EMLÉKEK A VILÁG 7 CSODÁJÁRÓL

Gyermekkori nyaralásaim színhelyén volt a verandán egy fecskefészek. Az átlagosnál sokkal nagyobb, formás, biztonságos lakhelyet nemcsak a háziak, de minden vendég, minden arra járó tisztelettel emlegette. Az igazat megvallva, engem nem nagyon érdekelt, természetesnek találtam, hogy ott van, s az egészre csak azért emlékszem, mert egyszer valaki azt mondta róla: – Nahát! Ez a világ nyolcadik csodája!

Ez szöget ütött a fejemben. Nyolcadik?! Ez azt jelenti, hogy van még hét! S ki tudja miért, úgy éreztem, valahonnan tudnom kellene, mi az a többi hét, ezért nem mertem megkérdezni, pedig kíváncsi voltam. A kérdés napokig furdalta az oldalamat, ahányszor csak ránéztem a fecskefészekre, de aztán más nyári csodák és játékok jöttek, s elfelejtettem a dolgot.

micsoda felfedezések

Már általános iskolába jártam, amikor valamilyen órán arra riadtam fel álmodozásaimból – mert mit tagadjam, sokszor heteken át kizárólag „belvilágommal” foglalkoztam, s nem figyeltem semmi másra –, hogy a tanár azt mondja valamire nevetve: ,,… aztán eldőlt, mint a Rhodoszi Kolosszus”. Nagyon tetszett ez a két szó. Az r, az esz-ek és az es olyan remek ritmusban követték egymást, hogy jó volt kimondani: Rodoszi Kolosszus. Nem is ment ki a fülemből, még hazafelé is így meneteltem: „rodosziko-losszus, rodosziko-losszus”. Fogalmam sem volt, mi az a kolosszus, de éreztem, hogy jó nagy lehet, ha így megjegyezték, hogy eldőlt. Már ebédelt a család, amikor „be-rodosziko-losszusoztam” az ajtón, s nagyapám mindjárt megkérdezte, mi ütött belém? – Mi az, hogy Rhodoszi Kolosszus? – kérdeztem, nem is sejtve, micsoda felfedezések várnak rám. – A világ hét csodája közül az egyik. Hát nem tudod? – vágta rá felcsillanó szemmel nagyapám, aki latin szakos tanár volt, de görögül is tudott valamit, és szeretett mesélni. Nekem mindjárt eszembe jutott a fecskefészek – a világ nyolcadik csodája! –, s megint az volt az érzésem, hogy kellene tudnom, mi a többi hét, de hát most már kiderült, hogy nem tudom, s ezt meg is mondtam. – No, akkor ebéd után gyere a szobámba – mondta vidáman a nagyapám.

Mikor utánamentem, egész kis könyvhalmaz feküdt előtte: lexikonok, régészeti könyvek, fényképek, rajzok. Mindjárt fel is sorolta a hét csodát, és közölte velem, hogy minden csodában még száz csoda van.

Először csalódást éreztem, mert azt hittem, hogy a világ hét csodája mind természeti jelenség, esemény, egyszóval a természethez sokkal közelebb álló dolgok gyűjteménye. Ennek biztos az emlékeimben nevezetes fecskefészek volt az oka. Aztán, amikor nagyapa mesélni kezdett, egyre jobban érdekelt a különös csodafüzér. Életem egyik legszebb délutánja volt ez, sőt, nemcsak egy, hanem talán három-négy napon át tartó mese és mámor a nagyapával. Akkor nyílt meg előttem az ókor világa, akkor éreztem meg először, hogy az idő nemcsak előre, hanem hátra is végtelen, s hogy milyen régi az emberi kultúra. Ezek az építészeti és szobrászati remekek sok mindent közvetítettek azokról a régiekről, akikről nagyapám – némi joggal – azt állította, hogy mindent tudtak.

Mostanában – erre-arra járva – néha megkérdeztem ismerőseimet, tudják-e, mi a világ hét csodája? Hát bizony, már alig tudja valaki. Annyi aktuális technikai csoda születik nap nap után a szemünk előtt, hogy ezek, a régi leírásokban élő, vagy ma már csak romokban látható ember-alkotta csodák lassan elfelejtődnek. Azért – ha röviden és töredékesen is – néha nem árt felidézni őket.

1. Az egyiptomi piramisok

Egyiptomban a halottak épp oly fontosak voltak, mint az élők. Úgy gondolták, hogy a túlvilágba lépő léleknek egyszer majd szüksége lesz még mindarra, ami itt a földön fontos volt számára. Ezért épültek meg városaik közelében az úgynevezett Nekropolisok, a halottak városai. Minél gazdagabb volt valaki, annál nagyobb építményt, annál több tárgyat, segítőeszközt helyeztek el a „nagy útra” induló halott közelébe. A fáraókat pompás sírokba –piramisokba – temették évezredeken át. Időszámításunk előtt kb. 2813 és 2686 között épült az általunk ismert legrégibb – még lépcsőzetes – piramis, Dzsószer király számára. Építőjét, Imhotepet istenként is tisztelték az ókori egyiptomiak. A világ hét csodája között mégis Kairó közelében gizehi fennsíkon látható Kheopsz-, Khefrén- és Mükerinosz-piramisokat emlegetik. A Mükerinosz-piramis 68, a Khefrén 135, a Kheopsz 146 méter magas. Amikor a Nílus jobb partján még zsibongó élet volt és a hatalmas egyiptomi civilizáció híres városai, Memphisz és Heliopolis, fénykorát élte – a bal parti három hatalmas piramis csiszolt kőlapokkal borított háromszögű lapjai biztosan vakítóan villogtak az örökké tüzesen ragyogó Nap sugaraitól. Messziről is félelmet, tiszteletet keltő, valóságos csoda lehetett ez a látvány, hiszen még ma, romjaiban is az. Akkoriban sok épület vette körül e kőhegyeket: több mellékpiramis, egy halotti – s egy úgynevezett völgytemplom, egy kővel borított széles út, egyéb épületek, és a Szfinx.

minden tudomány

Kheopsz fáraó piramisa 52 600 négyzetméter területet foglal el, és több mint kétmillió, többtonnás kőtömbből épült. Kiszámították, hogy a firenzei és milánói dóm, a római Szent Péter-bazilika, a londoni Szent Pál-katedrális és a Westminsteri apátság egyszerre elférne benne. Négy sarka a világ négy égtája felé mutat, valamikor titkos bejárata több mint tíz méterrel a föld felszíne fölött van és szűk, 80 méter hosszú, meredek folyosó vezet a hegy gyomrában lévő sírkamrához, ahol a 400 tonnás – egy tömbből faragott – gránitszarkofág áll. Sokan állítják – bár ez máig vitatott kérdés hogy a hatalmas piramis nem Kheopsz síremléke, hanem a Kozmosz ábrázolása, s hogy a benne lévő sírkamra mintegy a Föld méhét jelképezi. Mondják, hogy a piramis méretei, számarányai a kor tudós papjainak minden tudományát magukba foglalják. A piramis szerkezetének kutatói azt állítják, hogy Kheopsz korában a tudósok ismerték a π számot, Püthagorasz tételét, tudták, hogy a Föld gömbölyű, s olyan pontos csillagászati számításokat készítettek, melyeket ma – gépek segítségével – se nagyon kell korrigálni. Ám ha mindez belemagyarázás lenne, magában véve az is csoda, hogy csaknem 5000 évvel ezelőtt az emberek kézi erővel fel tudtak építeni három ilyen hatalmas kőhegyet. Nem is beszélve a Szfinxről! Ez a hatalmas, 73 méter hosszú, 20 méter magas oroszlántestű lény valamikor szárnyakat is viselt és női keblei voltak. Vannak, akik azt tartják, hogy arcvonásai Kheopsz fáraót ábrázolják, mások szerint ez nem lehetséges, hiszen a titokzatos mosolyú szobor már a nagy piramisok építése előtt is ugyanazon a sziklán hevert, ahol ma is látható. Senki nem tudja, mikor és kik építették.

1. 2. Babilon falai és Szemirámisz függőkertje

Bab-ilu annyit jelent, mint „Isten kapuja”. Állítólag az akkádok alapították az Eufrátesz partján i. e. a 3. évezredben, de csak a „jog atyja”, a későbbi nagy városépítő és országszervező Hammurabi tette Babilont Mezopotámia fővárosává, i. e. 1728 és 1686 között. Babilon 1400 éven át hatalmas volt és gazdag – aztán előbb a hettiták, majd az asszírok támadták és foglalták el több alkalommal is. Évszázadokon át háborúk dúlták. I. e. 689-ben az asszírok minden lakóját lemészárolták, templomait, tornyait lerombolták, törmelékeit a csatornákba süllyesztették, Babilon földjét hajókon északra szállították és jelképesen szétszórták a négy égtáj felé, majd az Eufrátesz egyik csatornáját ráeresztették a városra, hogy a víz a romok maradékát is elmossa.

Ebből a helyzetből, többszöri próbálkozással támadt fel újra Babilon, i. e 626-ban, a hatalmas és félelmetes uralkodó, Nebukadnécár idején. Az új város négyszög alakú. Két évtized alatt nagyjából teljesen felépül. És minden építménye csoda! Hatalmas utak, öntözőcsatornák, gátak, paloták és négy pompás templom készül el szinte egyidőben. Zsidó, egyiptomi, szíriai, föníciai leigázottak dolgoznak a királynak. Ekkor épül az első kőhíd (állítólag 900 méter hosszú), amely az Eufráteszen és egy csatornán át ível. Épül „Bábel tornya”, melynek csak az alapzata 33 méter, az egész pedig állítólag 90 méter magas és ugyanolyan széles lépcsőzetes építmény volt: – „Marduk égi lépcsője” szentély és egyben csillagvizsgáló. Nebukadnecár égetett téglából építkezett – ez is új találmány volt –, melynek anyaga olyan tartós, hogy a mai modern Hilleh város és a környék falvai még mindig építményeikben hordják Nebukadnecár pecsétes tégláit.

A várost öt falból álló erődítmény védelmezte. A belvárost olyan kettős falgyűrű övezte, mely – Hérodotosz szerint – 25 méter vastag volt, de az ásatások bebizonyították, hogy 27 méter volt a vastagságuk, így aztán hihető az is, amit Hérodotosz ezenkívül leír: „Fent a falak peremén két sorban épületek húzódnak, folyamatosan, és közöttük akkora hely van, hogy azon egy négylovas kocsi végig tud haladni. A falakon körös-körül száz kapunyílás van, maguk a kapuk ércből készültek”. Az ásatások nyomán megállapították, hogy a város akkora lehetett, mint München (300 négyzetkilométer), és kb. 300–400 ezer lakosa volt.

felülről valami fény

A híres függőkertet Nebukadnecár állítólag a perzsa hegyekből származó hűvösebb éghajlatra vágyó feleségének építtette. Strabón, a nagy ókori geográfus így ír róla: „… négyszög alakú. (…) Kocka alapú köveken épült bolthajtásokon nyugszik; a kövek üregesek s földdel vannak megtöltve, úgyhogy a legnagyobb fák is gyökeret tudnak ereszteni benne. Ezek is, meg a boltívek és boltozatok is égetett kőből és szurokból készültek. A legfelső emelethez lépcsőzetes feljárás vezet, s mellettük vízemelő gépek is vannak, melyekkel az arra kirendeltek az Euphratésből a vizet állandóan kiemelik”. – Fantasztikus élmény lehetett a 20. században megtalálni, amit már Strabón se láthatott, hiszen ő is csak leírásokból ismerte. Megállapították, hogy a kert valóban boltíveken nyugodott, s alulról, egy kútból öntözték (egyébként ezt a kutat ásták ki először a kutatók), így lehetett a kert mindig pompás és virágzó. A boltíves építésű pincehelyiségek pedig kaptak felülről valami fényt, de a víztől hűvös – légkondicionált – termek voltak, s bizonyára kellemes tartózkodási helyei a királynénak.

Végül meg kell említeni, hogy Szemirámisz valószínűleg csak a legendákban létezett. Állítólag gyermekkorában kitették egy folyópartra, ahol galambok találtak rá. Egy udvari főember vette feleségül, de később a király kiszemelte magának és az ő felesége lett. Mások szerint Szemirámisz egyedül uralkodott, olyan ruhákban járt, hogy nem lehetett tudni, férfi vagy nő, mégis szerették. Az idő múltával fiának adta át a hatalmat, ő pedig galamb alakjában repült el a palotából – a halhatatlanságba.

3. Pheidiász Zeusz-szobra Olümpiában

Olümpia valamikor ősi kultuszhely lehetett, ahol a krétai isteneknek áldoztak. Valószínű, hogy i. e. a 7. század körül rendeztek itt először viadalokat az istenek tiszteletére. Állítólag Héraklész – a dór hérosz – apja, Zeusz tiszteletére alapította a versenyeket. Ő ültette az első vadolajfát, hogy legyen a győztesnek koszorúja, az első ezüst nyírfát – ennek fájából lehetett csak tüzet gyújtani Zeusz oltárán –, ő építtette a hérosz-áldozatok nagy tűzhelyét, s tizenkét oltárt állíttatott tizenkét istennek, maga mérte ki a stadion méreteit, ő ünnepelte először úgy az Olümpiai játékokat, ahogy évszázadokon át tették utódai – és végül ő, Héraklész győzött az első versenyen minden számban – kivéve a birkózást. Ez utóbbiban – ellenfél híján – apjával, Zeusszal kellett kiállnia – ezért a viadal döntetlen lett. I. e. 776-tól vált rendszeressé a Zeusz tiszteletére négyévenként megrendezett verseny, vagyis olümpiász. Az olümpia idejére egyhónapos fegyverszünetet kötöttek az emberek egész Görögföldön. Nyár közepén, holdtöltekor kezdődött az ünnep és öt napon át tartott. Nem csak a sport napjai voltak ezek. A látogatók sok irodalmi és filozófiai vitában vehettek részt, szónoklatokat hallgathattak és száz más látványosságban volt részük, a politikusok pedig diplomáciai megbeszélésekre használták fel az öt békés napot és a találkozásokat.

aranyból és elefántcsontból

Az első nap a vallási szertartások ideje volt. A papok Zeusz, Héra és Hesztia oltárán áldoztak, a tömeg előtt. Ekkor tettek esküt a résztvevők a verseny tisztaságára is. A másodiktól negyedik napig zajlottak a versenyek, melyeken nők nem vehettek részt. Az ötödik napon a győzteseket olajfa ágakból készült koszorúval díjazták, pénz nem járt a győzelemmel, s engedélyt kaptak, hogy szobrot készíttethessenek magukról neves mesterekkel. Az évszázadok alatt több ezer ilyen szobrot állítottak fel ezen a helyen. Nagy lakoma követte a díjak kiosztását, aztán lassan elvonult a sokezres tömeg. Olümpiában több áldozati és fogadalmi oltár volt – a legszebb, legnagyobb és leghíresebb Pheidiász aranyból és elefántcsontból készült, trónuson ülő szobra. A 12 méter magas műremek i. e. 436–432-ben készült. Másolat nem maradt fenn róla, de nagyon sokan leírták és néhány éremábrázolás nyomán is elképzelhető. Állítólag i. sz. 393 táján Bizáncba vitték, ahol 475-ben egy tűzvész áldozata lett.

Zeusz temploma a leírások szerint egy vadolajfa-ligetben állt. Az isten feketemárvány-talapzaton álló, arannyal kirakott trónuson ült. A szemtanúk azt állították, hogy ha egyszer felállt volna, fejével kiüti a templom tetőzetét. Bal kezében sassal díszített jogar, jobbjában pedig Nikének, a győzelem istennőjének arany-elefántcsont szobrát tartotta. Állatfigurákkal és liliomokkal díszített lepel hullott alá Zeusz válláról – egyébként felsőteste mezítelen volt. Trónusát mitológiai jeleneteket ábrázoló domborművek borították. A szobor mögött a falat és az oszlopok közötti teret Panaiosznak, Pheidiász unokaöccsének festményei díszítették. Állítólag Panaiosz megkérdezte Pheidiászt, milyen minta után szándékozik elkészíteni Zeusz képmását? A görög Strabón szerint Pheidiász „azt felelte neki, hogy amilyennek Homérosz mutatta be a következő versekben: Szólt Kronion és bólintott nagy barna szemölddel: / Ambrósziás hajfürtje előreomlott a hatalmas / Nemmúló főről, s megrendült a nagy Olympos.” – Nagyon szép ez a rész egyéb tekintetben is (mondja Strabón), de különösen a szemöldököt illetően, mert a költő azt a gondolatot kelti bennünk, hogy hatalmas személyiséget formál meg a képmásban; a Zeuszhoz méltó hatalmat ábrázolja, ugyanúgy, mint Héránál. Mindkettőnél ügyelve arra, hogy mi illik hozzájuk. Héráról ugyanis azt mondta: Hányta magát trónján – megrázta a téres Olympost. Ami ennél az egész test mozgása által következik be, azt Zeusz szemöldökének egyetlen intésével idézi elő, bizonyos mértékben azonban fürtjei is közrehatnak …”

Valóban csodálatos lehetett ez a kifürkészhetetlen és mégis jóságos arc, de csodálatos lehetett az egész település is! Nem csak a táj szépsége miatt. A lejtőkön pompás villák, nyaralók sorakoztak és messzire ellátszott Héra temploma. Öröm lehetett elsétálni az oroszlánfejes víztározó mellett s megállni Praxitelész híres Hermész-szobra előtt, vagy elcsodálkozni a szabadtéri Zeusz-oltár tövében, ahol valóságos domb keletkezett az évszázadok alatt bemutatott áldozatok hamujából. Milyen titokzatos lehetett éjjel Hesztia oltára, soha ki nem alvó tüzével, s milyen lenyűgöző a Stadion látványa, amikor 30–40 ezer ember ünnepelte a győzteseket. Úgy hiszem, a Zeusz-szobor és környezete – így együtt emlegethetők a világ hét csodájának sorában.

1. 4. A Halikarnasszoszi Mauzóleum

Halikarnasszosz a khériai uralkodók székhelye volt. Időszámításunk előtt 387-től 375-ig egy perzsa hűbéres fejedelem Mausolus uralkodott ezen a helyen. Öt gyermeke volt az uralkodónak, három fia és két lánya. Közülük csak Pixodarus nevű fia maradt feleség nélkül, legidősebb fia, Mausolus az idősebb húgát, Artemisát vette feleségül, a középső fiú Idrieus pedig a kisebbik húgot, aki Ada névre hallgatott. Az apa halála után Mausolus és Artemisa uralkodtak. Mausolus szövetkezett Egyiptommal és függetlenítette magát a perzsa uralomtól; Rhodosszal együtt nagy hatalomra tett szert az Égei-tengeren. Még életében pompás halotti emlékművet és sírhelyet kezdett építtetni magának, de i. e. 352-ben váratlanul meghalt. A sírhelyet testvére és özvegye Artemisa folytatta, de ő sem fejezte be. Állítólag férje utáni bánatában öngyilkos lett. Valószínűleg Idreus és Ada fejezték be Mausolus és Artemisa hatalmas síremlékét, melyet a kortársak Mausoleumnak neveztek. Mausolus halotti palotája állítólag olyan harmonikus és szép látvány volt, hogy még a hódító Nagy Sándor is épségben hagyta, jóllehet egész Halikarnasszoszt lerombolta. A hatalmas építményt 1552-ben pusztították el johannita lovagok, hogy márványából meszet égessenek. Így ma már csak leírásból képzelhetjük el, milyen is lehetett. Pliniusz szerint alapja négyszögű volt, kerülete 440, magassága 40 római láb. Ezen a hatalmas kőtömbön, 36 oszloptól körülvéve állt a sírkamra, amit 24 lépcsőfokból álló piramis fedett be. A piramis tetején négylovas márványhintó állt. Az egész épület, a földtől számítva 140 római láb magas volt, négy oldalán négy egymással vetélkedő szobrászművész készítette a domborművet. 1846-ban a Mausoleum több – ásatásokból előkerült – darabját és számos szobortöredéket Londonba szállítottak. Az északi oldalán talált 63 töredékből az angolok újra összeállítottak egy hatalmas szobrot, melyről azt állítják, hogy Mausolust ábrázolja.

Az emlékmű létrejötte óta máig minden nagyméretű, szobrokkal, domborművekkel díszített síremléket mauzóleumnak neveznek.

1. 5. Az Ephesosi Artemisz-templom

A mai Törökország területén, Samos szigetének közelében még ma is láthatók az ókori híres város romjai. Ephesos a Pion hegy aljában, egy folyó torkolatában épült, remek kikötőhelyen. A hegy tetején valamikor nagy ünnepségeket rendeztek a tengeristen, Poseidon tiszteletére. Ugyanezen a partvidéken, valamivel a tenger fölött fekszik Ortygia – pompás, ciprusokkal borított liget –, közepén kis folyó, a Kenkhiros csörgedez. Állítólag ebben fürdött meg Létó istenasszony, miután megszülte Zeusz gyermekeit: Apollót és Artemiszt. Nem csoda hát, hogy nagyon tisztelik a környéken a szűz Artemisz istennőt, aki a régiek hite szerint a szülő asszonyok, a hajósok és a halászok istennője, de védelme alatt állt az eltávozás, a hazatérés, a kaland és a cserebere is. Az ephesosiak különösen szerethették, hiszen a világ egyik legnagyobb templomát emelték a tiszteletére. A várost valamikor a föníciaiak – a legendák szerint az amazonok – alapították, aztán kháriaiak és lexek lakták. Mindig nagy hatalmú volt, de különösen naggyá lett Milétosz eleste után. Három hatalmas kikötője közül az egyik mélyen a szárazföldbe nyúlt. Ide építették i. e. 590 körül Artemisz templomát. A hatalmas oszlopos építményt a knosszoszi Khersipron kezdte el, de nem tudta befejezni – 120 évbe telt, amíg elkészültek vele.

ma is emlegetjük

Állítólag i. e. 356. július 21-én – tehát éppen Nagy Sándor születésének napján – gyújtotta fel Hérostratos ezt a nagyszerű alkotást, méghozzá minden ok nélkül, egyszerűen csak azért, hogy nevét híressé tegye az utódok előtt. Tettéért halállal lakolt és az ion városok elrendelték, hogy neve többé ne említtessék. Theopompos, a történetíró, azonban nevével együtt írta le az eseményeket, így Hérostratos elérte célját – ma is emlegetjük.

A leégett templom helyett az ephesosiak egy sokkal nagyszerűbbet építettek – állítólag még a saját vagyonukat és a nők ékszereit is feláldozták érte. Mint mondják, a terveket Deinokratész készítette – ugyanaz, aki Alexandriát építette –, és sok ismert nagy művész ajánlotta fel munkáját az új Ártemisz-szentély számára. Az oltárt csaknem egyedül Praxitelész készítette. Herélt papok és szűz papnők teljesítettek szolgálatot a templomban, mely a körülötte lévő ligettel együtt menedékhely is volt. Ez azt jelentette, hogy az ott tartózkodókat semmilyen okból nem érhette bántalom.

Az 1871-ben végzett ásatások óta bizonyított tény – amit korábban kételkedve fogadtak –, hogy az ephesosi Artemisz templom négyszer akkora alapterületű volt, mint az athéni Parthenon. Tizenkilenc méter magas oszlopsorok vették körül, melyeknek alsó részeit reliefek díszítették. A környező ligetben híres mesterek szobrai álltak. A kikötőbe érkező hajók utasai bizonyára megcsodálták a szépséges, biztonságot és nyugalmat sugárzó Artemisz templomot.

1. 6. Az alexandriai Phárosz

„Phárosz szigete hullámverte szikla, rajta fehér kőből csodálatosan megépített, sokemeletes és a szigettel azonos nevű torony. Ezt kindrosi Sostratos, a királyok barátja emeltette a hajózókért a megmentő isteneknek” – írja a híres világítótoronyról Strabón.

Ám ez a Phárosz nemcsak a hajózóknak világított, hanem talán jelképes értelemben felhívta a figyelmet Alexandria szellemi ragyogására is. Ebben a varázslatos városban zavartalanul élhetett sokfajta nép, virágoztak a tudományok, és senki nem gátolta a gondolkodás szabadságát.

Alexandriát Nagy Sándor alapította, aki a történelem legnagyobb városépítője és várospusztítója volt egyszemélyben. Elpusztította Thébát, Halikarnasszoszt, Thüroszt, Perszepoliszt, Szamarkandot, de sok új várost alapított, közülük nem egy az ő nevét viselte és viseli ma is. A Nílus deltájában fekvő Alexandria Róma mellett a legnagyobb emberi település volt időszámításunk előtt. Amikor Nagy Sándor meglátta ezt a stratégiailag fontos települést – egy Rhakotisz nevű falu volt ezen a helyen –, azonnal ki akarta jelölni a város alaprajzát, az utcákat meg a piacok helyét. Mivel hirtelen nem volt más kéznél, a makedónok liszttel szórták ki az alapvonalakat. Hamarosan mindenfelől madarak jöttek az ingyen eleségre, mire a bölcsek megjövendölték, hogy gazdag város fog épülni e különös alapokon.

világvárossá lett

Alexandriát aztán Deinokratész építette fel – Milétosz és Pireusz mintájára, csak nagyobb méretekben –, pontos tervrajz alapján, téglalap alakban. Gyönyörű, modern város volt, éjjel az utcákat olajlámpások világították. A lakosság gyorsan szaporodott, hiszen mindenki egyforma jogokkal rendelkezett, így örömmel költöztek ide egyiptomiak, zsidók, görögök. Alexandriában volt az akkori zsidóság legnagyobb városi közössége – mint ma New Yorkban. Hamar fellendült a kereskedelem, s Athént, meg az unalmas Rómát maga alá gyűrve, Alexandria pár év alatt világvárossá lett.

A tudás őrzője a centrumban álló Museion – azaz a Múzsák otthona volt. Itt nemcsak tudományos gyűjteményeket őriztek, államilag támogatott tudományos kutatóközpont is működött, mely a világ minden tájáról érkező információkat igyekezett feldolgozni – főleg a Nagy Sándort követő Ptolemaiosz-dinasztia idején. Az évszázadok alatt legalább 800 000 tekercses könyvtár gyűlt össze Alexandriában, mely az egész antik világ tudásanyagát magába foglalta. II. Ptolemaiosz parancsára itt fordították le először görög nyelvre az Ószövetséget. A tavakkal, palotákkal, kertekkel és luxus villanegyedekkel tarkított város utcáin gyakran lehetett találkozni a kor legnagyobb gondolkodóival, Archimédésszel éppúgy, mint a Museionban tanító Euklidésszel, akit a geometria atyjának neveznek.

Maga Phárosz sziget volt Alexandria kapujában, melyet a szárazfölddel hosszú gát kötött össze. A torony 113 – de lehet, hogy 180 – méter magas volt, a szigetről kapta nevét. Sokáig csak magasságával és szépségével hivalkodott; i. e. az I. században gyúltak ki benne a fények a „hajózókért”. Még így is maradt a városnak legalább két nem világító, de magasságával az eget ostromló csodája: az egyik – a ma is álló, 112 láb magas – Pompeius-oszlop, a másik Kleopátra tűje, melyet 1877-ben az angolok Londonba vittek.

1. 7. A Rhodoszi Kolosszus

A görög mítoszok szerint Rhodosz istennő volt – Poseidon és Amphitrité lánya, a tenger rózsája. Azt mondják, hogy amikor Zeusz és a többi isten felosztották maguk között a Földet, Rhodosz szigete még nem volt látható, a tenger mélyén rejtőzködött. Héliosz, a Napisten, nem volt jelen az osztozkodásnál, ezért birtok nélkül maradt. Mikor látták ezt az istenek, Zeusz újrafelosztást rendelt el, de Héliosz eltekintett ettől, mert épp akkor látta felmerülni a tengerből Rhodoszt. Kijelentette, hogy jó lesz az neki, csak esküdjenek meg az istenek, hogy nem veszik el tőle ezt a szép, termékeny földdarabot. Így is történt. Héliosz rászállt Rhodoszra és fiakat nemzett vele. Ekkor születtek Rhodosz őslakói, a thelkinek, akikről azt mesélik, hogy varázslók voltak, mindenesetre titkos mesterségeket és művészeteket űztek – ők készítették az első istenképeket. Egyesek szerint előre látták az Özönvíz közeledését, és ekkor elhagyták Rhodoszt. Állítólag ismerték a vas és a réz megmunkálásának titkát is. A vízözön után kereskedők voltak, és igen gazdagok. Ők is tisztelték Hélioszt, az egész szigetet neki szentelték. A történelem feljegyzései szerint a legrégibb rhodosziak Föníciából jöttek.

ügyesen politizáltak

Rhodosz városáról minden ókori feljegyzés azt állítja, hogy csodálatra méltó volt törvényes rendje, s hogy lakói – kiváló tengerészek, kereskedők – szinte kizárólagos urai az Égei-tengernek. Megszüntették a kalózkodást, szövetséget kötöttek a rómaiakkal és a görögökkel, de másokkal sem voltak ellenséges viszonyban. Ügyesen politizáltak és hosszú ideig meg tudták őrizni önállóságukat és gazdagságukat.

Nevezetes volt Dionysos-templomuk, s híres festőjük, Protogenész munkássága. A legendák szerint, amikor Démétriosz megostromolta Rhodoszt, csak azért nem gyújtotta fel a várost, mert sajnálta Protogenész egyik festményét, mely Ialysost, az oszlophoz támaszkodó szatírt ábrázolta.

A város legkiválóbb alkotása Héliosz hatalmas szobra volt, a Kolosszus; bronzból készült és hetven lábnyira magasodott a város fölé. A derekára tükröket szereltek, s azok úgy verték vissza a nap sugarait, hogy a szobor reggeltől estig ragyogott. A fején aranyozott korona volt, kezében hatalmas fáklyát tartott. A Kolosszust azoknak az ostromgépeknek az árából készítették, melyeket i. e. 305-ben Démétriosz, sikertelen ostroma után, a helyszínen hagyott. Lüszipposz tanítványa, Charész készítette. Mondják, hogy fáklyát tartó karját messzi mérföldekről látni lehetett. Egy erős földrengés i. e. 227-ben térdénél eltörte és a földre döntötte a pompás alkotást. Máig is tisztázatlan delphoi jóslat miatt nem állították fel újra, hanem hagyták, hogy darabjai évszázadokon át ott heverjenek, ahová a földrengés hajította azokat. Időszámításunk szerint 654-ben egy szíriai kalmár vásárolta meg a szobor darabjait. Állítólag 900 teve húzta el a hatalmas bronztöredékeket, melyekből a gazdag kereskedő edényeket készítetett.

Hát ilyen sorsra jutnak a nagy csodák.

felső kép | Philip Galle: Phároszi világítótorony, Wikimedia Commons