TŰR ÉS HATÁROL
Beköltözöl a keskeny sávba, a város névtelen
félszigetére, ahol a lakótelep a kertekre hajol,
gazdátlan vaslépcsők fagyzugos fokai közé.
A nadrágszárat zokniba tűröd, akár giccses
balusztrádra, felhúzott térdedre könyökölsz.
Merre indulnál onnan, ahová csak megérkezni lehet?
Addig bámulsz a Napba, míg szerteszét pislogod
hűlt helyét. Faggatod a lét könnyűszerkezetét,
végtelenedik a naphosszat vonszolt sötétség,
csak éjjelente mentesülsz az árnyak terhétől,
mikor az ipari csenden átsejlik az égitestek
araszolása. Hallgatod, ahogy kinyílnak a csillagok,
a forgástengelyek és keringési pályák felidézik
túlmozgásos álmaid delíriumát. Hajnalra a fény
rádermed szemhéjadra. Mire belefeledkeznél
magadba, már másvalaki vagy. Elképzeled az utolsó
szó jogát. Találkozás egy nem létező személlyel.