SZILÁRD PONT HELYETT
A világegyetem olyan,
akár egy hordó. Ki kell
tölteni az idődet,
hogy megmérhesd az űr
tartalmát.
A kölcsönkapott teremtést
a formák kódolatlanságába rejtetted.
A káosz hozzávetőleges
irányokat szabott a kuszálódásnak,
leváltak egymásról a tagolatlan árnyak,
míg hallgattad ígéreteiket.
Épültek csatornák, talajban a hajszálerezet,
épültek hegyek, fák törzsén enyves vakolat,
épültek lombok, őszig tartott a tetőszerkezet,
majd ámulva omlottak megsárgult cserepek,
épült a fény, árnyékot hántott a testről a Nap,
épült a falkazaj, és felkavart porlepett zsigereket,
épültek meglazult hangokból zárlatos igék,
épültek falak, zakatolt bennük az elektromosság,
épültek házak, kerítéslécre feszített sorsok,
és épült kávéskanál, nádcukor, járdaszegély,
wifi-jelszó, habverő, belső, didergés,
otthon, talanság, szem, száj, ingerek.
Akkor kinőtt a földből egy agyagos mozdulat,
félreérthetetlenül intett feléd:
– Miután leuraltál minden szegletet,
rádöbbensz a dolgok esetlegességére.
Korlátaidat magadból építed.
Legyen neked könnyű az ég,
vagy bármilyen térelem.
És arcodon rezzenéstelen
épült a változás.