JÁTÉK A TŰZZEL
1997 július
Vannak megvilágosító és vannak tiltó álmok.
Ma éjjel tűz ütött ki a szobámban álló vasszekrényben, melynek ottlétéről egyébként meglepődve vettem tudomást. A ruhákkal és jegyzeteimmel zsúfolt térbe lopakodó lángok először egy vastag, negyedíves füzetbe kaptak. Lapjaira az elmúlt napokban kezdtem írni egy ötvenhatban elmenekült lány történetét, akivel a kamaszkor heves érzelmei fűztek össze minket. Biztos voltam benne, hogy a csaknem tömör füzettel nem boldogul a tűz, de csakhamar rá kellett ébrednem, hogy rosszul ítéltem meg a dolgot. Hősnőm nem az oroszok, nem a magalázott országos jövő – önmaga elől menekült. A túlzásig játszott, hallgatott Schubert-, Schumann-zenék kiváltotta forró érzésektől ijedt meg. Elhatározta, hogy többé nem vesz kezébe vonót és nem ül le zongorához, mert bizonyos ellágyulás a pokol csíráit rejti magában. Kanadában textilmérnök szakot végzett, férjhez ment egy ottani franciához és gyerekeiket nevelték boldogan vagy boldogtalanul, míg harmincas évei végén meg nem halt. Fekete koromlovakon ezernyi zászlósként rohamozták meg jegyzetemet ma éjjel a lángok. Hadműveletük szervezettsége annyira elkápráztatott, hogy továbbra is késlekedtem, és csak akkor kezdtem poroltó vagy egy vödör víz után kapkodni, amikor már késő volt: írásom lángban állt. Selyemhurokként fonódtak a fényes ujjak a ruhaderekakra, forgatták a könnyű táncosnőket; még vágyakozó zenét is hallottam. Értettem a sürgésforgás, ropogás üzenetét: ne bolygassam meg az egykori történetet, mely erotika és alkotás egymást szító gyönyöréről és gyötrelméről szól.