FÁBÓL VASKARIKA?
[Horgas Béla műveihez]
Magánbeszéd egy hölgyhöz. Álljunk meg mindjárt, és gondoljunk bele: nem „beszélgetés”, hanem „magánbeszéd”. Furcsa szóösszetétel, hiszen a „beszéd” nyilvánosságot feltételez. Egy hölggyel beszélgetünk. Ha beszédet tartunk, a nyilvánossághoz, egy közönséghez fordulunk. A „magánbeszéd” ezek szerint önellentmondás, ha tetszik – Horgassal szólva – „fából vaskarika”.
zavartan torpan meg a barikádon
De vessük pillantásunkat most a magánbeszéd címzettjére. A „hölgy” ma már – de az 1980-as években bizonyosan – részben archaizáló, de inkább finomkodó megnevezés, és különösképpen az, ha az illető „hölgy” Delacroix jól ismert képének mindnyájunk szemébe beivódott nőalakja. A Szabadság, aki vezeti a népet. Ha van nyilvános szereplő, ő minden bizonnyal az: jobb kezében a trikolor, bal kezében szuronyos puska, előtte holttestek, mögötte a forradalmi nép, az égő Párizs, füst, lángok és káosz. Hová tart a holttesteken át? Nem látjuk, mert szembe jön velünk. A képnek mi vagyunk a címzettjei. A versé ő maga, a szabadság, egyenlőség, testvériség zászlóvivője, a Történelem nagyasszonya, aki most egy „hölgyként”, egy „magánbeszéd” címzettjeként, szóval kissé zavartan torpan meg a barikádon. Ki van szólítva önmagából. Hogy értsük, hogy értse ő, és miképpen értse Delacroix a bejelentést: ezt a hölgyet „ma megostromoltam merészen ó pardon Delacroix mester!” Igen, „ó pardon”. Nincs félreértés, a bevezető sorok egy női test ostromát jelentik be: „vad férfiszemünk lerántja hölgyem a kebeltartót és a hosszú szoknyát, hiszen az érett hús, a tompor tör ott át mesterien”. Ami – tenném hozzá – csak azt hozza szóba, amit Delacroix is megfestett: a meztelen mellű, rubensi nőalakokat idéző, dús test erotikus vonzásában – félretéve most a feministák dühös tiltakozását – sejthetnénk akár a 68-as szexuális forradalom megelőlegezését is.
No de mégis, nem blaszfémia ez? Nem a Történelem nagyasszonyának, a Szabadság zászlóvivőjének elárulása? Szó se róla, a nagyasszony magabiztos identitása, a fogalmába zárt, örök idea megrendül, de közben felszínre kerül a lehetséges nézőpontoknak és életlehetőségeknek az a sokszínű, zavaros, örök mozgásban lévő kavalkádja, amelyet a nagybetűs ideák méltósága eltakart. Ott van mögötte – olvashatjuk – a halhatatlan gyermek álma, a harc csillagos lovakon, jó fapuskával, várakkal és csatákkal a jóért, az ellenség ellen. Igen, ez a nyárban zümmögő gyermeki mesevilág minden bizonnyal a szabadság egyik, mélységekbe, tán sötét mélységekbe nyúló gyökere. És miért ne gondolhatná, hogyne hinné robbanó lendülettel az ifjú – mert Horgas verse nem mellékesen az életszakaszok, a fel- és leépülés számbavétele is, amolyan életrajz –, hogy „a barikádra ’föl föl’ a végeérhetetlen szeretkezés ígérete”. Miért ne hihetné, hogy a barikád vér-, golyó- és erőszakzáporában minden vágy beteljesülésének nagy pillanata vár ránk, és a paradicsom már csak karnyújtásnyira? Aztán persze a tizenkilenc éves ifjú találkozása a történelemmel, 56 októberében, amikor „a rádió varázsszem-zöldjében”, a szabadság „erotikus pillantását” érezve önmagán, „világbirodalma hőse” lehetett „egy hentergő hodályban”: „de ott hölgyem akkor s már tizenkilenc évesen / rútul rászedett aluszékony én tapogatóztam iszonyodva / a köznapian olcsó ocsmányság és a szent düh sarában”. Köznapian olcsó ocsmányság és szent düh: „a történelem vérhabos medencéjének” tapasztalata. Aztán „harmincéves korára kifényesül az ember azám fülel szuszog / szeme számol de szíve közbedobog és feje lázad siet lassan / próbál fából vaskarikákat húzni régi vaskarikákba”. Fából vaskarikát csinálni, azaz ha nem is logikus, zárt rendszerbe sorolni, de – „a képeskönyv-nosztalgiákat gubóként lerúgva hát / elundorodva és megelégelve és kitanulva sorra kényszereit” – valahogy mégis összerakni az összerakhatatlant. Saját helyén tekinteni mindazt, amibe az életét megélő ember belebotlik azon az úton, amit a Történelem nagyasszonya erotikus mosollyal felkínált neki: „gyerünk előre hova?”
irdatlan szövevény
De félreértés, vagy legalábbis egy másik olvasat lenne azt gondolni, Horgas magánbeszéde a Történelem hölgyéhez a magánszférába való visszahúzódásba, az út feladásába torkollik. Ez az életlehetőség is számbavétetik, de hívogatónak nem mutatkozik: „a privát boldogság háza nyitva tessék / jöhet és a görcsös nyeldeklés a mézbe adagolt epe vagy / viszonylagos fényünk az örökmozgó tükrökben körbe-körbe”. A vers alanya nem veszi fel a közéleti, a politikai költő, az etikus ítélkező, netán a vátesz vagy a tükörben körbe-körbe csak magát csodáló lírai én egynemű szerepét: „sem a szív sem az ész sem a test sem a lélek nem és nem”. A vers ott keletkezik, ahol mindez és minden, a lehetséges nézőpontok és életlehetőségek keresztezik, vitatják, értelmezik, kioltják és éltetik egymást. A megélt életnek abban az irdatlan szövevényében, ahol semmi nem egynemű. Marad lehetőségként a kísérlet: „fából vaskarikákat húzni régi vaskarikákba”. Innen a zárt gondolatokat közlő mondatok hiánya, az elmosódó, félrecsúszó grammatikai szerkezetek, a központozás hiányában előálló többértelműségek, a megannyi sodródó töredékből mégiscsak felépülő hálózat.
A megélt élet irdatlan szövevénye. Nem hívogató, nem vidám hely, különösen itt, Kelet-Európában. De szembe lehet nézni vele.