A VÁLTOZÁS
2002 január
Mielőtt befordult az utcasarkon, lelépett az úttestre, készülve már a találkozásra, de beleremegett mégis, mint ötven éve minden alkalommal, amikor végigsiklott rajta a sóvár és ravasz pillantás. Vagy tévedés volna, hogy ugyanaz a koldus ül ott, a játszótér közelében, másfél méternyire a saroktól? Ott ül, fölnéz rá, szétrázza, teregeti rongyait, ugyanaz a piszokcsíkozta arc, rossz fogak. Ugyanaz a nyögdécselő hang, kéregetés és fenyegetés, ahogyan ugyanaz a csalogány éneke is. Életem egy helyben forog, gondolta, vagy néhány háztömbnyit mozdul csak előre, az egykori iskolától a mostani intézetig, amelyben dolgozom; csak két kapunyira. És ezen a rövid szakaszon észrevétlenné válásom vágya, undorom és lelkiismeret-furdalásom elegye: ugyanaz a dallam. Vagy felemelt arcom előtt a szembejövők fel-le ugráló arca, hogy eltakarják a látványt, kabátjuk szárnyának lebegése, esernyőjük viharfelhői; a látványt: ahová igyekszem. Az utca tágas térbe fut. Álmomban láttam ezt a nagy teret, ahol az utolsó ítélet készülődött. Épp így haladtunk egymás mellett, szabályozott örvényléssel az utcán, sietve. Várakozás izgalma töltötte be a levegőt, az úttesten, a járdán, a játszótér kavicsos ösvényein mindenki szöveget mormolt, mintha tanulna, ismételne, hogy készen legyen a válasszal, ha rákerül a sor.
A téren csak az angyalszárnyak suhogását, csattogását, ütéseit lehetett hallani. Az emberek némán, csoportokba verődve álltak, és beérkezeztek a villamosok fürtökben lógó utasaikkal, taxik jöttek, gyalogos-áradatok. De másnap reggel folytatódott a változatlan: a teremtés önmaga szemlélésében gyönyörűséget talált.
megbánás és sóvárgás nélkül
Kilépek egy ajtón és egy kapun, belépek egy másik hely kapuján, ajtaján, lenyomom a kilincset, még beljebb lépek, aztán kijjebb, visszamegyek oda, ahonnan az előbb elmentem, a bezárt ajtóig haladok, kapuig, bezárok magam után egy egy kaput és egy ajtót, elérem a végcélomat, ahonnan kilépek másnap reggel. Megbánás és sóvárgás nélkül élni, gondolta, és egy fékező autó elől a járdára visszalépett, lába ruganyos testet érintett: zsákjából koldus karvastagsányi hengert rázott a rongyokra. – Az előző napon megszólalt a mikrofon közeli, szárnysuhogásszerű hang: felemelt mutatóujjal fenyegető, hegyes-szőrzetű arc, merev szempár emelkedett a horizontra. A bemondók haranhkondulást idéző nevet ismételgettek, a bábeli nyelvzavarból kiváló, sürgető, szüntelen tititi-BIN-tátá-t Akármelyik csatornára kapcsolt, egy pengeszerű száj fogai között a késsel ott úszott a csatornák vizein. – A szemének világosságától keskeny szakadékká szűkült szemcsillaga kitágult. Egyre és egyre nagyobb része megindult a tér felé.
