AMIT MAGADDAL VISZEL

Áztató magánynak neveztelek,
amikor a kanapén kucorogva
szavaid lecsapódtak a lakás
válaszfalán,
és már nem figyeltél semmi másra,
csak hangsúlyosan gyöngyöztél,
míg cseppjeidben egy-egy
grammnyi sóhajtás duzzadt,
unalmadban penészvirágot festettél
a vakolat vörhenyes vásznára,
és ecettel öntözted a neszek
szivárgó nászát.
Mostanában barlangrajzok
vadászjeleneteivel álmodom,
olyankor az alkotás kényszeres
delíriumát a szemhéjak belsejére vésem,
és magamra zárom a koponyacsontok
varratos ajtaját,
magyaráztad.
Míg sót lapátoltam sebeimbe,
kimondhatatlanul táncoltál
szájpadlásom zegzugos árnyai közt,
arcodat simára csiszolta a csend.
Mennyi mindent elbír egy vállfa,
és mennyire keveset az ember,
mondtad végül, és megértettem,
az álom halálát mégsem az ébredés
hozza, hanem az enyészet
jóvátehetetlen freskója.