AKIRE SENKI NEM EMLÉKSZIK MAJD
a leszálló köd között
átdereng a táj
az élet kiütközött
a roncsolódott szemhatáron
megannyi miegymás
és hasonló események
rétegződnek hegyekké
itt neveltek kősziklává
mellkasomban gyíkok fészke
tojást raknak és kikelnek
orruk hegyén lét-poézis
tojáshéj és fájdalom
a szomszédos kövek arcát
szétrepeszti az idő
villásfarkú kondenzcsíkok
hasadnak a semmiből
és foszlanak akár a vágyak
a csillagok akasztott angyalok
ámulom lengésük fesztelenségét
csak én menekülök egy helyben
nyugtázom és irigykedem egyre
ne ugorj hirdeti a kilátó acélváza
és a kikelet mintegy mellékesen
feloldozza látványát bűneim alól
enyém ez a sekély üresség
(világszám harmadik személy)
nem osztozom és nem leszek
semmi rossznak az elrontója
maradok még meddig maradok