Takács Zsuzsa

IDEGENSÉG

1994 szeptember

IDEGENSÉG

Egy Kafka-idézetre

Eszébe jut a kép, amely a Temzét ábrázolta egy nyári vasárnap. A folyót széltében-hosszában csónakok lepték, zsilipnyitásra várva. A csónakokban csupa vidám fiatal, mind könnyű világos ruhákban, inkább feküdtek, mint ültek, önfeledten átadva magukat a meleg levegő és a víz hűvössége cirógatásának. S ahol ennyi minden közös, ott a társaság is hamar összeforr; csónakról csónakra szállt a tréfa, a kacagás.

lehetetlenség beilleszkedni

Azután elképzelte, hogy ő maga is ott áll valahol a parti rétena part épp hogy csak jelezve volt a képen, az egészet betöltötték az összesereglett csónakok. Ott állt, és nézte az ünnepet, ami persze nem volt ünnep, de azért bízvást annak lehetett nevezni. Természetesen nagy kedvet érzett, hogy részt vegyen ezen a csónakkiránduláson, mely úgyszólván karnyújtásnyira zajlott tőle, de mindjárt azt is be kellett ismernie, hogy ő ebből ki van rekesztve, lehetetlenség beilleszkednie ebbe a társaságba, ez akkora előkészületet követelne, amelyre rámenne nemcsak ez a vasárnap, de évek hosszú sora, rámenne ő maga is, és ha az idő itt és most megállna, abból se sülhetne ki más, ehhez egész származásának, neveltetésének, testi fejlődésének másként kellett volna alakulnia.

Ilyen távolinak érezte hát e kirándulókat, ám így mindjárt megint egészen közelinek is, amit már nehezebb volt megértenie. De hát azok is emberek, mint ő, semmi se lehet tőlük teljesen idegen, ami emberi, vagyis ha átvizsgálnánk őket, nyilván azt látnánk, hogy az őt uraló s ekképp a vízi úttól elrekesztő érzés ott él bennük is, csak éppen távol attól, hogy eluralkodhassék rajtuk, legfeljebb valahol a sötét zugokban kísért.
(Franz Kafka: Az én cellám)

shutterstock 1891893643

Idegenségérzete védelmezőén és tiltóan öleli körül. Volt idő, amikor egy hirtelen elébe álló kertkaput vélt fölfedezni az áthághatatlan kerítésen, úgy tetszett, kiléphet, a zajos társasággal csónakba száll ő is. Vidám zászlókat gyűrt markában a szél, vagy a víz felszínét csapkodta. A túllépés, a könnyűség érzése nem következett be. Túl lassan nézte a gazdátlan, körülkerített kertet. Úgy gondolta ő is, hogy ,,egy bizonyos ponton túl nincs visszatérés” és ,,ez a pont elérhető”. „Otthontalansága mély otthonosság” lett, mint Dosztojevszkijé, Tonio Krögeré, vagy az ütlegelt konflisló nyakába boruló Nietzschéé, aki végre átadja magát a parttalan szánalomnak, mely őrület formájában üt ki rajta.

El tudta képzelni a lepkeruhába öltözött társaság ujjongó örömét (csak éppen a teremtmény hálája hiányzott belőlük), de a „halál radikalizmusa”, mely a „legkonzervatívabb lényből” is felé süvöltött, csak úgy volt emlékezetében tartható, ha a világ számára (az írás létformájába költözve) meghal.

kép | shutterstock.com