Takács Ferenc

NEM PUSZTA SZÍNHÁZ

Kállay Géza Nem puszta kép című kötetének bemutatója [2002 november]

NEM PUSZTA SZÍNHÁZ

Hölgyeim és uraim!

Mint minden megszólalás, a könyvbemutató is műfaj. Egyrészt irodalmi műfaj, közelebbről színházi forma, amolyan drámaféle: az alkalomra egybesereglő személyek egy része az alkalom szabálya szerint közönséget alkot, s fizikailag is közönségként helyezkedik el, amivel a helyszínt alkalmilag nézőtérré alakítja át, míg az egybegyűltek közül kiválik egy erre felkért, többnyire hivatása révén erre képesített és felhatalmazott személy, mintegy a drámai alkalom színésze, aki a helyszín virtuális színpadára fellépve elmond egy monológot a könyvről, amely erre az egész színjátékra alkalmat adott, s amelyet ennek a színjátéknak kell – legalábbis jelképes, azaz sajátlagosan irodalmi módon – útjára bocsátania a világban. Maga a monológ viszont nem irodalmi alkotás, hanem – legalábbis tendenciájában – szakszöveg, értekezés, amelynek a hátterében ott van, mégpedig kötelezőleg, az irodalomtudományi és a filozófiai gondolkodásnak legalábbis a minimuma, vagy – ahogy mondani szokás – igénye. Kevert műfaj tehát a könyvbemutató: színház, amely egyszerre szépirodalom, egyszerre értekezés. Egyben igen érdekesen állítja élére minden színházi produkció, egyáltalán: minden szépirodalmi vagy értekező mű alapkérdését vagy legalábbis egyik alapkérdését: a szerzőség problémáját. A színész, a monológ előadója ugyanis a monológ szerzője is: színész-szerző vagy szerző-színész. De amiről monologizál, annak úgyszintén megvan a szerzője, sőt – a színpadi látszattal ellentétben – ő az igazi, a fontosabb, hogynemondjam a primér szerző. Tulajdonképpen neki kellene virtuális színpadunkon állnia, de ezúttal mégis a közönség része, a nézőtéren van a helye. Illetve mégsem: kitüntetett nézőként, a közönség kivételezett tagjaként a nézőtér helyett a színpadon foglal helyet. A szokás úgy kívánja, hogy – bár jelen van – az ott zajló verbális cselekménynek nem résztvevője, csupán néma hallgatója lehet. Az előadás során aztán megtudhat egyet-mást önmagáról mint szerzőről, sőt szembesül a ténnyel is, hogy a könyv, amelynek ő a szerzője, maga is szerzőkről szól, szépirodalmi munka esetében az intertextualitás végtelen láncolata révén, értekezés esetén pedig kifejezett és névre szóló formában.

shutterstock 1421925404

Itt persze most meg kell állnom, hogy megindokoljam, miért is kezdtem ezt a színházi előadást evvel az alkalom és a műfaj természetére reflektáló bevezetéssel, evvel a – mondjuk így – metaszínházi első felvonással vagy prológussal. Nos, a dolognak – Kállay Géza Nem puszta kép című könyvének – az az izgalmasan szellemi értelemben értendő pikantériája, hogy a könyvbemutató néven ismert drámaforma általános jellegzetességei, még inkább ennek a drámaformának a szokásos lefolyási módja már önmagában is modellálja, mintegy performatív formában elénk állítja mindazt, amit Kállay Géza ebben a könyvben tesz, s azt is, ahogyan mindezt teszi. Azaz a könyvbemutatóra – akár az éppen folyó könyvbemutatóra – vetett pillantás, ennek a formának vagy a folyamatnak a szemügyre vétele révén máris mintát és ízelítőt kapunk a könyvből. A könyv témája ugyanis a legáltalánosabb szinten a dráma, a színház, a nyelv, mégpedig mindez mint jellegzetesen emberi működés, az ember léte mint az ember folytonos ön-előadása, a világ mint nyelvi performancia. A könyv viszont maga is előadás: Kállay Géza háromszázegynéhány oldalas monológja a témáról. Ehhez a szerzőnek megvannak a maga szerzői, akik mellé, kitüntetett hallgatóként, felül a színpadra: William Shakespeare az egyik, Ludwig Wittgenstein a másik, s így a primér szerző voltaképpen szekundér szerzővé lép vissza. Ennek a két primér szerzőnek a jelenléte persze avval jár, hogy szerzőnk monológjának anyaga, az, amiről Kállay Géza közvetlenebb értelemben szól, kétféle beszédmódot képvisel, legalábbis szokványos közelítésben: egyrészt a szépirodalom nyelvét, a Macbeth, a Lear király és A vihar képében, másrészt a szakszerűségét vagy tudományosságét, nevezetesen a filozófia nyelvét a Tractatus logico-philosophicus és a Filozófiai vizsgálódások alakjában. De arra is fel kell figyelnünk, hogy a monológ, Kállay előadása maga is tudatosan és tartalmasan ingadozik a szakszerű és a szépírói beszédmód között, hogy értekező prózája olyan esszé-nyelv, amely a szakszerűségből egyes pontokon látványosan átvált a „tiszta” szépirodalmiságba.

hökkenjünk csak meg

Dehát engedjük el a metaforánk kezét, vagy rúgjuk ki magunk alól allegóriánk létráját, szálljunk alá – vagy emelkedjünk fel – a performativitásból a deskriptivitásba, s próbáljuk meg leírni, mi is Kállay Géza könyve, s mit tesz velünk, olvasóival. Nyilván az adatokkal, a wittgensteini értelemben vett tényekkel vagy körülményekkel kell kezdenünk. Kállay Géza az ELTE docense, az Angol-Amerikai Intézet oktatója, sőt néhány hónapja igazgatója ennek az intézménynek vagy műintézetnek, amely – hökkenjünk csak meg egy pillanatra – maga is a színházra hasonlít, hiszen előadások folynak benne, előadókkal és közönséggel. A szerző tehát újabban afféle metaforikus színigazgató, bár hogy színháza magasztos Epidaurusz-e vagy kabaré, sőt hakni, erről most – szerzőnknek beosztottja lévén – nem nyilvánítanék véleményt. Azt azonban – mintegy zárójelben – megjegyezném, hogy metaforikus színigazgatónk a szó szó szerinti értelmében igazi színészi tehetség is, akivel már többször volt alkalmam különböző amatőr produkciókban fellépni. Mi több, nagyszerű mimus is, engem például remekül tud utánozni, tulajdonképpen ezen a könyvbemutatón is eljátszhatott volna engem, ahogy bemutatom a könyvét. Garantálom, hogy jobb lenne, mint az eredeti.

shutterstock 1488658946

Azaz van itt valami személyes, sőt alkati ok is, hogy szerzőnket, a szakmai pályafutásának immár érett szakaszába lépő anglistát miért a színház, azaz a nyelv és a dráma érdekli elsősorban. Jelen könyve, a Nem puszta kép egy monográfia-trilógia utolsó darabja. Az első, a Nem puszta szó 1996-ban jelent meg, könyvhossznyi esszé-tanulmány Shakespeare Othellójáról, alcíme szerint „nyelvfilozófiai megközelítésben”; ezt követte a Nem puszta tett 1999-ben, elegyesebb, de zömében azért két hősére, William Shakespeare-re és Stanley Cavellre, a jeles amerikai filozófusra, Kállay Géza mesterére összpontosító tanulmánykötet. Ha a bennük foglaltak publikációs előzményeit is beszámítjuk, jó tíz, de inkább tizenöt év alkotói munkájának a végét jelzi a mostani kötet.

értelmezés és értékelés

Ennek is két hőse van, William Shakespeare és Ludwig Wittgenstein, mint ahogy már említettem. De fogalmazhatnánk úgy is, hogy a két hős igazából a szépirodalom és a bölcselet, közelebbről a dráma és a nyelvfilozófia, mintegy két szerző és szereplő, Shakespeare és Wittgenstein megszemélyesítésében, illetve előadásában. Kállay Géza ennek a színdarabnak – paradoxan, viszont nagyon is gyümölcsözően többszörös feladatkörben – a leleményes színpadra állítója, fogékony nézője és éles elméjű színikritikusa: a Nem puszta kép voltaképpen könyvhossznyi beszámoló, leírás, értelmezés és értékelés, azaz a szó legtágabb és legteljesebb értelmében kritika erről az előadásról.

A monológ tehát dialógusról tudósít. Dialógusról, amely, tudjuk, Platón óta egyszerre filozófiai és szépirodalmi műfaj, egyben az élő beszéd, a nyelvvel cselekvés és a jelenlét műfaja, és ezt írott formájában is őrzi. Kállay Gézának a dialógus – vagy szakszerűbben fogalmazva – a dialogikusság mindhárom jellegzetessége, mondhatnánk, „kézre jön”. Témaként, de a feldolgozás és az előadás működésmódjaként is: szerzőnk igen bonyolult dolgokról nagyon is élettelien tud beszélni, az olvasóval is mintegy párbeszédbe elegyedve; szövege nem annyira „mondja a magáét”, mint inkább „teszi a dolgát”, cselekvőleg szemléltet; s miközben minduntalan a drámai és a filozófiai megszólalás egzisztenciális és személyes „szituáltságára” irányítja a figyelmet, önmagát is a személyes jelenléttel, a tárgyalt ügy, illetve a tárgyalás egzisztenciális tétjének a megvallásával hitelesíti. Azaz monológja is eminensen dialogikus.

shutterstock 1139541428

A dialógus tehát Shakespeare és Wittgenstein, szépirodalom és filozófia között zajlik. A könyv természetesen számot vet ennek a párbeszédnek a problematikusságával. Egyfelől a két beszédmód között hagyományosan észlelt és tételezett szakadékkal, s ennek folytán egymással való összeférhetetlenségükkel, amely lehetetlenné, ennélfogva értelmetlenné teszi dialógusukat; másfelől a szakadék újabb keletű áthidalásával, avval a modern vagy posztmodern állásponttal, amely nem lát különbséget a két discourse vagy beszédmód között, és ez, ha egyszer mindkettő ugyanarról és ugyanúgy beszél, szükségtelenné, vagyis értelmetlenné teszi kettőjük dialógusát. De meg tudja találni és végre tudja hajtani – éppen önnön dialogikusságában és performativitásában – azt a stratégiát, amely a hagyományos lehetetlen és újkeletű szükségtelen között képes feltételes és virtuális értelemre jutni. Így tud értelmesen és érvényesen szólni – természetesen Kállay Géza rendezésében, betanításában és értelmezésében – a Filozófiai vizsgálódások a Macbethről és a Macbeth a Filozófiai vizsgálódásokról a könyv első részének lapjain, illetve a Tractatus logico-philosophicus A viharról és A vihar a Tractatus logico-philosophicusról a harmadik, befejező részben.

szövegvariációk

Színdarab-metaforánk egyébként már-már szégyenteljesen jól működik: a Nem puszta kép három részre tagolódik, azaz ezek szerint három felvonása van. A másodikról, azaz a Lear királyjal foglalkozó középső részről, amely akár a könyv eszmei értelemben vett közepének is tekinthető, még nem beszéltem. Ez voltaképpen a legperformatívabb fejezet: a könyv témájának és tárgyalásmódjának kettősségeit, s e kettősségek dialogizálását egyszerre demonstrálja önmaga működésével. Látványosan és akartan esik szét két részre. Egyik fele „tiszta” szépirodalmi formába öntött gyónás, szabad szövegvariációk sorozata a Lear királyról és Lear királyról, az apáról és három lányáról, és e szövegvariációk szerzőjéről, aki apa, és akinek – mondanánk: történetesen, de evvel nem mondanánk semmit, pontosabban a semmit mondanánk – három lánya van. Második fele „tiszta” tanulmány, műelemzés. Hazabeszél ez is, bár nemzetileg: Kállay itt Vörösmarty Mihály Lear-fordítását és Előszó című versét instruálja kettőjük közös jelenetében, a shakespeare-i és wittgensteini erőtér próbatermében.

shutterstock 1477151006

Hölgyeim és uraim!

Amikor belekezdtem előadásomba, a helyzet, az alkalom és a könyv közös pikantériáját emlegettem. Most, hogy mindjárt befejezem az előadást, a könyv egy másik, tartalmi pikantériájára hívnám fel a figyelmet. Kállay Géza ugyanis – bár el nem hallgatja a dolgot – igazából nem hagyja magát zavartatni attól az első hallásra feszélyező, sőt kellemetlen ténytől, hogy hősei közül az egyik, Ludwig Wittgenstein, saját bevallása szerint nem értette és nem is becsülte igazán nagyra a másikat: Shakespeare-t. Általában: a Shakespeare mindenek fölötti nagyságát, egyediségét és szinte metafizikai kivétel-voltát valló vélekedéseket merő konvenciónak, automatikus reakciónak, afféle megvizsgálatlan kulturális beidegződésnek tartotta. (Néhány évvel ezelőtt George Steiner, a kiváló angol irodalomtudós és kritikus írt erről: „Wittgenstein és Shakespeare”, Magyar Lettre internationale, No 26, 1997 ősz, 69–72. old.) A fordított esetről – hogy ti. értette-e Shakespeare Wittgensteint, s – mint sokan – a huszadik század legnagyobb filozófusának tartotta-e, erről – a dolog természetéből fakadóan – nem szól a fáma, bár ha szólna, talán az derülne ki, hogy nem értette és nem tartotta nagyra. Nos, ez az a pont, ahol Kállay Géza feláll színpadi székéről, s szekundér szerzőből primér szerzővé avanzsál; megszólal, mégpedig olyan meggyőző erővel, hogy annak egyik hőse sem tud ellenállni: Wittgenstein érteni kezdi Shakespeare-t, Shakespeare pedig Wittgensteint. Ami, ha meggondoljuk, több mint prosperói tett. Miranda apja – lányos apa ő is! – Antoniót végül nem tudta szóra bírni; Kállay könyvében viszont beszél Wittgenstein is, Shakespeare is, mégpedig egymással.

kép | shutterstock.com