PIROSKA
Visszhang vagyok,
száz év távlata,
pusztába kiáltott szavak,
elsuttogott sikolyok visszhangja.
Véletlenül találtam rád
a családfakutatás koffeintől terhelt óráján.
Íróasztalomon menetelt a puszták népe:
gulyások, napszámosok, szobalányok, cselédek.
Vonult a nyáj az íróasztalon, koravén karaván
faluról pusztaságba, istállóból tanyára,
cigánysorról szükséglakásba,
control billentyűtől az escape-en át
hallgatták kattintásaimat: nincs-e-gér-
út, nincs-me-nek-vés.
Illegit, jegyezték föl neved mellé, Piroska,
mintha csak kerekítési hiba lennél.
Felsírni is alig, ha volt időd.
Élt: nulla évet, nulla hónapot.
Hajnalodik. Hol vagyok?
Az égbolt felhőkkel bolygatott,
és nyakamba ömlik az anyatej-
út reggeli szorongása,
miután Andromédával rémálmodik,
és fojtogatja az elkerülhetetlenség.
Mire föl a bájos nosztalgia?
Mire föl a bájos jövőkép?
Kinek a nosztalgiája
a névtelen sírba hantolt nép?
Közel hajolok, fürkészem:
genius loci et saeculi.
Ember embernek firkásza.
Mi változik, mégsem változik:
ember embernek farkasa.
Visszhang vagyok,
száz év távlata,
pusztába kiáltott szavak,
elsuttogott sikolyok visszhangja.
Ó, nagyurak!
Ki helyett szégyenkezem most?
És Piroska, habár próbálkozom,
helyetted nem tudok nekik megbocsájtani.