EGY IDEGEN

Tizenkét éves voltam, ’49-et írtunk, a tél a végéhez közeledett, és a felrobbantott Erzsébet híd lába alatt, egy kőhalom tetejébe felkapaszkodva köveket dobáltam a zajló Dunába. Veszélyes és százszor megtiltott szórakozásom volt ez, minden alkalommal megfogadtatták velem otthon, hogy nem teszem, de nem tudtam ellenállni a csábításnak. Azon a délutánon is ezzel töltöttem az időt, amikor, mintha másik bolygóról ereszkedtek volna alá, szőrmegalléros, kék bársonykabátos, nagyjából velem egykorú ikerpár, egy lány és egy fiú jelent meg a parton, pórázon vezetett kölyökkutyával. Abban az időben mindenki szedett-vedett öltözékben járt. Én, fiú létemre például hosszú, lányos télikabátot hordtam, és nemegyszer láttam barátaimon fakórózsaszín, nővérüktől örökölt atlétatrikót a tornaórákon. Érthető tehát, hogy először azt hittem róluk, gyerekszínészek vagy netán grófi csemeték. Izgatottan vártam a folytatást. Ők azonban a legcsekélyebb jelét sem adták, hogy észrevettek. Lehet, szólnom kellett volna a fiúnak, aki felkapaszkodott a kőhalom másik oldalára, hogy vigyázzon: a lazán rakott törmelék megindulhat alatta. Alkalmas köveket keresve éppen lehajoltam, amikor egymást követő két rettenetes üvöltés hangzott.

általános meglepetés

A fiú belezuhant a vízbe, az ár már sodorta is a Duna közepén meredező roncshoz, még föl-fölbukkant, harmadszorra már nem kapálózott, párhuzamos karjait magasba nyújtva, mint aki föntről leeresztett kötelet készül elkapni, enyhe fordulatot tett, és végleg elmerült. Gyakran érzem úgy, hogy nincsen emlékezetemben egyetlen beíratlan, gombostűfejnyi hely, hogy ami megtörtént, csak arra vár, hogy üvegkoporsójában felüljön, kikeljen, járkáljon, megtörténjen újra. Három éve élek ismét szülővárosomban, és nemrég a magam számára a váratlan döntéssel úgy határoztam, hogy egy időre még maradok. Meghosszabbítottam hát rendkívül előnytelen szerződésemet az irodával. Döntésem általános meglepetést keltett. A kollégák, akiknek az utóbbi hónapokban az irigység valósággal a hangjukat vette, olyannyira, hogy még a köszönést is alig tudták kipréselni a torkukon, most vállamat veregetve puhatolják, mi is volt a fordulat oka, de semmire sem jutnak, hiszen én magam sem tudom, miért mondtam le a marokkói kiküldetéssel járó UNESCO-megbízatást. Családi okokra hivatkozom, de ilyen okok nincsenek, feleségeimtől elváltam, gyerekem nincs, apám, akinek halálos betegségére utalok, évek óta halott. Csak arról lehet szó, hogy sorra rombolom le a magam és a külvilág között valaha fölhúzott hidakat. Az íróasztalomon heverő papírokra hibásan és vaktában firkantom oda a telefonszámokat, és a könyvespolcról találomra kivett olvasmány lapjai között felejtem fontos postáimat.

A megbízatásom lemondását követő egyik éjjelen álmatlanságtól kínozva, karosszékemben elnyúlva ültem a tévé előtt channel-cruising a város szennyezett, zajos magjától távol, bérelt lakásom tágas nappalijában. Távirányítóm gombját nyomogatva szeltem át a csatornákat, és az erotikus és akciófilmek csúcsidejében a széttárt combok, a bakancsos, csizmás lábak, az ellenfél arcába, altestére célzó rúgások kavalkádja láttán, ha azoktól nem is teljesen, de csaknem mégis függetlenül rémület fogott el, magamtól féltem. Belőlem kiválva, mellettem állt a titkos merénylő, figyelt, sértegetett és destruktív ötletekkel gyötört. Először csak futó, majd egyre sürgetőbb késztetést éreztem, hogy a sötétség leple alatt végezzek magammal, hogy az ablakot felszakítva kivessem magamat a bokros, kivilágítatlan, a bejárathoz vezető kertszakaszra. Karosszékemből felálltam, felgyújtottam a lakásban található összes mennyezeti lámpát, falikart, olvasólámpát, villanyt. Az álmukból felvert tárgyak körbevettek, és én védelmező közelükben lassan megnyugodtam. Minek siettetni az úgyis közelgő halált? – kérdezték kezemhez simulva. Utazásaim során, hiszen egész életemben úton voltam, nemegyszer kellett az éjszaka közepén elhagynom szállodát, várost. A tisztálkodószerek, borotvám, alkalmi ajándékaim alkalmi családomnak, könyvek, később szemüveg, lepkesúlyú számítógépem szemét rám szegezve várt a többnyire nádfonatú, hosszú üvegpolcon, az Elektrolux hűtőszekrény tetején. Szerettem ugyanazon szállodalánc hoteljeiben lakni, mert ismertem szobáit, bútorait, a posztert a falon, a hűtő gazdag ital- és szegény ételkínálatát. Nem akartam otthon lenni a világban, szüleimmel már gyerekként országról országra, városból városba költöztünk, szakmám meg végleg elszakított holmi gyökerektől, de ennyi melegségre mégis szükségem volt.

viszolygásomat legyűrve

Hajnal felé nyomott el az álom, de négy óránál többet akkor sem alhattam. Az irodában semmit sem vettek észre, kivéve egy fiatal kolléganőt, aki elhatározta, hogy démonaimtól megment, és ezért a nők furcsa logikáját követve üldözőbe vett. Vele töltöttem a délutánt, de a moziból, álmosságomra hivatkozva haza is mentem, és egyvégtében tizenhét órát aludtam. Másnap a metró végállomásán, ahol a gyors célba jutás érdekében, viszolygásomat legyűrve viszonylag sűrűn megfordultam, összetalálkoztam régi barátommal, akivel barátságunk egy félreérés miatt egyik napról a másikra kimúlt. Szakasztott azon a helyen állt, gyűrött, kinőtt öltönyében, ahol én is várakozni szoktam, ott, ahol az utolsó kocsi utolsó ajtaja nyílik, ahonnét észrevétlenül be lehet lépni és ki lehet szállni a városközpontba vezető mozgólépcsőhöz a legközelebb. Karját összefonva magasodott a villamossínek fölé, pillantása méricskélte a szakadékot. Nem tudom, a szája mozgott-e közben, de úgy láttam, a sínekhez beszél. Nem tudom, rossz lelkiállapotom tette-e, de elképzeltem, hogy önmagamat látom a mélység felé magasodva, és biztos voltam benne, hogy a következő perc a zuhanás perce lesz. Ahogy a közelébe értem, figyelmeztettem magam, hogy ne kérdezzem a családja felől, mert hallottam, hogy megnősült és nyomorék gyereke született. A köszönés rövid formulája után valamit azonban kérdeznem kellett, a némaságból valamiképp kimozdítanom, s erre a közben befutó szerelvény alkalmat is szolgáltatott. Nem szállsz be? – kérdeztem, és akkor befelé irányító kézmozdulatomra: belépett. A következő állomáson azonban kiszállt. Van, hogy minden összejön – az ajtóból váratlanul még visszaszólt nekem, de kezét hárítólag fölemelve elejét vette, hogy esetleg vele tartsak.

Gyanítottam, hogy a peronon marad és kivárja a következő járatot. Megfordult a fejemben, hogy talán erőnek erejével együtt kellett volna maradnom vele, hiszen összeomlása szemmel látható. Közöny volt, vagy szótlansága miatti sértettségem, hogy továbbutaztam sorsára hagyva őt? Este fölhívott az orvosom, hogy másnapi találkozónkat lemondja, mivel egy betege öngyilkossága miatt a rendőrségre kell mennie. Minthogy a doktorral terápiás beszélgetéseink során szívélyes viszonyba kerültem, kérdéseimre hamar kiderült, hogy a baleset a metró M. téri megállójában történt, a barátomtól való búcsúvétel helyén, azt követően néhány perccel vetette magát a sínek közé egy szerencsétlen. Önvádtól és kétségbeeséstől elfulladt hangon mondtam ki barátom nevét, hogy vajon ő volt-e az áldozat. Dehogy! – válaszolta meglepődve az orvos – egy régi nőbetegem volt, akinek az ikertestvére a Dunába fulladt néhány évvel a háború után.

kép | vecteezy.com