VÍZTESTBEN VÍZLÉLEK
2005 július
„Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz én bennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt pedig mondja vala a Lélekről, amelyet veendők valának az őbenne hívők.”
(Jan 7:37–39)
Mi a víztest? „Als eine Welt für sich” – zárt egység, ahogy Forel írt 1871-ben a Genfi tóról? Vagy: „The Lake as a Microcosm” – mint Forbes 1887-ben megjelent könyvének címe (a könyv mikrokozmosz-szemlélete a belvizeknek mint önálló élettereknek viselkedésére irányította a figyelmet) sugallja?
nem kereskedelmi termék
A víztest száraz technikai fogalom: gazdálkodási és hivatkozási méret a vizek értékelésénél. Ha felszíni, akkor egységes és jelentős szakasz: a tó, a folyó, a tározó medence, a csatorna vagy ezek része. Ha felszín alatti, akkor lehatárolt víztömeg egy vagy több víztartón belül. A fogalom az európai Víz Keretirányelvhez (2000 végén lépett életbe) kötődik, és célorientált: minden javaslat, akcióterv vagy tilalom mint térbeli egységekre vonatkozik a víztestre. Térbeli és egyben időbeli is: az EU vízpolitikájának alapelve, hogy a víz nem kereskedelmi termék, hanem örökség, amit óvni, védeni és kezelni kell.
Miért van szükség a fogalomra? (Kedvelném a tűztest, légtest, földtest fogalmát is, úgy érzem, magyarázat nélkül is értjük, miről van szó.) Hogy tiszta vizet önthessünk a pohárba. Olyan állapotba kerültek vizeink, hogy csak a megváltozott helyzet pontos felmérésével lehet kidolgozni terveket, amelyekkel menteni próbáljuk, ami menthető. A 2003-ban (az ivóvíz éve volt) kiadott ENSZ-jelentés szerint 1,2 milliárd ember számára jelentett gondot, hogy tiszta ivóvízhez jusson.
Az ökológiai és kémiai állapot felmérése nagy feladat; a víztesteket – mindenfélét: a természetes, a mesterséges és a jelentősen módosult víztesteket is – be kell sorolni, és el kell határolni. Számba kell venni a védett területeket és a víztől függő tájökoszisztémákat, vizsgálni kell a vizek terheléseit és a terhelések hatását, elemezni kell a vízhasználat gazdasági vonatkozásait.
Az állapot értékelésekor az adott víztest jellemzőit összevetik más adatokkal, referencia-kritériumokkal. Például a vízmeder formájából, a vizek kémiai jellegzetességeiből s egyebekből vezetik le a természetes folyó- és tótípusokat, és más víztesteket: az ivóvíz-bázisokat, az öntöző és vízelvezető árkokat, a duzzasztótavakat. Az ökológiai állapot vízfizikai és vízmorfológiai szempontoktól is függ, a kémiai vízminőséget a szennyezőanyagok koncentrációi is meghatározzák.
határok nélkül
A besorolás után az osztályozás következik: nagyon jó, jó, közepes, elégtelen, vagy akár rossz minősítést kaphat a víztest. Ha nem éri el a „jó” állapotot, cselekedni kell, de nem adminisztratív alapon; a víztestek, a vízgyűjtő-területek nem ismerik a közigazgatási határokat. Szerencsére vannak már fórumok – a Duna Egyezmény, az Elba Egyezmény –, melyek talán határok nélkül jelenthetnek alapot a víztestek sorsáról szóló jövőbeni egyeztetésekhez.
Jónak akkor mondható az állapot, ha csekély az eltérés a természeteshez viszonyítva. De milyen például egy jelentősen módosult víztest? Akkor kapja ezt a címkét, ha annyira elhasznált – alakjában és vízvezetésében annyira megváltozott –, hogy már nem lehet természetes állapotába visszaállítani, csak szigorú korlátozásokkal. Jelentősen módosult egy víztest akkor is, ha „teste használatának” nincs gazdaságos és környezetkímélő alternatívája. (Hanák Ludovit művészi eszközökkel mutatja be a víztestek „ilyen volt – ilyen lett” állapot-változásait. Európa egyik legjobb víz alatti filmese negyedszázada figyeli és ábrázolja a csallóközi Duna-ágak eltűnőben lévő világát – az 1985–1988 között forgatott felvételek Ezüst Pálma díjat nyertek Antibes-ben, a víz alatti filmek fesztiválján. Hanák Ludovit szerint mindenki búvárként kezdi földi pályafutását: a magzatvízben hónapokon át úszkálunk, s amikor megszületünk, még néhány hétig adottságként őrizzük a víz alattiságot anélkül, hogy megfulladnánk. Később ugyan elveszítjük ezt, és belesimulunk a környezetünk kialakította életbe, de a filmes szerint mindenkiben él tovább a vágy, hogy megnézze, mi történik a vizek felszíne alatt.)
Nemcsak a csallóközi Duna: az emberi tevékenység következtében szinte minden víztest elveszítette természetes alakját és dinamikáját. Mesterségesen formáljuk és kiszipolyozzuk a végsőkig (mint manapság már saját húsvér testünket is). Gátak közé szorítjuk, lépcsőzzük, mélyítjük és duzzasztjuk: kedvünkre plasztikázzuk a zabolátlant, ahol csak tudjuk. A Nílus völgyében álló Asszuáni-gáttal az aszály ellen akartak védekezni: a Nasszer-tó a Nílus átlagos hozamának kétévi mennyiségét tudja tárolni. Emberfia nem láthatta előre, hogyan változtatja meg ez a beavatkozás a folyórendszert, az egész nílusi ökoszisztémát. A közel félszáz, Nílusban élő halfaj közül ma tucatnyinál alig többet lehet kifogni. A Földközi-tenger keleti részének szardíniafogása még ennél is drasztikusabban csökkent – ezt a tápanyagban gazdag nílusi folyóiszap hiányával magyarázzák.
A legszomorúbb hosszú távú következmény, amikor a folyódelta megadja magát az emberi erőknek, és végleg visszavonul.
Megváltoztatjuk az életfeltételeket: nem engedjük a halakat vándorolni a folyókban, elvesszük tőlük ivóhelyeiket, tönkretett folyótorkolatokat, kiszáradt tavakat és mocsarakat hagyunk magunk után. A Gangesz – a felső folyásán végrehajtott sok terelés miatt – a száraz évszakban már nem mindig jut el a Bengáli-öböl természetes torkolatáig. Marad hely a deltába felnyomuló sós tengervíznek, amit aztán a mangrove-erdők és a halak bánhatnak.
Pedig az Örök Kérdésre (honnan jöttünk, hová megyünk, mivégre etc.) van olyan válasz, hogy néhány millió évvel ezelőtt még igencsak testközeli volt kapcsolatunk a víztestekkel. A sokat vitatott „vízimajom-elmélet” feltételezése szerint – eredeti ötlete Alister Hardy biológus nevéhez fűződik – valannikor a csimpánztól elszakadás után, és az ausztralopitekuszok megjelenése előtt megváltozott az emberszabásúak egyik csoportjának élőhelye.
véletlen események
Hogy miféle véletlen események (például geológiai változások) játszhattak ebben közre, azt utólag csak találgatni lehet, de feltehetőleg ennek a csoportnak el kellett hagynia hagyományos erdei élőhelyeit, és egy-két millió éven át egy tengerrel körülvett szigeten (talán Északkelet-Afrikában, ahol 4–8 millió évvel ezelőtt majdnem hárommillió évig tenger áradt, közel Kenyához – itt zajlott az ember történetének több nagyjelenete is) kényszerült arra, hogy a parton és a vízben keressen táplálékot. Emiatt áttért a tengeri emlős életmódra és lett csupasz, sós könnyeket síró és erősen izzadó, zsírpárnákkal jól szigetelt. Ezzel magyarázható talán, hogy kiemelkedik az orra és lefelé néz az orrlyuka, orrcimpája mozgatható, s hogy magzatainak három hónapig megmarad a merülési reflexük: automatikusan nem vesznek levegőt, ha orruk víz alá kerül. Megkezdte hát az alkalmazkodást a vízimajom, de újabb véletlenek, geológiai események miatt visszatérhetett: élőhelye újra egyesült a szárazfölddel.
Így történt-e vagy sem, ki tudja – mindenesetre feltételezhető (lehet, hogy Hanák Ludovit is a bennünk élő vízimajom eredendő kíváncsiságára gondolt?). Annyi bizonyos, hogy folyton fürdünk, ahelyett, hogy tisztára nyalnánk magunkat, mint a többi emlős. Feltűnően imádjuk a vizet, istenien érezzük magunkat a vízpartokon, még szavanna-lakó korunkban is a folyó- és tópartokat kerestük. Nem beszélve arról, hogy a vízi emlősök hanggal kommunikálnak, ami csak tudatos légzésszabályozással lehetséges, és ennek megjelenése előrehozhatta a beszéd és az ének kialakulását.
Még hihetőbb a vízimajom-elmélet, ha felidézzük mellé, amit Ferenczi – szerinte az anyaméh a tenger szimbóluma, vagy részleges helyettesítője – írt 1928-ban a talasszális regresszióról: a vízbe jutás vágya mindig él az emberben, hisz a magzat is vizes közegből érkezik a száraz napvilágra. Az élővilág anyaméhe eredendően a tenger, ahol a lények keletkeztek és ahonnan a szárazföldre kerültek.
Nem a vízimajom-elmélet által felvetett kérdésekre adja meg a választ, csak a történethez csipetnyi adalékot, hogy jóval Hardy elméletének keletkezése előtt Monckton antropológus a múlt század húszas éveiben megfigyelte és leírta az új-guineai „kacsalábú agaiumbuk” életét. A kacsalábúak – széles és lapos talpuk miatt kapták ezt a nevet – zárt társadalomban éltek, cölöpfalvakban, egy lagúnában, mely a Musa-folyót a tengerrel kötötte össze. Életüket a vízben úszkálva töltötték, és ha nagy ritkán kijöttek a partra, nehézkesen mozogtak. Orrcimpájuk kétszer akkora volt, mint a miénk, és a víz alatt le tudták zárni. Combjuk rövid volt és vastag, lábszáruk vékony. Mellkasuk jóval nagyobb az emberi átlagnál, és belégzéskor jelentősen ki is tágult. Hogy mindezek a jegyek a vízi életmódhoz alkalmazkodás miatt alakultak ki, vagy genetikai tényezők is számítottak, már sohasem tudjuk meg: a kacsalábúak nagy részét a múlt században kiirtották, a kevéske maradékkal járványok végeztek – a vízimajom-elmélet további megfogható bizonyítékokra vár.
Addig meg marad a „jaj, úgy élvezem én a strandot…”
Miközben élvezzük – egyre többen, hiszen egyre többen élünk a Földön – vízfelhasználásunk is növekszik. Az egyéni is, a napi hajmosással, a rengeteg ruha gyakori mosásával, több száz litert igénylő relaxáló fürdőzéseinkkel, csapjaink felelőtlen csöpögtetésével-csorgatásával.
Ám mindez elhanyagolható az ipar igényeihez képest. Főképp, ha az ipari szennyvíztermelést is számbavesszük, és nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a fejlődő országokban a szennyvíz nagy része kezeletlenül kerül a közeli folyókba, villámgyorsan elszennyezve a kevéske tiszta készletet is. Számokat nem nagyon lehet mondani, mert a nagy iparágak nem mindent mérnek, és nem minden mérést hoznak nyilvánosságra. Ám amennyit a hőerőmű, a vas- és acélipar, a cellulóz- és papíripar, a vegyipar, a kőolajipar és a gépgyártás hűt és fűt, mos és feldolgoz vízzel, az már az édesvíztermelés kétjegyű százalékával mérhető. Háromszor annyival, mint ötven évvel ezelőtt: akkoriban még csak körülbelül 5000 duzzasztó volt világszerte, ma közel 45 000 van. Emellett a természetes víztisztító ökológiai rendszerek – édesvízi nedves területek – egyes becslések szerint felükre csökkentek. Iskolapélda az Aral-tó, melynek tápláló folyóit – az Amu-darját, a Szir-darját – a sivatagban termesztendő gyapot miatt kozmetikázták meg, s ma egykori kiterjedésének alig a felét, térfogatának háromnegyedét tölti ki.
könnyen sebezhető élettér
Tudhatjuk-e, mekkora a test maga? A Föld hidroszférájának mindössze három százaléka édesvíz, ám ennek is jó kétharmada jégsapkákban, gleccserekben dermed, csak a maradék egy százalék csobog, folydogál vagy párállik az atmoszférában, a folyókban, tavakban és a felszín alatti vizekben. Ami mérhető, és minden kétséget kizáróan állítható: nélkülözhetetlen életelemünk roppant könnyen sebezhető élettér.
A víztestekben – hiába is különítjük el mutatókkal és skálákkal – olyan folyamatok mennek végbe, melyek lépcsős vízeséshez hasonlóan kapcsolódnak egymásba. A téma úttörői közül Carpenter 1992-ben leírja ennek egyik mozgatórugóját: a globális klímaváltozást. Egy másik tudós, Palmer az új évezred elején elkülöníti a tavak biológiai sokrétűségét szabályozó hatásokat: az alulról induló (bottom-up) jelenségeket és a felülről (top-down) érkező hatásokat – az emberi tevékenységet: a biomanipulációt. Mely sokféle lehet, és nem is feltétlenül kell minősíteni. Hiszen amikor Woynárovich Elek a múlt század hatvanas éveiben felfedezte, hogyan lehet a halikrát ragadásmentessé tenni, ez nemcsak a mesterséges haltenyésztés „világméretű forradalmasítását” jelentette, hanem a természetes vizek halállományának mesterséges pótlásában is segített.
Nincs állóvíz. A tavak forgalmas helyek: nemcsak a víz mozog bennük, hanem az ülepedő, lebomló anyagok is. A folyók a legdinamikusabb ökoszisztémák közé tartoznak, és ebbe az élettérbe bevonják vízgyűjtő területeiket is. Mi pedig műveljük vizeinket: a kezdetek óta bevonjuk a folyókat saját történetünkbe. Az európai ember több mint hétszáz éve épít gátat, hogy neki dolgozzon a folyó ereje, több mint ötszáz éve csatornázza és szabályozza, eltereli, átvágja a folyókat, hogy kényelmesen hajózhasson – annyit változtattunk rajtuk, hogy mára alig maradt a kontinensen folyószakasz, mely még természetesnek mondható.
A víz nem áll, és ki tudja, mitől kezd gyorsulni, duzzadni, nekiháborodni. Ha a Kárpátokban fakitermelés helyett erdőpusztítás zajlik, de az újratelepítés elmarad, hiányok keletkeznek: nem lesz növényzet, mely megkötné a vizet, tompítaná a napfény erejét, lassítaná a hó olvadását. Igaz, nem kell félni a jeges áradástól sem annyira, mint régen, mert a hőmérséklet növekedése ezt a veszélyt csökkenti.
Ennyit a víztestekről. De mi a vízlélek – ha van? Egy mongol eredetmonda azt meséli a folyók keletkezéséről, hogy valamikor réges-régen egy istennő elveszítette a fiát, s könnyei, melyeket végtelen gyászában ejtett, folyókká és folyamokká változtak-hömpölyögtek. A Hóreben megütött kősziklából fakadó vízsugár felfrissítette Izrael népét a pusztában, de nem folyamatosan ömlött: amikor szomjasak voltak vándorlás közben, a táborhelyek mellett álló sziklák hasadékaiból felbugyogott a víz.
Mekkora a vízlélek? Arisztotelésztől tudjuk: sokan vélték úgy az első filozófusok közül, hogy az anyag fajtájában levő princípiumok minden dolgok princípiumai. Amiből minden létező van, és amelyből mint elsőből létrejött, s amelyben mint legvégsőben megsemmisül, a létezők eleme és princípiuma: tehát semmi sem keletkezik és semmi sem pusztul el, mert ez megmarad. De vajon hány ilyen princípium van? Thalész szerint az egyetlen princípium a víz, talán mert úgy látta: mindennek a nedvesség a tápláléka, minden dolgok magjának nedves a természete, és az egyes élőlények születéséhez és fennmaradásához leginkább vízre van szükség – ahogy Arisztotelész tolmácsolja ezt nekünk –, s Thalész úgy vélte, a Föld is vízen nyugszik, a meleg is ebből jött létre és ez élteti.
megmerítkezés
Akik szerint Ókeanosz és Téthüsz a keletkezés szülői [Iliász 11. 755 és XIV. 271], azt állítják, hogy az istenek a vízre – a Styxre – tesznek esküt. Magába foglalja hát a születést és a halált: a folyók túlpartján vannak a hitbéli túlvilágok is, és az Upanisadokban a víz jelentése: életelvivő. A keresztelési rítusok, a húsvéti locsolkodás, az élet és a halál vize a népmesékben, Pilátus nyilvános kézmosása, Attila temetkezése, a mindennapi iszlám mosdás, a japán sinto szájöblítése, az Édenkert folyójának négy ága, az Álmos anyjának méhéből fakadó forrás: mind-mind a vízlélek – talán az élet csíráját hordozó formátlan ősállapot – jelenléte. Az anyagi létezés kezdete, megtisztulás, újjászületés, megmerítkezés az őskáoszban.
Egy csángó hiedelem szerint a világ végén kiszáradnak majd a kutak, s a nagy aszály idején csak az Antikrisztusnak lesz vize, ezzel csalogatja magához az embereket. Az alternatív tömegkommunikációs csatornákban egyre többen emelik fel szavukat az ivóvízzel kapcsolatos privatizációs törekvések ellen, ám a kérdés oly bonyolult, hogy még ha az összes lényeges adat a rendelkezésünkre állna, akkor sem bízhatnánk abban, hogy tisztán látunk. De nem önthetünk kétszer szennyet vagy mérget ugyanabba a folyóba, ezen a pályán nincsenek térfelek vagy partvonalak – minden mindennel összefolyik.