MŰHELYTÁRSAM 1.
Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.
„A mi a magyar? kérdésének szívós fennmaradásához tartozik önbeteljesítő jóslatjellege is — a benne rejlő ,,pusztul a nemzet” szorongása, ami valóban időről időre reális veszéllyé válik: a középkori magyar királyság bukásától Világoson át Trianonig. Ez utóbbi bizonyos értelemben csakugyan negatív beteljesedés — hatalmas, abszurd kasztráció és csonkítás, olyan külső erők felől, a Nyugat felől, amely épp ezzel a békerendszerrel hoz létre egy hetven évig működő ,,cordon sanitaire-t”, status quót, amit 1945 csak újra megerősít, s amelynek az összeomlása 89—90-ben status quo antét teremt, egyrészt leleplezi a nyugati politika egyik 20. századi fő szólamát, másrészt ez a lelepleződés nem történik meg igazán a nyugati politikában és öntudatban, hiszen a hetven év előtti konfliktusok s a még régebbiek szívósabbak és maradandóbbak, mint gondolta volna bárki is, és in floribus épen, érintetlenül törnek föl a történelmi-társadalmi tudattalanból, mintha 1914 óta ,,mi sem történt volna”, a Nyugat pedig képtelen kezelni őket.”
Balassa Péter: Mi a magyar, ha nem kérdezi folyton-folyvást?, 1993/3-4.
Balassa Péter bölcs és szép írása persze, alapvetően arról szól, hogy annak „a történetnek és monomániának, ami a mi a magyar? kérdése mögött lappang, egyszerűen nincs helye a társadalmi-politikai valóság dimenziójában”. A magyarság testvérmeleg, vérségi, „völkisch” belegyökerezettségen nyugvó különös esszenciája valójában szimptóma. Annak az eltorzult magyar alkatnak a tünete, amely a magyar történelem társadalmi, politikai és kulturális-szellemi valóságában jött létre. A szerkesztők által kiemelt részlet bizonyos értelemben mellékszólam tehát, de fontos, és napjainkban különösen időszerű szólam. Arra hívja fel itt Balassa a figyelmet, hogy Kelet és Nyugat közt ingázó „komp-országunk”, a kurucok és a labancok, a népiek és az urbánusok, a magyar szuverenitás és az Európai Unió hívei közötti folytonos, évszázadok óta dúló háborúzás nem egyszerűen a magyar történelem, hanem a nyugati centrumot és a kelet-európai félperifériát magába foglaló európai történelem terméke. Az „eltorzult magyar alkat” nem a Nyugatra tévedt „volgai lovas” lelki tépelődéseiből fakad. Akarjuk vagy sem, történelmünk „külső erők” játékterében, az ún. Nyugatéval együtt alakul. Európai dimenzióban, anélkül azonban, hogy ennek közös felelőssége igazán nyilvánvalóvá válna akár a magyar, akár a nyugati politikában és öntudatban. Hogy ez ügyben a Nyugat sem szerepel jobban, nem árt látni és láttatni.
a NER maffiaállama
Itt nem csak Trianonról van szó, persze. De Trianon jó példa, összeurópai példa. Németországban feltehetőleg nem jutott volna hatalomra a nácizmus szörnyállama, ha a gőgös és rosszindulatú trianoni békediktátum következményei nem dúlják szét a weimari köztársaságot. El lehet gondolkodni azon is, vajon a Jelcin-korszak katasztrófája után még józan politikusnak mutatkozó Putyin Oroszországa a jelenlegi szörnyeteggé vált volna-e, ha Európa – Amerika nyomására – nem adja fel a vele való együttműködés szándékát. És felmerül persze az a kérdés is, vajon felnövekedhetett volna-e Orbán kis szörnyetege, a NER maffiaállama – mely már nem szabadjára engedi, de a Rogánművek propagandagépezetében megtervezi, legyártja és belénk vési a vérségi-faji alapú magyar nacionalizmus fantazmagóriáit –, ha az egyre inkább szenilis öregúrnak tűnő EU egykor mainstream pártjainak lett volna néhány határozott elképzelése túl azon, hogy pozícióikat és az általuk képviselt gazdasági-pénzügyi érdekeket mindenáron megőrzik.
Balassa szerint a „legmagyarabb” mű, Bartók Cantata profanaja a felnőtté válásról szól. Balassa mellékszólamát olvasva ezt a felnőtté válást csak szembenézésként tudom értelmezni közös valóságunkkal. A „brüsszelezésre” nem válasz az „ejrópázás”. A Nyugatról mint „a világ boldogabbik feléről”, mint „normális világról” való beszéd jobb esetben naivitás, rosszabb esetben politikai manipuláció, netán szolgai mentalitás. Egészében pedig az infantilis szittya nacionalizmus pontos megfelelője, ellenkező előjellel. Felnőtté akkor leszünk, ha vállalva európaiságunkat, szembenézünk annak az Európai Uniónak minden nyűgével-visszásságával, alkalomadtán bűnös hibáival, mely – megújulva és megerősödve – egyedül lehetne képes biztosítani biztonságunkat és egy élni érdemes jövőt.