Takács Zsuzsa

ESZMÉK ÉS TÉVESZMÉK

2001 augusztus

ESZMÉK ÉS TÉVESZMÉK

Hazafelé mindig a metró első kocsijába szállok, hogy elkerüljem a tömeget, így történt ez legutóbb is, amikor – talán a Kossuth téren – valaki beszállt a kocsiba. Nem is beszállt, berontott, kezében iratokat lobogtatva megállt a kocsi közepén és üvöltözni kezdett. Furcsa, hogy először az jutott eszembe: minden átmenet nélkül. Milyen átmenet lett volna lehetséges? „Amikor áthaladtunk az áramlaton, még csönd volt”. A Poe-novella fenti mondatát helyzetünk hasonlósága hívhatta elő, amelyet egy véletlen egybeesés még alá is húzott. Mielőtt berontott a kocsiba az őrjöngő férfi, épp az órámra néztem, és – akárcsak a novella tengerész-főhősének – tapasztalnom kellett, hogy megállt. Bosszankodva felemeltem a fejemet, amikor zörgő irataival hadonászva előttünk termett az ötven körüli, testes férfi, őrjöngésétől mintha leszögezték volna, kapaszkodás nélkül állt a kocsi közepén, a bal kezében tartott papírköteget csapkodva tiltakozott és üvöltött, hogy hamis bírói végzés alapján eladták feje fölül a lakását. Bár forrt benne az indulat, holtsápadt volt, homlokáról szakadt a veríték, egy fuldokló mozdulatával söpörte le a szemébe csorgó, ellenséges vizet.

meghökkent őrjöngő

Attól tartottam, hogy pillanatokon belül összeesik, szívéhez kap, agyát elönti a vér, de a hangja változatlan erővel harsogott és mozdulatainak lendülete sem hagyott alább. Úgy kapaszkodott – mint szavaiból kiderült – a hamis bírói végzésből készült fénymásolatok papírkötegébe, mint az elbeszélés tengerész-főhőse az üres vizeshordóba. Szerettem volna, ha felém is elevickél, ha megáll előttem is, de csak férfiak előtt állt meg, tőlük remélt segítséget vagy meghallgatást, vagy nem is tudom, pontosan mit. Senki sem akart segíteni. „Hallgasson ide!” – rivallt rájuk, és gondolom, legalább résztvevő szavaikra számított, de rezzenetlen arcok fogadták. Volt azonban egy fiatalember, aki a használaton kívüli ajtó és az ülések határolta térben állt, s amikor a szerencsétlen „hallgasson ide!” kiáltása harsant, keményen a szemébe nézett, és lassan, tagoltan, emelt hangon válaszolt: „nem hallgatok!” Tekintetét a fiatalember, tapsra várva, bizonyosan végighordozza a közönségen, ha nem sugárzik belőle a többiek iránt is álmatag megvetés, így azonban humorából épp annyira tellett, hogy a meghökkent őrjöngőre szegezve szemét, annak „hallgasson ide!”-felszólítására, a párbeszéd ritmikájából ki nem esve, késlekedés nélkül ráfelelje, hogy „nem hallgatok!”. Úgy tetszett, elakadt lemez szövegét hallom, aggódtam a fuldokló miatt, hogy a valóságban talán négyszer elhangzott kétségbeesett üvöltésre felelő – a biztonságos partról felzengő – elutasítást, akárcsak én, legalább az ötszörösének érzi majd. Akárha hússzor kapaszkodott volna ki a szárazföldre, és hússzor lökték volna vissza a vízbe. Úgy látszik mégis, ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy a saját „hallgasson ide!”-je mellett más szöveget is meghalljon, s fölfogja: elutasították. Csodálkozás ült ki az arcára, majd – vagy mert indulata már fokozhatatlan volt, vagy mert az őrültek ravaszsága működött benne, és túlélésre játszott – neheztelés nélkül, szinte könnyeden odébb lépett, és más utasok előtt állt meg.

vecteezy generative ai illustration of abstract viva magenta painted 22700040 688

Éppen őket néztem, hiszen szemben ültek velem, hogy a bámészkodó utált szerepéből kilépjek, meg hogy magamat mentsem, de hirtelen elkapott engem is az indulat, és éreztem, elvörösödöm. A velem szemben ülők közül egy lófogú, hivatalnok külsejű lány ugyanis elmosolyodott, akárha aktáihoz csatolt, kitépett szárnyú legyet vizsgálna. Mielőtt megszólalhattam volna, a mellettem ülő szürke ballonos háziasszony – ölében a ringó bevásárló kosárral – épp a megfelelő szavakat találta meg; azt kérdezte a lánytól, nem szégyelli-e magát, hogy kinevet egy beteg embert. A lány nagy arca sértettségében megmerevedett, és akkor egy tőlünk távolabb ülő szakmunkás külsejű ember kapcsolódott a beszélgetésbe.

Nem is tudom már, hol futott szerelvényünk, Pest és Buda között-e még, a Duna rettenetes tömege alatt, a biztonságosnak ítélt alagútban? Emlékezetem szerint senki sem szállt se ki, se be, az ajtók egy ideje már ki sem nyíltak. Az órámra néztem, megállapítottam, hogy fél hat van, s csak akkor jöttem rá, hogy egyszer már lejátszódott ez velem az út során, és valójában nem tudom, hol szálljak ki, nyitva van-e még az élelmiszerbolt, vagy a bevásárlóközpontba kell-e mennem.

feszült tömeghangulat

A megállt időben, egy tőlünk távolabbi ülésről tehát megszólalt egy szakmunkás külsejű ember: „Kérem, az egész társadalom beteg!” – mondta a mellettem ülőre nézve. Ítélete bizonyságául két biztonsági őr jelent meg a kocsiban, és szoros gyűrűjükbe zárva a tiltakozót, ráparancsoltak, hogy azonnal szálljon ki. Eszembe jutott a nap, amikor sintérek tűntek föl a szomszédunkban, hogy befogják a három kutyát, gazdájuk, a nyolcvan év körüli, egykori színésznő ugyanis meghalt, és a tettre kész, vidám örökösök még nem jelentek meg a kertben, az immár bevehető házban. Hosszú, kampós botokkal jöttek, semmi kétségünk nem lehetett vállalkozásuk sikere felől. Emlékezni azonban nem sok időm maradt. A földből előttünk termett két őr a tiltakozót túlharsogva, de a feszült tömeghangulatra tekintettel fékezte magát, kiadta újra a távozásra szólító parancsot, amelyre – kötelességszerűen szinte – a „nincs joguk hozzá!” megakadt lemezhangja felelt. Akkor azonban a szerelvény vezetője a hangosbemondón keresztül rendőri segítséget kért. Erre a verejtékező férfi megadta magát, és – akárha barátok védenék – az őrök gyűrűjébe zárva kilépett rémálmaink: az összeomlás, az őrület [szín]terére, mely – ezek szerint – a Deák tér és a Déli megállója közötti szakaszon nyílik.

kép | vecteezy.com