UTAZÓK

Utazni, már nem is helyben, az időben utazni! Utazni a múzeumok fővárosában, Madridban, állni a Prado, a Reina Sofia, a Thyssen-Bornemisza múzeum képei előtt, a Juan March Alapítvány képtárában Klimt Almafájának gyümölcse után nyúlni, beülni aztán a Gran Vián egy kávéházba, figyelni a lúdtalpas, kopaszodó pincért, akinek arcára kiül a turisták iránt érzett, lénye legmélyéről felbuzgó, elállíthatatlan ellenszenv, és olyan átéléssel csapja a söröspoharat, a tányért a pultra, hogy csak a legedzettebb fajansz, a legvastagabb üveg bírja ki indulatát, az utazó lelke csörömpölve hullik szilánkjaira. De aztán valami meghitt illat támad, az ánizsé és a vaníliáé együtt, s az ujjlenyomatoktól foltos lélek cserepeiből felleng és lakóhelyére, az unalmas testbe visszaszáll még. Az utazó megenyhül a hideg sörtől, hangosan szinte felnevet, elbizakodottan arra gondol, hogy a világ összes lúdtalpas pincére sem ijeszti többé, és hirtelen jókedvében salátájára olívaolajat locsol, nyelve hegyére emeli az omló, hófehér halat mint áldozóostyát, és ínye végül a karamellpuding túlzásig hevített keserédes habjaiba fúl. Az utazó már rettenthetetlen, nem kell fel azonnal a pulttól, előveszi inkább a kezébe nyomott szállodai reklámcédulát, a lap hátára felírja a rosszkedv, az idő fondorlatai, az emlékezet kihagyásai ellen: Schiele: Az ülő lány, Chagall: A kakas. Emlékszik, hogy látta már valahol a tízes évek bécsi kis prolilányának képmását, a gyermekarcon a ragacsos, kétértelmű mosolyt, lelki szeme volt az természetesen Szvidrigajlov rémálmában, az látta meg a kislányarcon a kéj lenyomatát. Aztán Chagall kakasát idézi föl, a kakasra dőlő, a Nap és a Hold nászából született nem is e földi Harlequint, aki szerelmes talán a tollas lénybe, úgy öleli a nyakát, mintha szerelmese vállára dőlve annak suttogná a vágyait. De a következő pillanatban egy képzelt létrán föliramlik Harlequin a Holdba, és a vallomásától elkábult kakasra vissza sem tekint. Mert hűtlen és hűséges egyszerre, akárcsak a költők és az utazók.

kép | vecteezy.com