MONOSZKÓP

Még látom, hogy az autólámpa fénye megcsillan
az őz fürkésző tekintetében, majd, mint kificamodott
gondolat, megszűnik az adás.
Hiánnyá kuszálódik
a befejezetlen jelenet,
a magvaszakadt suhanás.
Megint rosszkor jöttél, bár felkészültem rád.
Bámulom a képernyőn a sokszemű, színes arcot:
kirakásra váró mozaik. Mintha
tükörből.

Minél jobban koncentrálok, annál tisztábbak
a mellékzörejek:
„Emeld fel az egyik kezed,
aztán a másikat.
Nézz ki az ablakon, mondd el, milyen az idő.
Mosolyogj, pislogj felváltva,
bizonyítsd be, hogy még élsz.
Feküdj a padlóra, hallgasd a talaj lüktetését.
Nem vagy idegen.”
És hallgatom.

A Föld huszonhat másodpercenként pulzál.
A mikrorengések pontos okait még kutatják,
de meg kell jegyeznem,
nagyjából félpercenként gondolok rád.
Talán az én készülékemben van a hiba.
Talán mégsem hiba, szükségszerű műsorszünet csupán.
Talán mégis észreveszem, hogyan zúg el
mellettem megannyi beváltatlan engesztelés.

Mire mindezt megértem, helyreáll az úgynevezett
rend. Eltűnik a tesztábra, helyette arctalan
pocsolyák hólyagosodnak, reflektorfény szikrázik
a felázott úttesten. És ismét az őz aszfalt-türelme.
Az elkerülhetetlen ütközés. Kibomlanak
az összetekeredett útburkolati jelek,
majd rám omlik a közismert, rebbenéstelen
csend. Nem vagyok idegen.

kép | Peter Lloyd, unsplash.com