EGY VERSSOR METAMORFÓZISA 

„A csend harangütése ébredéskor”

---

Éveken, évtizedeken át élt emlékezetemben a Nyílttenger (Rába harmadik, 1961-es kötetének) egyik kezdősora. Ha megakadtam, ha kihagyott a vers lélegzetvétele, ezzel leheltem életet bele. Kezdő vagy lezáró sor éppúgy lehetett belőle versembe építve-lopva. Belőle ágaztak szét, vagy belefutottak, mint morajló tengerbe vagy lüktető szívbe, és fölujjongtak az erőtlen sorok. Úgy nyúltam utána, mint futása közben a reménybeli bajnok a vitamint és ásványi sókat kínáló ital után. A világfájdalmat, első kötetem alaptónusát megszégyenítette, bizakodást lehelt a végbúcsúnak beillő sorokba, feltámasztotta a verslázárt halottaiból.

Hatodfeles jambus volt valóban, csend állt és nem csönd a vers élén, kezdősor volt valóban és nem a lezárás? A Nyílttenger habjaiba veszve újra döbbenten ébredek rá, hány sorát, szakaszát tudom ma is:

Enyém voltál, a szélé és a fáké,
a tömegé, s nem voltál senkié…

és:

Figyeljük, az eső a ház falán
közérthető sorsot kopogtat, ősz jön.
Aztán a búcsú: ég veled, talán
találkozunk a nagy vadászmezőkön.

és:

Mint kútban hullok hús között
huszonnégy néma éve,
most álmodból felütközöl,
élő kiált, a szél-e:
nem segíthetsz, dőlj vissza,
nem ébredsz te se jobbra.

vagy ugyanennek a versnek (az Éjszakának) első négy sora:

Az udvarlók versengenek
feloldó ölelésért,
a múlás előtt illegek
én is, mint akit kés ért…

vagy a Férfikor egy szakasza:

Mint temetőn a sírkövekben,
testekben bukdácsolok,
mert hús csak húsban lel vigaszra:
már nem tanul más dallamot.

Aztán az 55. oldalon rátalálok a Csendre és felnevetek magamban az emlékezet cselvetésén. Mert hatodfeles jambus ugyan, kezdősor és természetesen csend, nem csönd áll a versben, de ami a bizakodást illeti, a vidám reggeli készülődést, abban alaposan melléfogtam.

Egy altató és hálóingeden
a csomagolópapír szemfedője.

– így végződik a vers. Ami közben történt, az első és utolsó sorok között, az búcsú a szerelemtől, az egyedül újra hétköznapi tragédiája. Pesszimista vers ez a javából. És ha emlékezetemben úgy élt, mint a máris tiszteletben és ismeretségben álló költő kezdőt megszégyenítő optimizmusa, azt csak a sor önereje és örökérvényűsége tette.

És még valami (futó ráismerés, némi melegség iránta és egykori önmagam iránt), lehet, hogy Rába versei voltak jelen első kötetem (a Némajáték) hangütésében leginkább?

Egy hajdan fiatal költő megindult üdvözlete, Mester!