LEGUTOLJÁRA MAGAMNAK
Jöjjön el a te országod, miképp a kényszerektől
távol eljön a kontrollvesztés könnyűsége is.
Legyél ott mindenhol, én talán éppen féltávnál
hunyorgok, de máris indulóban, hovatovább.
Legyen meg a te akaratod, és legyen meg az enyém:
beköltözni egy csendéletbe, vagy ha mégsem,
add, hogy elviseljem, mit nem állhatok,
taníts meg őszintén röhögni magamon.
Mindennapi teendőmet add meg nekem ma,
a teljesség kirakójának hiányzó darabkáit.
Bár tudom, a részletekben valaki más is rejlik,
de a nagy csöndeket úgy hangold kedvemre,
hogy meghalljam a kövek hajszálrepedéseit.
Ne gondold a nyolcadik napon, hogy ezért kár volt.
Bocsásd meg csodálkozásomat, ha egyre újabb
dolgokban ismernék rád. A hit és a remény,
akár évelő növények, sápadozva telelnek át.
Bocsásd meg, hogy tavasszal mégis a feledés
folyóvizét kortyolom naftalinszagú nimfák
ölelésében. Bocsásd meg a reflexeket,
az emlékezés sémáit, és megbocsájtok az ellenem
vétkezőknek. Legutoljára magamnak. Elkergetem,
ha harag és hübrisz settenkedne körém.
Ne vigyél a sarki kis söntésbe, de szabadíts meg
a számolástól: mikor lettem negyven?
Rengeteg a rengetegben. És mennyi a meghosszabbítás?
Ne ígérj semmit. Voltaképp bármit elhiszek.