Belehalhatsz sok mindenbe, de oly kevésbe érdemes, földből sarjadt perceid közt rozsdafoltos mély sebek.
Ne űzz el magadtól.
Lefedheted arcomat,
de más úgysem lehetek
egyedül, mint elképzelt
emlékezet, álmokban az árva
rész, míg benned rejtett
teljesség. Te szabod meg,
meddig ér a semmi és hol
kezdődöm én. Leszek
felesleges szótag,
de elenyészek nélküled,
akár a visszhang, ezért
ne űzz el magadtól.
A nappalok végét kétrét
hajtom, ha kell,
osztozunk majd fényen,
félhomályon, sötétségen.
Ismerj fel. Hiányzó
hangsúlyaim egyetlen pótlása
vagy. Hagyd magadból hátra,
mi az ébredéshez épp elég.
Leszek apály idején
a parti fövenyen felejtett
lábnyom, ha te a tenger,
sodorj magadba, emésszen fel
hullámverésed sós habja.
Az erózió kétirányú,
az anyag nem vész el,
átalakul csupán, hiába
vigyázunk, felszabadítva
ejt rabul. Rakj rendet
a zuhanásban. Dőlj mellém,
de ne űzz el magadtól.
kép | Mary Gelman: M+T
Bensőséges történet egy pár szerelméről. Minya és Tatyana az ötvenes éveikben járnak, Down-szindrómások. A Svetlana nevű szociális faluban élnek, amely különféle mentális problémákkal élő embereknek, mentoraiknak és önkénteseknek nyújt otthont. A Svetlana nem menhely vagy klinika, a lakók személyiségét tisztelik és mindenki a közösségért dolgozik. A fotográfus 2016 óta kéthavonta néhány napot töltött ott, és úgy érzi, az élete részévé vált. A kollaboratív módszereket alkalmazó projektben a polaroid felvételeket Tatyana készítette.
Minya átöleli Natasát, aki az egyik legjobb barátja. Minya és Tatyana a nővérüknek hívják. Az otthon és a család érzése fontos számukra. Svetlana, Szentpétervár, Oroszország, 2020. október 6.
