VERTIGO
A sóbányához a temetőn át, sziklába vájt
lépcsőkön, kanyargó meredélyek közt
vezet az út. A hallstatti hegyoldal védőhálóval
szelídíti a nyakamba ömlő halált.
A filagória alatt avarral takart tavasz,
a homlokcsontig érő hallgatásban
bámulom a fáradhatatlan partokat,
kezemben ceruza, füzetembe menekítem a világ
örökségét. Leginkább a sekély vízpart érdekel,
a tranzitközeg üteme, ahol láthatom,
hogyan lesz a hegyből hordalék,
az iszapból szilárd talaj, belőlünk valaki más.
Ahogy az esőt hozó felhőkben is hallható
a hömpölygő tenger, de kitartóan
kell fülelnem, hogy megértsem, mint a platánok
lehámló kérgét. Az atomokba és kvarkokba
kódolt üzenet érdekel, a változás maga:
hogyan cementálódik tűheggyé
hátam mögött az idő?
A látóhatárt nem értem, alig rajzolom.
Mintha a legnagyobb prímszámot
(talán épp Istent?) kutatnám.
Csak beleszédülni lehet mélységeibe.
Az elnagyolt vonal az ég pereme,
a homályon innen az utolsó korlát.
A ceruzába kapaszkodom, hátha.
De óriások vállán ülve minek is szédülnék?