AZ ÉN IDŐM

Milyen kép fogadja a Hegyeshalomnál a határt átlépő vonaton utazót? A lepusztult természeti, ipari táj, siralmas állapotban lévő állomások, hulladék után kutató emberek látványát felváltó Keleti pályaudvari zsibvásár, családostul és magányosan földön és padon kucorgó alvók miről győzik meg az érkezőt? Utazott-e valaki haza győztes sportcsapattal a repülőgép fedélzetén? Elfordította-e fejét és betömte-e a fülét, hogy ne hallja üvöltöző, jobbára indulatszavakból és trágárságokból álló társalgásukat? Hallotta-e az ifjú, győztes izomkolosszusokat, ahogyan a torkukból kifér, ordítani hamisan, fenyegetően, káromkodva a Himnuszt?

számvetés

Az ezred(század)vég közeledtével szaporodó hazai előrejelzéseket olvasva sötét felhő ereszkedik le ránk, mint napjainkban a trópusi erdők égetése következtében Szumátrára, Malájföldre és Borneóra. A jelzések környezeti romlást, középkort, egészségkárosodást, lakosságcsökkenést, erkölcsi értékvesztést jósolnak. A számtalan írás és szóbeli megnyilatkozás mindennapos tapasztalatot rögzít, logikus következtetésre jut, osztozom ebben én is. Ha volt bennem valaha bizalom a külvilág iránt – és bizonyosan volt, hiszen megindítóan az iránta való bizalomra neveltek –, mára kevés maradt. A jelen helyzet meghaladására egyetlen utat látok, és ez az önmagunkkal történő számvetés és lassú megújulás. Ha ugyan van bennünk minek megújulnia. Ha van bátorságunk. Ha nem hatolt át a zaj, a szenny, a gyűlölet, a vakság, a fogyasztás izgalma, szelleme személyes szféránk harminc centijén, bőrünkön, csontunkon, velőnkön a megnevezhetetlen állagú, nemű lélekig.

De igent mondhat-e a világra, aki bűnöző közösségben nő fel, akit sorsától megfosztanak, akit kínoznak, megcsonkítanak, különböző célokra bérbe adnak. Igent mondhat-e erre a világra a közvetett és közvetlen szemtanú? A Budapest szennyezett levegőjében fuldokolva siető a kátyús utcákon nemcsak emberi és állati végtermékek kupacait kerülgeti, a sok százmilliós veszteséggel záró kórházfelszámolások után az elhagyott épületek előtt vastagodó guanóréteget, hanem élő, emberi, bűzös rongycsomókat is. Néhány éve még kihívtuk a mentőket, mert egy alkoholista ráfűzte magát a tűző napban álló vasrácsra, és ott lógva elaludt. A mentők kiszálltak, árnyékba fektették; meghallgatták a szívét és megnyugtatták a közönséget, hogy részegségét kialussza hamarosan. Furcsálltam kissé az eljárást, volt benne valami vészhelyzetre utaló, de nem vontam kétségbe jószándékukat, gondosságukat és udvariasságukat. Egy év sem telt el, egy esti sétán fekvő alakra bukkantunk, akkor már nem mertem volna mentőt hívni, magunk néztünk utána, lélegzik-e alkoholistánk. Lélegzett, mentünk és sétáltunk tovább. Tavaly szilveszter délutánján az esti összejövetelre siettem haza. A metró Déli megállójában a kijáratnál szinte keresztbe letéve aludt egy lábatlan koldus. Hullottak kalapjába a pénzek. Jártasabb lévén már, hála a szenzációhajhász riportoknak, az efféle ügyekben, úgy gondolom, amikor kissé megtaposva már szállására vitték a lábatlan koldust „futtatói”, el is szedték a megrendülésünkben, lelkiismeret-furdalásunk csillapítására kalapjába dobált adományainkat, ha ugyan a rivális banda vagy magánzó bűnöző előzetesen ki nem fosztotta. A harmadik, de ebben a témában kimeríthetetlen epizódnál nagy volt a közönség. A Ferenciek terén az aluljáróban egy tolókocsiban bőre eredeti barnaságához képest vértelen-fehér tizenhárom év körüli fiú ült, mindkét lába térd alatt csonkolt; az alig gyógyult seb a viszolygó tekinteteknek kitakarva. A közönség nem pusztán lélekszámát tekintve volt nagy, szánalmában és adakozásában is az volt, a bibliai szegény asszony húsz fillérjétől a papírötszázasokig nagy halomban gyűlt papundekli dobozában a pénz. Másnap tolókocsija már az aluljáróba vezető lépcsősor tetején állt, és kaviccsal, elszáradt, kemény terméssel (vadgesztenyével? zöld dióval? – nem mertem fölemelni egyet sem) dobálta az arra haladókat. Egyetlen rossz szót sem hallottam, fejüket behúzva siettek az emberek, egymást taposva és adakozva. A fiúnak, bárki igyekezett és szánakozott körülötte, gyűlöletes látvány lehettünk. Hetekig nem jártam arra, de csak a szereplők kiléte változott, új útvonalamon egy kar nélküli, csonkolt vállú, középkorú nő koldult kombinéra vetkőzött felsőtesttel; a másik szögletben vékony, pincevirág színű, öt-hatéves kislánnyal, vigyázzállásban szinte, püffedt arcú nő kéregetett, az elébük tett, hullámpapírra írt szöveg szerint kisebb és beteg gyerekei számára. Éreztem, hogy tovább nő a kéreg a szívemen. Melyikünk tagadhatná, hogy bűnös és tehetetlen?

Van, aki könnyen felejteni tudja a közeli látványt és a tömegtájékoztatás csatornáin érkező távoli híreket. Van, akinek életébe sebként beépül egy-egy értesülés, adatsor, tévéfilm-jelenet. Annak idején szokás volt az észak-amerikai feketékkel való szolidaritásra szólítani föl a nyájként terelt hazai lakosságot, de rémhírnek minősítették és rémhírterjesztőként elhurcolták azt, aki szólt a parasztság elleni begyűjtési akciókról, és szót emelt a forradalom után az utcán összeszedett fiatalok Szovjetunióba hurcolása ellen. A médiumok ma szenzációként új és új borzalmakat közölnek. Közvetlen közelből látjuk az algíri vérengzők áldozatainak megcsonkított, piciny holttestét, vagy a pengét, az üvegcserepet, amelyet az iszlám erkölcs teoretikusai falusi öregasszonyok kezébe adnak, hogy leánycsecsemők és kislányok szeméremajkát, csiklóját levágva „megóvják” őket a test kívánságaitól. De közönyünk nem látszólagos-e csupán, ha habfürdőnkből kilépve bársonyfotelunkba merülünk és a képernyőre függesztjük szemünket, nem a miénkkel egyértékű másik élet kioltását látjuk-e, a mi időnkkel egy időben nem egy másik embert taposnak-e sárba, vérbe? Nem válunk-e naponta bűntettek szemtanúivá? Jólértesültségünkért cserébe nem fizetünk-e neurózisunkkal? Minden bűn túlmutat aktualitásán, az egységes időben, ami megtörtént egyszer, többé el nem múlik. A hazai hírközlés nem beszélt annak idején a kambodzsai vörös rezsim működéséről, cinkosként hallgatott a honi puha diktatúra; de a kényszerűségből nyitva hagyott réseken, külföldi sajtóhírekből beszivárgott hozzánk a pusztítás vér-, ürülék- és verítékszaga. Annak idején még mentegethettük magunkat, emelt fejjel járhattunk: „áldozatok vagyunk magunk is”. Készséggel elismerem, hogy ma sem tehetünk sokat, de mégis fejemre/fejünkre hullik a szégyen.

nincs lelkifurdalásom

Tizenkét éves lehettem, amikor a vas- vagy papírgyűjtésből származó pénzből vettem magamnak tíz deka mentolos pehelycukrot, és zsákmányomat elrejtettem a fehérneműs polcra. Látszólag ártatlan mozdulatom mögött a családi kötöttségekből való kilépés szándéka állt, testvéreim kizárása a közös élvezetből, hogy végre én érezzem egyedül a cukorka ízét. A pehelycukor azonban ízetlennek bizonyult, unalmasnak a meg nem osztható pillanat. A zacskó tartalmának vége felé járva, amikor elhatároztam, hogy megkínálom őket, zavarba ejtő kérdés előtt álltam, hogyan számolok el az addigi adaggal? A gazdag ember dilemmája rajzolódott ki előttem tagadhatatlanul. De tagadhatatlan az is, hogy azóta nincs lelkifurdalásom, hogy eszem és lakom, míg mások nem esznek és nincs hol aludniuk. És ha már egy gyerekkorban megélt felnőtt tapasztalatról írok, álljon itt egy semmiképp sem mentegethető, az előzőnél jóval súlyosabb másik, ami miatt nem hiszek az ártatlan gyerekkorban. Az első osztályt egyházi iskolában kezdtem és csakhamar bentlakóvá is váltam. Voltak köztünk szegény és gazdag gyerekek, de a szegények között is volt egy legszegényebb, egy hatodik vagy hetedik leánygyerek, akit a még velünk egy iskolában tanuló, egy intézetben lakó testvérei is kivetettek maguk közül, és, ha emlékezetem nem csal, már születése előtt elhatározták, hogy ha ő is lány lesz, magázni fogják. Ezt maga a gyérhajú, seszínű, kopott ruhás, a tisztes szegénység minden rettenetes jegyét magán viselő kislány mesélte el nekem, és története annyira megindított – talán az elmesélés nem titkolt célja is ez volt –, hogy tartós használatra kölcsönadtam neki akkoriban divatos, második fa tolltartómat. Az osztályban is megvetett, padjában egyedül ülő lányt árgus szemekkel figyeltem aztán, és a tolltartóm többszörös földre ejtése után csakhamar vissza is vettem tőle tulajdonomat. Emlékszem, hogyan oktattam ki, fennhangon, papagájként ismételve a felnőttektől hallott, intelmekkel teli szöveget. Nyilván nagyobb bűnök terhelik azóta a lelkiismeretemet, mégis ez az első, ártatlan gyermek külsőmben elkövetett, felnőtt gonoszság a legemlékezetesebb; nem találok rá indokot, mentséget. Talán a gazdagokhoz akartam hasonlítani, helyzetem köztes volt, talán a feltörekvő, a szerencsésen túlélő ösztöne hajtott, amire azonban azóta sem törekszem; a túlzott gazdagság láttán bosszúságot érzek és zavart, nem szívesen játszanám el szegény ország irigyelt gazdagjának szerepét.

A múltkor kisebbik lányommal a metrón utazva arra lettünk figyelmesek, hogy egy alacsony, izmos szolga, a metróalkalmazottak egyenruhájában izzadva, káromkodva, tegezve és üvöltözve vonszol kifelé egy emberi roncsot. A kocsi padlatán húzza a szerencsétlen ide-oda koppanó fejű, tagú nyomorultat, aki kezében még akkor is füstölgő csikket szorít. A végállomáson aztán négyen tettünk panaszt a szerelvény vezetőjénél és magánál az eljáró, a mocskolódást azután sem szüneteltető segédjénél. Talán hiba volt, hogy nem ragaszkodtunk a jegyzőkönyv felvételéhez (nem volt nálam személyi, mert amióta a szerencsésnek alig nevezhető hetedik alkalommal, s ezúttal már a táskámat pengével felvágva, lopták el a tárcámat, nem hordok magammal igazolványt.) A nevünket és címünket lediktáltuk azonban, és komoly ígéretet kaptunk az ügy kivizsgálására; válasz, természetesen, soha nem jött. Igaz viszont, hogy azóta sem voltam tanúja bármiféle intézkedésnek. Leírhatatlan bűzt árasztó hajléktalanok, agresszív vagy bamba alkoholisták tucatjai, összekent, festékes, ragasztós ruhájú emberek mindennapi útitársaim. Nemcsak jegyük árát fizeti a ma még (talán) jobbára jegyet váltó utazóközönség, hanem depressziójával, nemzeti önbecsülésének szétforgácsolódásával elrontott életük árát is. És fizetünk, mondanom sem kell, az ország és város vezetői helyett, akik képtelenek a maguk által hozott döntéseket végrehajtatni, vagy talán sohasem akarták, nem is gondolták komolyan. Hamvába holt az este nyolc utáni jegyellenőrzés, a buszvezető elfordítja a fejét, ha egy tétova utas a bérletét felmutatja, és tüntetőleg nyitja ki mind a három ajtót, őt ne zaklassák, ő nem ért egyet semmivel, senkivel, önmagával sem. Pedig milyen egyszerű volna a megoldás. Európa számtalan városában csak az első ajtót használják a felszállók, és a vezető, jóval magasabb fizetésért jegyet is ad, pénzt is visszaad, pillantást is vet a felmutatott bérletekre, és mindezt az utasokkal közös légtérben, tiszta ruhában nyáron és télen, nem átizzadt atlétában, netán meztelen felsőtesttel a nyári hőség idején.

Emlékszem gyerekkoromból, az ötvenes évekből a belvárosi, első emeleti lakásunk ablakán beszűrődő vasárnap hajnali zajra: söpörték és locsolták a Petőfi Sándor utcát. Emlékszem persze arra is, hogy ’57 elején álmunkból felriadva figyeltük, megáll-e a lift az emeletünkön; és megállt. De nem hiszem, hogy az utca és az utcán közlekedők tisztasága csak diktatúrákban képzelhető el. Emlékszem, mennyire idejétmúltnak tetszett, a háború előttről, Budapest fénykorából megmaradt egy-egy zománctáblán a kiírás: Köpködni tilos! vagy: Kéregetni tilos! Hetven vagy nyolcvan év telt el azóta, vagy annál is több, száz? Köpködnek és kéregetnek az utcán, és újra terjed az egyszer már felszámolt tébécé. Csak épp Budapest nem Közép-Európa világvárosa többé.

„…s háltak az uccán”. A középiskolában tanáraink megmagyarázták nekünk, mit jelent József Attila Hazám című versének ez a fél sora. Ma már a legbutább iskolás is tudja, hogy az utcán a hajléktalanok alszanak. 1937-ben, azaz pontosan hatvan éve keletkezett a vers. Két generáció teljes élete mintha nyomtalanul múlt volna el, utódaiknak nem szolgált okulására életük. Hogy világszerte nő a szegénység, bűnözés, szennyezés? Nem tudom, nem hiszem és nem is érdekel. Én nem világszerte élek, hanem lakóhelyemen, városomban.

cinkosság

1975-ben, azaz Franco halálának és a spanyol – ahogyan mondani szokták – demokrácia születésének évében az ország szegényebb volt, mint az akkori Magyarország, miként ezt az odalátogatók lépten-nyomon tapasztalták. Mára Spanyolország a „legemberibb” országok világlistáján egyes számítások szerint a 19., mások szerint a 11., és a várható élettartam és a társadalmi különbségek felszámolásának területén a 3. helyen áll. Nem igaz, hogy minden nyugati nagyváros koszos. A sevillai világkiállítás óta eltűnt Madrid utcáiról az addig is főképp napi hulladékból, kutyapiszokból, papírból, csikkből, bádogdobozból álló szemét. Míg nálunk kis és nagy testű kutyák orrunk előtt végzik dolgukat, és gazdáik, a belső kerületek aranykarkötős maffiózói, a kertváros háziasszonyai és lelkiismeretes funkcionáriusai rezzenetlen arccal kémlelik közben a horizontot, a jövőt, a semmit, Párizs utcáin külön sáv szolgál kutyavécéül, és jól irányzott vízsugárral a köztisztasági vállalat naponta takarítja el a piszkot. A házfalak, járdák repedéseibe telepedett kosz, a lakosság elhanyagolt öltözéke, a szörnyű lábbelik, a letapadt, fénytelen haj, berepedt, fekete körmök és kezek itt tudomásul veendő mindennapos látvány, ott kirívó jelenség. Az autók, autóbuszok, motorok zaj- és légszennyezésével, a mindenütt dívó csalással, a taxismaffiák terrorjával szembeni elnézés, megértő türelem nem a változtatás, hanem a máról holnapra élés szándékát tükrözi, tüneti kezelés, szemhunyás, cinkosság. Egyszerre csaknem minden ijesztő jelenség egyébként sincs a nyugati városokban jelen. Igaz, hogy Spanyolországban terrorizmus, robbantások vannak és nagy a munkanélküliség, de az írástudók száma 97,1%-os, az általános iskolai beiskolázás 90%, és a nyugdíjasok ingyen jutnak gyógyszereikhez, akkor is, ha a 100 000 pezetát meghaladja nyugdíjuk, ami átszámítva havi 130 000 Ft-ot tesz ki. Nem akarok természetesen a már közhelyszámba menő német, osztrák és magyar fizetések közötti nagyságrendi különbségre utalni, de az ebből fakadó mentalitásbeli különbségre igen. A múltkor egy délelőtti műsorban egy kisgyerekével otthon lévő anya betelefonált a rádióba a nyugdíjasok helyzetével foglalkozó riport elhangzása után. Nehezményezte, hogy szüntelenül emelik a nyugdíjakat, pedig az idős emberek kevesebbet esznek, alig mozdulnak el otthonról, és hátralévő éveikre elegendő ruhájuk van. A mások létébe ilyen elképesztő módon beavatkozó, kannibáli életszemlélet a kísérleti okokból túlnépesített patkánytársadalmakra jellemző. Csak remélhetem, hogy a fiatal anya anyagi helyzete hamarosan megjavul. Remélhetem, de nem hihetek benne.

Maradék ártatlanságunk elvesztése történt meg azokban az években, amikor bennünk is megszülettek az előző generációk előítéletei, amikor általánossá vált úton és útfélen a bűnözés, tele lettek az utcák, aluljárók és kapualjak az elaltatott gyermekeket ölükben tartó, rossz arcú emberekkel és magukat öregasszonynak maszkírozó, rongyokba bújtatott fiatal nőkkel, pénzt hamis pénzre váltó aranykarkötősökkel telt meg a Váci utca és fülünk hallatára megfenyegették a butikost, hogy benzint locsolnak üzletébe, ha nem fizet. Cigány, orosz, ukrán, román, bólintottunk magunkban, mert fölismertük a hanglejtést, törve ejtett anyanyelvünket, vagy éppen a köszönet szavait: Multu mesc! Az ötvenes években apám nővérénél töltöttük a szünidőt, Zemplén megyében, az akkor még meg sem született, Weöres-kitalálta-Psyché szülőfalujában, Tállyán. Szórakozásunk az olvasáson, csillagnézésen kívül az összetolt lócák és vetítővászon képezte mozizás volt. A filmekre kevésbé emlékszem, mint a közönségre. Hibátlan, ragyogó bőrű cigánylányok nevetgéltek villogó fogakkal, szakadt ruhában. A hetvenes években eljárt hozzánk egy sokgyerekes, velem egyidős cigányasszony a gyerekek kinőtt ruháiért, használaton kívüli ágyneműért, egy-egy bögre meleg kakaóért a téli hidegben, sosem jött egyedül, mindig vele volt egy-egy gyereke. Szívességem sosem maradt viszonzatlan, történetekkel fizetett, leginkább híres lókupec apjáról beszélt. Aztán egy alkalommal, tizenöt, húsz évvel később az ötös buszon találkoztunk, sokadmagával volt, egy sereg zsákos asszonnyal és férfival. Amikor leszálltunk, akkor vettem észre, hogy eltűnt a tárcám. Még összefutottunk az utcán ezt követően, még kértem, hogy szóljon a többieknek, legalább az igazolványomat küldjék vissza, de csak a fejét ingatta, mondván, hogy nem tud semmiről. Azóta megszoktam, hogy el kell húzódnom tőlük a tömegben. „A járművön zsebmetszők utaznak” – figyelmeztet a vezető is. Ők és én,fogalmazok magamban: ők és mi, ami csaknem annyit tesz: ők vagy mi, azaz szégyen, jóllehet természetes.

nem múló sebek

Anyám hosszú betegsége és haldoklása idején hullani kezdett a hajam, és fejtetőmön áttetszett a bőr. Egy alkalommal a metró lépcsőjén utazva suttogó hangra lettem figyelmes: „kopasz, kopasz”, suttogta egy férfihang. Döbbenten fordultam hátra, az emberek fölfelé függesztett tekintettel meredtek, köztük volt sértegetőm is, de lapított. Eszembe jutott Simone Weil története, aki két évig dolgozott marósként különböző autógyárakban, amikor tanári állásából elbocsátották. „Az üzemben, a magam és mindenki szemében a névtelen tömegbe olvadva, mások szerencsétlensége megszállta testemet és lelkemet. Semmi sem választott el tőle, mert múltamról egészen lemondtam, s nem vártam semmit a jövőtől, mivel nehezen képzelhettem el annak lehetőségét, hogy túlélem e fáradalmakat. Ma még oly erősen süti rám bélyegét, amit ott átéltem, hogy ha bárki, bármely helyzetben durvaság nélkül beszélne velem, nem tudnék megszabadulni attól az érzéstől, hogy bizonyára téved, és hogy tévedése minden valószínűség szerint sajnos mindjárt szertefoszlik.” Eszembe jutottak madaraink is. Mivel kutyát a városi lakásban nem tarthattak a gyerekeink, úgy határoztunk, hogy legalább madaruk lehet. Az egyik papagáj aztán valami bőrbetegséget kapott, fél napon át gubbasztott talán, amikor párja csőrének kemény csapásaival támadásba lendült ellene. Kalitkába zsúfolva élünk a túlnépesedett városban, és nem múló sebeket viselünk.

Vajon hány adag sértegetés, megalázás jut naponta, fejenként mindannyiunknak (magyarnak, cigánynak, tanárnak, nőnek)? Hány öregasszony hallja, hogy szép öregasszony márpedig nincs, hány unokájához siető nagymama hall anyósviccet és mennyit hetente? Mennyi az átlagos fejadag, és mennyi a személynek szóló? Mennyi a felejthető és mennyi a túlzott, amikor az áldozat maga is azonosul a róla szóló legendával, netalán agresszív lesz? Mi a zsidózás célja? Hogy kiváltó oka az öngyűlölet, az bizonyos. Az öngyűlölet formáinak gazdag skáláján az alkoholizmustól a szenvedélybetegségekig, a természet pusztításától a humán műveltségtől való távolodásig ezer beszédes példát találhatunk, például az ország népesedési statisztikájának riasztó adatait. Pedig minden nappal kevesebb van hátra életünkből, és ha egy napot elrontottunk, örökre rontottuk el. Az idő, amelyből naponta merítünk, az a mi arányos nemzeti és összemberi tőkénk. Végig kéne gondolnunk, mibe fektetjük, mibe öljük.

A Visszaszámlálás című beszélgetőkönyvbe készült írás

kép | shutterstock.com