FÉNYTORZÓK

a lombok közé temessetek
ágakból fonjatok nyughelyet
onnan képzelem majd a napok hullását
gömbölyű derengését vajúdó reggeleknek

akár partra vetett halak
fényszilánkok vergődnek a fűzfa alatt
velük tátogom a tátognivalót
(szinkronkísérlet a kimondhatatlanra:
isten mint afféle hiányzó láncszem)

szemhéjam alá ökoszisztémák szorulnak
biológiai egyensúlyt pislogok
a gyűrött felhőket magamra teregetem
nyitva hagyok kapukat (és zárójeleket

visszafordíthatatlan károk helyett
visszafordíthatatlan kegy
hogy a zsebemben fényt cipelek
és világlik emlékezetem:

hogy akkor már csak esőben sírtál
mintha félretolnád a maszkodat
de mégsem veszed le teljesen
az eső mögé bújva félig önmagad lehetsz
ahogy a cseppek elválaszthatatlanul
összemosódnak a belőled ömlő hiánnyal

mindig úgy közeledik az este
hogy közben valami távolodik
önmagukba fordulnak a fények
elnehezednek a formák szagok
a horizonton tüzet csiholok
parazsa füstöl sercen a tavon

holdfény csikordul üvegszilánkon
és isten mint afféle hiányos
látvány fennakad csonka tükrében

lombok közé mellém temessétek)

kép | adobe.com