KINEK ÍR AZ ÍRÓ?
1995 május
Kalbeck, a titkár a szokásos korai órában érkezett Brahms házába, de nem mert belépni hozzá, mert a félig nyitott ajtón rettenetes hangok zúdultak ki az előtérbe. Brahms a zongora billentyűit kalapálta, és az ajzott zeneszóba kiáltozás, s mi több, egy kutya morgása és nyöszörgése vegyült. Kalbeck leírja, hogy amikor bement hozzá, könnyeitől nedves volt Brahms szakálla, és derűs volt az arca. Kutyának, természetesen, nyoma sem volt sehol.
Feltehető-e a kérdés, vajon kinek szerezte zenéjét Brahms, mely zene komponálásának akaratlan tanúja lett Kalbeck? Önmaga helyzetének, világbavetettségének panaszszavát és örömét kinek hallatta vajon? Elképzelhető-e az a válasz, hogy kora német közönségének, vagy akár Clara Schumannak, reménytelen szerelmének? Alfred Einstein a Zenei nagyságról írott könyvében Chopinről szólva felteszi a kérdést: ,,Ki gondol a h-moll szonáta hallatán Lengyelországra? Ki gondol Chopin nocturne-jét hallgatva Párizsra vagy Valdemosára?” Válasza: „Valójában mint muzsikus nem felejtette el sem a lengyelt, sem a franciát … de beszélni egyetlenegyen beszélt mindig: a sajátján.” Kalbeck a teremtés hangját hallhatta a káoszból kibontakozni, Brahms zenéje a füle hallatára a semmiből született meg.
rettenetes magány
Ha a kérdés a nemzet és felelős írója, vagyis egy Petőfi-sorra vonatkozik (ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed…), azt kell gondolnom, hogy napjainkban éppen Danilo Kis vagy Celan, vagy éppen Danojlic mondatai vonatkoznak az én nemzetem sorsára. És utoljára gyerekkoromban hittem feltétlenül az író küldetésében, mégpedig az 56-os forradalom véres valóságában. Kinek ír az író? Most éppen a Ligetnek – mondhatnám könnyedén. Hogy verset éppen Arany János nyelvén írhatok, kétségtelenül megindít és enyhít az írás rettenetes magányán.
Ideális olvasó? szerelmének tárgya? a közönség tetszése? Azt kell mondanom, hogy semmiben sem reménykedhet az író, ha ír, reménykedését a legteljesebb reménytelenségbe kell vetnie. Ha az elismerésre akkora szüksége van is, mint egy falat kenyérre, ha annak hiányában elhallgat vagy felköti magát – az írás pillanatában az éhhalál küszöbén kell állnia. Az írás létforma, szüntelen szembenézés önmagával, kétségbeesett ellenállás a minden egyénit eltaposó fogyasztói társadalommal szemben; a fecsegés zajában a hallgatás csöndje. Hogy aztán a belső parancsra, belső szükségből született kérdéseit, melyeket felsőbb énjének, ha tetszik: Istennek tett fel, nyilvánosságra is hozza, ez már mélyen esendő és emberi. Igen, azt hiszem, hogy a szerzőre önmagára is gyakran oly kompromittáló, a fürkész tekinteteknek oly könnyen megnyíló mű mutogatása már a szerző gyenge pillanatában történik. Megértést és szeretetet követel magának a közönségtől, melyet a mű fogantatása idején semmibe sem vett.