EGY HELYBEN SODRÓDNI
Délután a szélirányt,
a gyenge légmozgást figyeled. Még húsz perc, így
saccolod, és a kósza kumulusz elfedi a Napot. A kerti
széken számolgatod, ez annyi, mint lassított légzéssel
kilencven mellkasemelkedés. Kinyújtod a karod,
tenyereddel takarod a látómeződön nyíló felhőt,
csak néhol türemkednek ki szürke szirmai. Habár
a napkorong háromszor elfér tenyeredben, nem tudod,
mihez kezdj vele. Elfordulsz, hátha.
Egykedvűen
nézed, hogyan tépi cafatokra a kertben felejtett
kartondobozt. Kölyök még. A fejét rázza, marcangol.
Van benne valami eredeti, fölszabadító, fékevesztett
lázadás. Közben Jim Morrison a teraszon üvölti, hogy
törd át a felszínt, nézz szét a másik oldalán. Mint egy filmes
klipbetét. Fénybe burkolt bábjaikból papírpillangók kelnek
ki, lebegnek szerteszét. Aztán a fenevad hallgatás,
mielőtt rád roncsolódik az esthomály.
Akkor semmi sem
számít igazán. Hat fokkal a horizont alatt kezdődhet
talán. Körülötted minden kék lesz. Prelűd egy nagyobb mű
elé, de most még a műanyag szék, a papír rostjai
és a szomját oltó eb. A másik oldalon a testek kölcsönhatása,
mágneses mezők, vonzás, taszítás. Egyszerre látni majd
mindezt, így képzeled. A pánik hagyománya, hogy te végig
egy helyben, és csak a világ, a felhők, az égitestek.
Áttekinthetetlenül sodródik minden.
Nincs befejezés.