NÉHÁNY MEGFEJTÉSRE VÁRÓ MIEGYMÁS
Hányszor kell körbeutaznom a Napot, hogy elmondhassam,
nem vagyok idegen? Sosem volt semlegesebb az ismerős pontok
halmaza. Merre induljak onnan, ahová csak megérkezni lehet?
Újabb éjjel nehezedik rám, magamra gombolom a szaténnal
bélelt éjszakát, s mint pályát tévesztett műhold, tömegvonzásról
álmodom. Kósza igényem a mindenségre, hogy elfeledjem a nyugalom
megzavarására alkalmas hiábavalóságot. A végtelent kellene megértenem,
de a végtelennek nincs formája. Hogyan vehetném így komolyan
a látványt? A szemhéjam mögött fraktálok folytonossága nyílik.
Képzelt utazásaim során kivándorlok magamból, a káosz és a rend
hozzávetőleges irányait követem, kölcsönkapott könnyűséggel bámulom
a test lassú illanását. Felbukkannak helyek, ahol már nem vagyok,
ahogyan már nem leszek. Ha lehalkítom a hátteret, egyértelmű lesz
minden hibám? Hiába vállalom a tér viszonylagos irányait,
görcsösen ragaszkodom az elengedéshez, belezsibbadok a megkövült
mozdulatokba. A jelöletlen semmit hordozom magamban,
megtartom vele a csend súlyát. Szeretnék valamit megfogalmazni
a fojtogató félhomályban, hogy hihetőbbnek hasson jelenlétem.
Jelzőtüzet gyújtok, kiszámíthatatlanul ficánkol fénye. Ez minden,
ami semmihez sem elég, de legalább megtámaszt a mostoha muszáj.
Maradok még kicsit. A pánik hagyománya, hogy önmagamból mérem
az időt, a mélypont tetőzik bennem. A feltételezés vakfoltja mögött
túl sok lett a kevés. Fennhangon titkolom, hogy másféle sötétség
sejtelmei kuszálják bennem a hiányt. Ébredés egy rokon értelmű helyen.
Szinkronkísérlet a kimondhatatlanra: nem vagyok idegen.