TALÁLKOZÁSOK

Szűcsből Suciu – Suciuból Szűcs

Mire jó egy székfoglaló? Február 12. az Akadémián. Tudós kollégám előadása. Nyelvész, orientalista, történész. A népvándorlás néhány problémája, magyarok a Kárpát-medencében, a honfoglaló társadalom szerkezete. Arra is jó, hogy – fájdalmasan laikus — megtudhatok a témáról valamit. De most mégsem erről van szó. Inkább arról, hogy összefutok F. Istvánnal. Kitűnő kolléga a szegedi egyetemről. Szlavista és főként komparatista, azaz összehasonlító irodalomtörténész. Beszélgetés közben mondja: Szegeden díszdoktorrá avatták Cs. Gyimesi Évát. Avatási beszéde feltűnést keltett. Lelkes egyetértést, csendes tiltakozást. Nem a megszokott módon szólt a kisebbségi létről. Elsősorban a kisebbségi értelmiségi létről. Meg is jelent a Tiszatájban. Több más, a kérdést tárgyaló írással együtt. Látja: érdekel a dolog. Néhány mondatot váltunk csak. De egy-két nap múlva megjön a Tiszatáj. A januári szám. Nagy részében tematikusan szerkesztve. A határon túli magyar irodalom önmetaforái. Felírom magamnak: megköszönni a szerkesztőnek. Megtörténik. Ám el is kell olvasni. Mert kezd elevenembe vágni az egész.

A szám elején Cs. Gyimesi Éva avatási beszéde: Két kultúra peremvidékén — Tudomány és egyetem a kisebbségi létben. Utána néhány elemzés az önmetaforákról. Csak példaként — az önmetaforák születéséről és alkonyáról; a „romániaiság” létéről vagy nemlétéről; a sajátosság méltóságáról; az ön- és mi-metaforákról; az ugartörés jelképrendszeréről. Köztük Kántor Lajos cikke: Testvérek és tejtestvérek — avagy: útban a többség felé. Gazdag szám. De mi is az önmetafora? Megtudom a szerkesztő, Olasz Sándor bevezető soraiból. Közösségteremtő értékjelkép és létszimbólum. Önítéletet, hivatástudatot, feladatmegjelölést hordozó fogalom. Benne a határon túli magyar irodalom egy-egy korszakban értelmezi önmagát. Mozgásának értelmét és irányát.
önmetafora
Nem hagy nyugodni. Se a létszimbólum, se az önítélet. Vagyis az önmetafora – összes történelmi variációiban. Érdekeltnek, sőt, találtnak érzem magam. Nem teoretikusan — mert a határon túli magyar irodalom kutatója nem vagyok. De emocionálisan — mert határon túli magyarnak születvén személyesen is érintett lehetek. Különösen ahogy öregedve, a pályavéghez közeledve a gyerekkorhoz, a pályakezdethez gondolatilag-érzelmileg — kényszeresen — visszatérek. íme: a kényszervisszatérés pompás lehetősége.

Mondtam már e rovatban: önéletrajzot nem írok. Nem mondtam még e rovatban: önvallomáshoz nincs érzékem. Most mégis valami olyasmi. ’45-ben, tizennégy évesen jöttem Erdélyből, pontosabban Kolozsvárról az anyaországba, pontosabban Budapestre. Alaposan megsínylettem. Nem szakadt el a gondolati érzelmi köldökzsinór soha. Most is kínoz valami értelmetlen-ösztönös „bűntudat”. Hogy kibújtam valamiből, amiben mások bennmaradtak. Ezért rándulok össze, ha kisebbségről, kisebbségi értelmiségről van szó. Ha megüttetnek, lángol az én arcom is. Mintha szégyellném, hogy engem nem ért. Ha megaláztatnak, roppan az én gerincem is. Mintha én is hajoltam volna. Vagy szégyellném, hogy nem hajoltam. Ha sikerük van, örülök én is. Mintha én is elértem volna. Vagy színlelném, hogy én is elértem. Infantilis kompenzáció. De mindegy. Ebből igazán elég. Pszichésen se könnyű beszélni róla. Stilárisan meg kifejezetten nehéz.

Gyűjtögetem az „anyagot” az asztalon. Tehát a Tiszatáj önmetafora-száma. Melléteszem Cs. Gyimesi Éva kötetét: Honvágy a hazában. Benne a nevezetes esszé, a ’Gyöngy és homok’. A századvég szellemi körképe. Cs. Gyimesi Éva vázlatával egy szellemi kórképhez, Grendel Lajos áttekintésével a szlovákiai magyar irodalomról. Aztán egy antikvárkincs. György Lajos füzete ’26-ból — az erdélyi magyarság szellemi életéről. És mert hivatkoznak rá, Németh László is. Lírai-teoretikus útinapló ’35-ből: Magyarok Romániában. Nagyjából ennyi. Nem túlzottan nagy az „anyag”, de jellegében és következtetéseiben heterogén. Időben sokat fog át. Hetven évet. ’26-tól ’96-ig. Tartalomban is sokat fog át. Érzelmi változatokat. Mítoszteremtéstől mítoszrombolásig. Csak szerényen szólhatok. A résztvevő belülről akár indulatos is lehet. A szemlélő, kívülről, csak töprengő lehet.
felködlő emlék
Valahonnan el kell indulni. Talán Németh Lászlótól. Kántor Lajos olvassa a ’35-ös útinaplót újra. Az első hivatkozása mellbevágó. Erdély elvesztéséről, az elvesztés iszonyatáról esik szó, Németh Lászlónál megszokott önmarcangoló etikai gesztussal. Az elvesztés nem egyszerűen történelmi tény, hanem bonyolultan erkölcsi levizsgázás. Nemcsak elvették, meg se hódítottuk. Kieresztettük a kezünkből. Akkor vesztettük el Erdélyt — így Németh László —, amikor magyarsága problematikussá vált. Magyarsága problematikussá vált? Micsoda emlék ez? Hívószó, új irritáció. Amire a tudattalanból előjön valami. Egy alvó-elfojtott, de energiával feltöltött hajdani, esetleg gyerekkori konfliktus. És feloldásra, azaz kiengesztelésre vagy szublimálásra, azaz átalakításra, esetleg szellemi produktummá emelésre vár. Vagy legalábbis enyhítő-feledtető kibeszélésre. De elég ennyi önironikus freudista magyarázat. Mármint a gyerekkorból felködlő emlékhez. Amit Erdély magyarságának problematikussá válása kényszerít elő.

Rákosi Viktorról van szó. Emlegettem már — legjobb munkáját, a Korhadt fakereszteket. A szabadságharc legendáriumát. Most nem legjobb munkáját, az Elnémult harangokat. Az elrománosodás krónikáját. Regény 1903-ból. Színdarabként, filmként is láttam. Persze akkor, ’40 után. Tíz-tizenegy évesen. Kolozsvári színészekkel — Nagy Istvánnal, Fényes Alice-zal. Jobbakat képzelni se tudtam. A történet ma is eleven. De nem emlékszem, hogy olvastam-e. Talán nem. Most mindenesetre leveszem a polcról. A „sors” kiszámíthatatlan, de értelmezhető, tehát jelképes útjai. Néhány hete találtam az antikváriumban.

Nem jó regény. Felszínes romantikával, mint sekélyesebb utó-Jókai Mór. Töredékes anekdotizmussal, mint laposabb mellék-Mikszáth Kálmán. Csinált drámaisággal, mint csökevényesebb elő-Móricz Zsigmond. Kitörő pátosszal, mint fakóbb elő-Szabó Dezső. Mindenesetre — fél százada érdemén felül felmagasztaltatott. Nyilván egyértelmű tendenciája miatt. Ma érdemen alul elhallgattatik. Nyilván egyértelmű tendenciája miatt. Érdemes újraolvasni. De megint csak egyértelmű tendenciája miatt. Meg főként az adott téma, a kisebbségi irodalmi önmetaforák és értelmiségi magatartások kapcsán. És elsősorban a Németh László említette dilemma, Erdély magyarságának problematikussá válása okán. Nem irodalomtörténetet írok, nem is eszmetörténetet. Csak kötelezően személyes jegyzetet. Ezért csak annyit róla, ami idekívánkozik.

Kis falu a havasok tövében. Kevés morzsolódó magyarral; sok hódító románnal (pontosabban: oláhhal). A magyarok lassan románosodnak, a románok gyorsan öntudatosodnak. És két templom is. Düledező, kőfallal körülvett református, pompás, tornyokkal ékesített ortodox templom. Az elsőben fogyó és kételkedő, a másodikban gyarapodó és áhítatos gyülekezet. És persze két pap is. Magyar hazafi az egyik, román irredenta a másik. Világos, ésszerű hitről esik szó a református, sötét, ésszerűtlen babonáról az ortodox templomban. A magyar pap meggyőz és igét hirdet, a román pap megfélemlít és ördögöt űz. Tragikus összecsapás. A végeredmény egyértelmű. Húsvétkor fejeződik be a történet. Diadalmasan kezdetet jeleznek az ortodox templom vidáman zengő harangjai. Szomorúan véget jeleznek a református templom felsikoltva elnémuló harangjai. Bőd Péter ősi templomának az utolsó paptól megkongatott utolsó harangjai.

E történetben a két alapkonfliktus. Magyarok és románok mitikus küzdelme. Erdélyi Romeó és Júlia tragédiája. Persze nem egymás mellé, hanem egymás alá rendelve. Amennyiben a második az elsőn belül jelentkezik. Az első meghatározza a másodikat. Sőt, Romeó és Júlia tragédiája magyarok és románok küzdelmének része, legkiélezettebb összetevője.
mitikus küzdelem
Magyarok és románok mitikus küzdelme nemcsak két népé és két templomé. De két karakteré és két történelemé is. Az első, a magyaroké a múlt, a második, a románoké a jövő történelme. Itt öntudatlanság, céltalanság és szegénység. Ott öntudatosság, célratörés és gazdagság. Pedig értékesebb és értéktelenebb szembenállásáról is szó van. A pusztuló múlt értékesebb, a keletkező jövő értéktelenebb. Az értékesebb és értéktelenebb a karakterekben is megjelenik. A magyar pap lelkes, önfeláldozó, segítőkész. A román pap lelketlen, önző, közönyös. A magyar paraszt önként is segít a veszedelembe jutotton. Utána hallgat. A román paraszt csak kényszerből segít a veszedelembe jutotton. Utána dicsekszik.

Van a regényben egy beszédes részlet. Karakterekről is szól — meg sok minden egyébről. Románok mulatnak a kolozsvári szállodában. Húzzák a cigányok. Egész éjjel, csak román dalt. Belép az oroszlánvadász gróf. Románt és cigányt — mindenkit letegezve! — egyaránt elzavar. Új bandát hoz. És húzzák az új cigányok. Egész éjjel, csak a Rákóczi-indulót. Ilyenkor kicsit maga elé mered az ember. Itt bizony baj van. Hogy az oroszlánvadász gróftól nem dobban meg nagyon a szívem, az én bajom. Valószínű: a tüdőbeteg lírikust, félsüket muzsikust, éhenkórász filológust, borúlátó filozófust eleve jobban kedvelem. De a nótaháború, cigánycsere és letegezés nemcsak az én bajom. Ha ugyanis Magyarországon nem lehet egész éjjel román dalt húzatni, nem lehet Romániában sem egész éjjel magyar dalt húzatni. Ennek pedig nem örülünk. Ha ugyanis Magyarországon el lehet zavarni a román dalt játszó cigányokat, Romániában is el lehet zavarni a magyar dalt játszó cigányokat. Ennek pedig nem örülünk. Ha ugyanis Magyarországon le lehet tegezni a románokat és cigányokat, Romániában is le lehet tegezni a magyarokat és cigányokat. Ennek pedig nem örülünk. Hogy ezt a románok és cigányaik kihívó szemtelenséggel tették? Lehet. Mindenesetre így ítélte meg az oroszlánvadász magyar gróf. Hogy ezt a magyarok és cigányaik kihívó szemtelenséggel tehetik? Lehet. Mindenesetre így ítélheti meg a magyarvadász román politikus. Ennek pedig nem örülünk. Talán meg lehetne gondolni: minden országban mindenki húzathassa, amit akar. Minden országban minden cigány húzhassa, amit húzatnak. És egyetlen országban se zavarjanak el és tegezzenek le senkit. Még akkor is így gondolom, ha se húzatni nem szoktam, se húzni. Sőt, nem zavarok el, nem tegezek le soha senkit.

Magyarok és románok mitikus küzdelmének van egy nyomasztó, a regény egész világát megülő jelképe. Funtinell. A funtinelli remete és a funtinelli fennsík. A funtinelli remete, akinek román fejszések — ’48-ban — kiirtották az egész családját. A funtinelli fennsík, ahol román fejszések — ’48-ban — kiirtották a magyar önkénteseket. Innen jönnek sötét éjszakánként — legalábbis így érzik a közeliek — kísértetjárásra a funtinelli árnyak. Ők lebegnek, a funtinelli árnyak, magyar pap és templom és román pap és templom mitikus küzdelme fölött. És ők lebegnek, a funtinelli árnyak, az erdélyi magyar Romeó és román Júlia tragédiája fölött is.
román irredenta ügynök
Az erdélyi Romeó és Júlia tragédiája a magyar kálvinista pap, Simándy Pál és a román ortodox papkisasszony, Florica Todorescu halálra ítélt szerelme. A magyar kálvinista pap ugyan Utrechtben tanult művelt teológus, alapjában mégis tiszta szívű, lelkes székely legény. A román ortodox papkisasszony ugyan Bukarestben tanult művelt dáma, alapjában mégis tiszta szívű, ábrándos havasi leány. Így is nyílik a szerelem; pontosabban csak a szerelem lehetősége. Több gyökérből táplálkozó, szerényen illatozó, törékeny szárú havasi virágként. De nem sokáig. Körüllengi az ellenségesség légköre. A szerény kálvinista paplak, mögötte az elnémuló harangok, nehezen engedne. A pompás ortodox paplak, mögötte a harsogó harangok, nehezen fogadna. Mégis úgy tűnik, szárba szökken Pál-Romeó és Florica-Júlia védtelen szerelme. De csak úgy tűnik. Mert kiderül, az ortodox pap a román irredenta ügynöke. Közéjük állnak a funtinelli árnyak. Pál-Romeó szakít. Szakít és belepusztul. Florica-Júlia szenved. Szenved és elmenekül. Ismét leteszem egy percre a könyvet. Shakespeare szerelmespárja, Romeó és Júlia áldozatul esik a veronai klándühöknek. A szerelmet választják, nem a kriptát. De a külső dühök a kriptába kényszerítenek. És Keller szerelmespárja, a falusi Rómeó és Júlia, Saly és Veronika is áldozatul esik a paraszti klándühöknek. A szerelmet választják, nem a folyót. De a külső dühök a folyóba kényszerítenek. És Rákosi szerelmespárja, az erdélyi Romeó és Júlia, Pál és Florica is áldozatul esik a nemzeti klán-dühöknek. De — és itt a lényeg! — nemcsak külső, ám belső klándühöknek is. A szerelmet választanák, mégis szakítanak. Nemcsak külső, hanem belső dühök is a pusztulásba-menekülésbe kényszerítenek. Mert — ismét mondom — közéjük állnak a funtinelli árnyak.

Bevallom, nem pontosan értem. A funtinelli árnyak — és sok más árny is — a magyar és román történelem, magyar és román nép elintézetlen és elintézendő ügyei közé tartoznak. De nem a magyar és román szerelmesek, Simándy Pál és Florica Todorescu ügyei közé. Szerelmük, netán beteljesülő szerelmük már önmagában az elintézés egy lépcsője lehet. Mert gondoljunk csak bele. Magyar pap és román papkisasszony a századforduló táján szeretik egymást. És ekkor a román papkisasszony tizenhat-tizenhét éves. Azaz harmincöt-harminchat évvel a funtinelli tragédia után született. Nem volt ott a funtinelli fennsíkon. Keze nem is bírt volna fejszét. Hogy állhattak hát közéjük a funtinelli árnyak? Ha Pál-Romeó szerette Florica-Júliát? — márpedig szerette. Ha Florica-Júlia szerette Pál-Romeót? — márpedig szerette. Ez az egészben a nyugtalanító. A funtinelli árnyak hetedízigleni kísértetjárása és bosszúkövetelése. Mert nemcsak művészileg megoldatlan — ez lenne a kisebb baj. De gondolatilag is megoldatlan — ez lesz a nagyobb baj.

A művészi és gondolati megoldatlanság pedig a dilemmák központjába vezet. Lényegtelenebb művészetelméleti és lényegesebb történelmi dilemmák központjába.

A lényegtelenebb művészetelméleti dilemmák minőség és igazság viszonyáról szólnak. Persze nem művészi igazságról, csak tárgyi igazságról beszélve. Hogy nem jó műnek vagy rossz műnek is lehet tárgyában igazsága vagy részigazsága. És e tárgyi igazságot vagy részigazságot utólagosan igazolhatja a történelem. Például Rákosi regényének. Még akkor is, ha tárgyának igazságát vagy részigazságát rosszul ábrázolja és rosszul értelmezi. De ez már a lényegtelenebb művészetelméleti dilemmák vége, a lényegesebb történelmi dilemmák kezdete.
gyilkos-ördögi kör
A lényegesebb történelmi dilemmák az erdélyi népek sorsáról szólnak. Csak a regény tárgyánál maradva. Ha nem is itt kezdődik, de itt teljesedik a folyamat, amiről Németh László beszél. Hogy akkor vesztettük el Erdélyt, amikor magyarsága problematikussá vált. Ennek egy része Erdély rohamos románosodása. Talán éppen ekkor — a dualizmusban — kulminál. Román bankok, földek, egyházak, szervezetek erejében. Budapest kapkodóan erőszakos ügyetlenségében — Bukarest szívósan következetes ügyességében. Növekvő feszültség. Ott lehet, ott van a havasok alji faluban. Romos református és ép ortodox templom ellentétében is. Meg hát valóban ott vannak a funtinelli árnyak. (Népek viszonyában legyenek, szerelmesek viszonyában ne legyenek!) Tudok ’48—’49 történelméről. Ismerem Sever Axente és Avram Iancu tetteit. Nagyenyed és Abrudbánya tragédiáját. De ismerem Csányi László és Hatvani Imre kapkodásait is. Dragos és Roth tragédiáját. És mögötte az egész szövevényt. Hogy egy elnyomó egymás ellen fordította a két elnyomottat. A saját szabadságában határozott, a másik szabadságában habozó magyart; a saját igazát ismerő, a másik igazát nem ismerő románt. De sajnos tudom, mi történt később is. Például Ördögkúton — amit ’40-ben magyar királyi csendőrök csináltak. Például Szárazajtán — amit ’44-ben román Maniu-gárdisták csináltak. Tudom, de nem érdemes folytatni. Mert minden tényre van ellentény, ellentényre ellen-ellentény. Minden érvre van ellenérv, ellenérvre ellen-ellenérv. És ezekből áll össze a gyilkos-ördögi kör. Amiből a lényegesebb történelmi dilemmák nem tudnak — azóta sem — kilépni. E gyilkos-ördögi kört kellene széttörni. Hogy ki lehessen lépni belőle. A múlton is rágódva, de főként a jövőt mérlegelve.

A jövő persze a közvetlen múltból és mából is épül. Ezért meghatározóak a kisebbségi irodalmi önmetaforák. De előbb vissza — megint — Németh Lászlóhoz. Ő beszél a kisebbségi betegségről, morbus minoritatisról. Fel is sorolja reprezentatív típusait. Most az első érdekes. Sérelmek gyűjtögetője. Tudja, hol hány magyar iskolát csuktak be. Hol hány magyar faluban építettek ortodox templomot. És itt jön számomra a döbbenet: azt is tudja, hol hány Szűcsöt kereszteltek át Suciunak. Nos, mély lélegzetet veszek. Hogy hol hány Suciut kereszteltek át Szűcsnek, nem tudom. Nem vagyok román sérelmek gyűjtögetője. De egy átkeresztelésre — nem jó emlék! — szomorú tanú vagyok. A ’41—42-es tanév Kolozsváron. Második gimnáziumban. G. István atya, az anyaországból jött hittantanár. Osztálytársam, Szucsu Emánuel. így, magyarul írva: Szucsu. Magyar lehetett az anyja. Hibátlanul beszél magyarul. Készül a tanári noteszben a névsor. Nem akarom részletezni. Ott, színünk előtt deklaráltatott — nem durva parancsszóval, de kedélyes fölényességgel. Márpedig Szucsu név nincs. És beírattatott: Szűcs. Az Emánuel, úgy emlékszem, maradt. Hetente kétszer — két hittanóra volt — adatott a jelenet. Szűcs tanuló felszólíttatott. Szucsu tanuló ülve maradt. A végére nem emlékszem. Vér biztosan nem folyt. Csak maradt a rossz emlék. És a kényszerűkései tanúság. Tehát sok Szűcsből — kényszer szülte Suciu. Egy? Szucsuból — kényszer szülte Szűcs. Mondjam tovább? ’39-ben az anyanyelvem használatáért keményen megfenyegettek. ’40-ben Doina Corneát büdös oláhnak nevezték. ’92-ben a kolozsvári egyetemi étteremben, magyar szót hallva, egy fiatal kolléga hangosan, a fülem hallatára barbár nyelvet emlegetett. ’40-ben Gyergyószentmiklóson egy román család ablaka alatt kedélyes kórus szólalt meg: ,,Horthy, Csáky, Teleki / minden oláh menjen ki!” Nem folytatom. Morbus minoritatishoz, kisebbségi betegséghez — mikor melyiknek jutott — ok is, jog is elegendő. De nem szabad belőle történelmet csinálni. Szabadság téri eszement gyűlések szónoklataiban talán igen. Kolozsvár hibbant polgármestere nyilatkozataiban talán igen. De megnyugvást kereső, értelmes elmélkedésekben biztosan nem.

De honnan a megnyugvás? Itt jönnek az önmetaforák megint csak elő. De az ellen-önmetaforák is. Az önmetaforák egyik legjobbika, a sajátosság méltósága. És az ellen-önmetaforák egyik legjobbika, a gyöngy és homok. Ezekkel érdemes szembenézni. Tisztelve az önmetaforák nemes veretességét, az ellen-önmetaforák kemény ésszerűségét.
méltó megmaradás
A tények könyörtelenek. Az igaztalanság békediktátuma egyszer Trianonban kihirdettetett. Az igaztalanság békediktátuma még egyszer Párizsban megerősíttetett. Hárommilliónyi magyar a határokon kívül. Kétmilliónyi Romániában. Végig kellett gondolni a létfeltételeket. A méltó megmaradás változatait. Meg a belőlük következő feladatokat. Erre születtek az ön- és ellen-önmetaforák. Egymást kiegészítve, egymást vitatva. Nem éles ellentétben. De feleselve elrendezhetően.

Önmetaforából talán több van. Csak példaként. Transzszilvanizmus, ugartörés, romániaiság, sajátosság méltósága. Fogalmazván a méltó megmaradás, szükség és erény összekapcsolásának alapigéit. Ellen-önmetaforából talán kevesebb van. Csak példaként. Útban a többség felé, gyöngy és homok. Fogalmazván a méltó megmaradás, szükség és erény elválasztásának alapigéit. Az önmetafora elismeri a szükséget. És összeköti az erénnyel; szükségből erényt csinálván. Az ellen-önmetafora is elismeri a szükséget. És elválasztja az erénytől; szükséget szükségként, erényt erényként kezelvén. Mindkettőben kulcskérdés az irodalom — és általában a szellemi kultúra. De másképpen értelmezve. Az önmetaforának nagyobb a múltja és szakirodalma is. Az ellen-önmetaforának kisebb.

Az önmetaforákról van egy korai dokumentumom. Nem teremti, inkább csak összefoglalja az első változatokat. Persze az összefoglalás által valamelyest újjá is teremtve. A később szomorú sorsú György Lajos füzete ’26-ból. Az erdélyi magyarság szellemi életéről. Egyértelműen megfogalmazva az alapigéket. A szellemi kultúra, főként az irodalom a méltó megmaradás, az önmagával azonosnak maradás eszköze. A kisebbségi lét elementáris önvédelmi funkciója. Nemcsak irodalom, nyelvi anyagból építkező, sajátos művészet. Hanem irodalom és még sok minden, közösségi küldetést hordozó, sajátos önmeghatározás. Erdélyi lelki jegyek és erdélyi erkölcsi törvények megfogalmazója. Kiegészítő és pótpolitika. A politika lehetetlenségeit kompenzálja kulturális lehetőséggé. Nehéz anyagi körülményeket, tisztázatlan jogi viszonyokat, hiányzó kisebbségi intézményeket, végletes lelki elesettséget helyettesítő-kiegészítő, azaz fenntartó, védő, kárpótló, vigasztaló irodalom.

Mindebből legalább két dolog következik. Először, hogy az ilyen, létfeltételekkel összefüggő, létfeltételeket helyettesítő irodalom sokszorosan védendő, kényes szellemi virág. Bírálatra persze szükség lehet. De csak kímélő-támogató bírálatra. Másodszor, hogy az ilyen lelki jegyeket, erkölcsi törvényeket hordozó irodalom nemcsak irodalom, hanem sok minden más is. Bírálatra persze szükség lehet. De nemcsak irodalmi-művészeti bírálatra. Hanem lelki jegyek, erkölcsi törvények bírálatára is.

Nos, az önmetaforák alaposan megtárgyaltattak. Nálam értőbbektől, hivatottabbaktól. Például a Tiszatájban is. Nekem se elég ismeretem, se elég önbizalmam. Ezért csak néhány tétova megjegyzés.
szellemi csinosodás
Az egész képlet meglehetősen ismerős. A hazai, nem kisebbségi eszme- és irodalomtörténetből is. Majd két évszázados érvénnyel, távol- és közelmúltból egyaránt. Hogy az irodalom nemcsak önmaga, hanem más is. Hogy az irodalom nemcsak önmagáért van, hanem másért is. Megcsinálja virtuálisan, amit a politika nem csinál meg reálisan. Például a felvilágosodásban és reformkorban a korai polgárosodás kibontakozása helyett a nyelvújítást és a nemzet szellemi csinosodását. Vagy a századfordulón és századelőn a kései polgárosodás kiteljesedése helyett a szellemi megújulást és irodalmi-társadalmi forradalmat. Mindez így van. De nem biztos, hogy jól van. Még csak az sem feltétlenül igaz, hogy társadalmi fejlődésbeli gyengeségből irodalmi fejlődésbeli erő. Lehet, csak társadalmi fejlődésbeli sajátosság. Erő vagy sajátosság? Eszme- és irodalomtörténeti, de társadalom- és politikatörténeti kérdés is. Itt nem eldöntendő és nem eldönthető.

E társadalmi és politikai fejlődést helyettesítő feladattal és magatartással összekapcsolódik valami. Ami a feladatból küldetést csinálhat, a magatartásból szerepet. A nemzeti közösséget megszólaltató váteszköltő küldetéssé patetizálható feladatáról, szereppé stilizálható magatartásáról van szó. Nemesen patinás, de nem korszerűen kompetens jelenség. Kérdések tömegét veti fel. Létezik-e egységes nemzeti közösség, ami az irodalomban megszólaltatható? Vagy csak fantomközösség, amit a megszólaltatás akar létrehozni? Ha létezik, kitől és hogyan kapta a megszólaltató váteszköltő a megszólaltatásra szóló megbízatást? És ha megkapta, van-e megszólaltatásában elegendő, a megszólaltatást hitelesítő költői-művészi minőség? Vagy megszólaltatásában különválasztandó és különválasztható a nemzeti-közösségi és költői-művészi érték? Nem folytatom. Ismert gondok. Az egyetemes magyar irodalom határokon belüli részében mintha alakulgatna a csendes konszenzus. Arról, hogy a feladat átfogalmazandó, a magatartás módosítandó. A küldetés érvénye megkérdőjelezhető, a szerep minősége megvizsgálható. Az egyetemes magyar irodalom határokon túli részében mintha nem alakulgatna a csendes konszenzus. De ott — valóban — minden másként merülhet fel. Mások a méltó megmaradás feltételei. Nehezebben tisztázhatók a nemzeti-közösségi és költői-művészi értékek választóvonalai.

Nos, az önmetaforák sorsa érdekesen alakul. A transzszilvanizmus talán irodalomtörténetté nemesedett. Az ugartörés valószínűleg megvalósulva meghaladtatott. A romániaiság léte-mibenléte most is vitatott. Gáli Ernő önmetaforája, a sajátosság méltósága még mindig jelentéssel telített. Az etnikai csoportok különösségének megőrzési szándékában is. Az etnikai csoportok azonosságtudatának megvédési szándékában is. Amiben nem az első a sajátosság, a második a méltóság. Hanem mindkettő sajátosság és méltóság, a sajátosság méltósága egyszerre.
gyöngy és homok
Nos, az ellen-önmetaforák sorsa is érdekesen alakul. Az útban a többség felé mintha a sajátosság méltóságát — kiegészítve — folytatná. A gyöngy és homok mintha a sajátosság méltóságát — meghaladva — vitatná.

Az útban a többség felé Kántor Lajos ellen-önmetaforája. Fontossá tenni a kisebbséget. Mindkét többségnek. A határon belüli román és határon túli magyar többségnek is. Fontossá tenni a minőség megteremtése által. Politikában is persze. A demokrácia minimumának bázisán. Ám főként civil gazdasági szerveződésekben. Magas kulturális teljesítményekben. Önkéntes polgárságnevelő intézményekben. És mindehhez a diagnózis teoretikus megteremtésében. E minőségi fontosságot kínálva a nyelvében-kultúrájában idegen, határon belüli és feltételeiben-lehetőségeiben különböző, határon túli többségnek.

A gyöngy és homok Cs. Gyimesi Éva ellen-önmetaforája. E címet viselő nagy esszéjében, szegedi díszdoktori beszédében és A századvég szellemi körképében közreadott értekezésében. Sőt, vázlata körvonalazódik a Gáli Ernővel folytatott egykori levelezésében is. Következetes, az önmetaforák vitatásából építkező, nehezen kihordott ellenteória. Csak a legfőbb vonásokról.

A nagy, átfogó önmetaforák kis, részleges önmetaforájának elemzéséből indult. Hogy a gyöngy homokból, a homok megsértette kagyló kínjából teremtődik. Hogy szükségből erény, szenvedésből érték teremthető és teremtendő. Hogy e folyamat közege, hordozója, beteljesítője a kisebbségi közösség létfunkcióként gyakorolt irodalma. Ezt kérdőjelezi meg. Mondván: gyöngy és homok csak irodalmi metafora. Az egész kisebbség napi-anyagi létfeltételeit nem érinti. Továbbá: gyöngy és homok csak művészeti metafora. A tudományos kutatás napi-anyagi létfeltételeit nem érinti. Még továbbá: gyöngy és homok csak védekező metafora. A megsértést és szenvedést megkerülhetetlen kisebbségi létkörülményként elfogadja. Eddig az ellen-önmetafora vitatkozó, felszíni rétege. Mögötte a szükségből erény tételének, szükség és erény összekapcsolásának tagadása. Nem szükségből erény, hanem szükség és erény. Nem szükség és erény összekapcsolása, hanem szétválasztása.

A szükséget kezelje a politika. A kisebbségi magyar politika mint az egyetemes országos politika része. Harcoljon az egész kisebbség napi-anyagi létfeltételeinek megteremtéséért. Az erényt hordozza az irodalom. A kisebbségi magyar irodalom mint az egyetemes magyar irodalom része. Törekedjen a minél magasabb, öntörvényű művészi színvonal megteremtésére. Így kerülnek helyükre, kezeltetnek önmaguk rangján jelenségek és értékek. A politika politikaként, irodalmi ambíciók, legalábbis az irodalmat befolyásolni akaró ambíciók nélkül. Az irodalom irodalomként, politikai ambíciók, legalábbis a politikát helyettesíteni akaró ambíciók nélkül. Ettől nőhet a kisebbségi irodalom sokszorosan védendő, kényes szellemi virágból egyetemesen értelmezendő, kifejlett szellemi alkotássá. Ettől kaphat kímélő-támogató bírálat helyett elemző-értékelő magyarázatot.

Persze még nincs vége az ellen-önmetaforák gondjának. Ide kívánkozna Grendel Lajos áttekintése a szlovákiai magyar irodalomról. Más gondolatmenetben, de hasonló következtetésekkel. Meg Krenner Miklós példázata — Kántor Lajos hivatkozik rá. Meg a magyar egyetem gondja — Cs. Gyimesi Éva hivatkozik rá. Van is hozzájuk „anyagom”. De majd máskor. Még akartam volna arról, hogy nem egyféle irodalmat szeretnék. Lehet „küldetéses”, politikát helyettesítő irodalom is, ha jó. Meg lehet „magáért való”, „csak” esztétikumot célzó irodalom is, ha jó. És főként ha egyik se keveri gyanúba, nem nézi nacionalistának, nem tekinti kozmopolitának a másikat. Kiváltképpen ha nem az. Ha pedig az? Nem tudom, arról más jegyzetet kellene írni.

Most jó volna megnyugodni. De mi legyen a funtinelli árnyakkal? Persze magyar és román árnyakkal. Mert mindkettőből lehet elég. Tudni nem tudhatom, de van egy halk javaslatom. Vigyünk virágot a sírjukra. Rosszabb esetben mindenki csak a saját sírjaira. Jobb esetben mindenki a másik sírjaira is. De „nem lógok a mesék tején”. Hol vannak azok a sírok, hol vannak azok a virágok? És főként hol vannak azok a virágot vivő emberek? Megint csak nem tudom. Akkor pedig egyelőre — a kölcsönös virágözönig — mindenféle árnyak — nyugodjanak békében.

kép | Denis Roussel, lensculture.com