Szvetelszky Zsuzsanna

VÁROSDOKTOROK

2000 október

VÁROSDOKTOROK

Tízéves koromra négy megyét járt meg a család: mint a kabátot, hordom a várost, ami éppen otthont ad – volt szűk és bő, dohos és szellős, félreszabott és elegáns.

A város lehet szép és szeretetreméltó, itt-ott (még és már) lakható, de biztos, hogy sürgős reformokra szorul. Fájó szükségét akkor érzi igazán az ember, ha belvárosi életterét szellősebbre cserél(het)i, és egy év múlva észreveszi – gyorsan lekopogja –, hogy éppen azóta nem kellett a gyerekeket orvoshoz vinnie. Nem falura költöztünk: a vesztfáliai városról, ahol ma élek, sokáig azt hittem, hogy kisebb, mint Kőszeg, pedig akkora, mint Győr, de az egyetem tetőteraszán állva kevés házat látok, mert a legtöbb elbújik a fák között.

a jövő tervezéskultúrája

Velence, Oslo és Strasbourg vesz részt abban a projektben, amely idén kezdődik Európai urbanisztika címmel a weimari Bauhaus Egyetem építészkarán, és a városépítés mintegy százesztendős diszciplínájának megújítását ígéri. Az új tudományág posztgraduális tanmenete – segítségével a doktori fokozatig is eljuthatnak a résztvevők – modern filozófiai alapokról kiindulva akar hozzájárulni a jövő tervezéskultúrájához. Nemcsak a város történetéről és átalakulásáról, de felbomlásáról, lehetséges korszerű újrafogalmazásáról is szó esik: négy szemeszteren keresztül, elsősorban azoknak, akik az építészet, táj- és parképítészet, városépítészet, város- és régiótervezés, földrajz, városszociológia területén végezték megelőző tanulmányaikat.

Az eddigi eredményeket összemérve az igényekkel, mondják a weimariak, akkor látszik igazán a csőd, ha átfogóan rendszerezzük és ábrázoljuk a társadalom fejlődését tér- és természetbeni vonatkozások szerint. A nagyvárosok jelenlegi helyzete a lehetőségek és a kilátások tükrében számos kérdést vet föl. Összefoglalható-e funkcionálisan és esztétikusan az az élettér? Megteremtheti-e tulajdon identitását? Jelent-e egyáltalán kínálatot, és ha igen, milyet a nemzetközi párbeszéd számára az európai modell? (Lukovich Tamás urbanista mondja az Ezredvégi beszélgetésekben, hogy szinte kivétel nélkül minden jelentősebb európai történeti városnak van sajátos atmoszférája, amelyet újból felépíteni – személyek, politikusok vagy befektetői csoportok elképzelése alapján – nem lehet. Lukovich szerint a város az emberi kultúra foglalata, és az európai nagyvárosoknak reményük van arra, hogy „keresettek” maradjanak. Budapest is: ha minél előbb bekapcsolódik a globális hálózatokba, s több erőforrással, szeretettel gondoskodik a meglévő épületállomány és környezet megmaradásáról.) Milyen a menedzsmentje a vidéki régióknak? Milyen befolyást gyakorol a gyorsulás, a globalizálódás a társadalomra, az építészetre, a városépítésre? Hogyan lesz értékelhető, leírható, felbecsülhető az új folyamatok szociális téralkotása?

van más lehetőség

A weimari Németország gazdag városi kultúrát teremtett: Berlinben, Frankfurtban és más nagyvárosokban születtek az irodalom, a képzőművészetek, az építészet, a film és a tudományok nagy eredményei. Spengler, aki borúlátó fejezetet szentel A Nyugat alkonyában a városnak; úgy tartotta, hogy a növekedés szorosan összefügg a világtörténelem ciklusaival, a fejlődés és a hanyatlás egymást váltó folyamataival. Sanders várostörténész egyenesen leszögezte: „Amit ma modern műveltségnek nevezünk, az lényegénél fogva a nagyváros kultúrája.” Lewis Mumford szerint a görög polisz, a középkori város, a New England-i kisvárosok vagy a modern Amszterdam hozzásegítették lakóikat, hogy képességeiket kibontakoztathassák, nem úgy, mint a tizenhetedik század óta eluralkodó barokk fővárosok, a „lélektelen iparvárosok”, de legkivált a modern óriásvárosok. Úgy vélte: van más lehetőség, mint a metropoliszok növelése. „Lehet, hogy a metropolisz térbeli átmérője csak húsz vagy harminc mérföld, ám hatásköre sokkal nagyobb.”

A gazdaság, a közlekedés, a tömegkommunikáció globalizációs hatása formálja lakóhelyeinket. A történelmi pillanatra válaszolnak a weimariak, és nemcsak az európai város egyedülálló históriájának a kutatásával (már-már akkor, amikor azt az eltűnés fenyegeti). A városépítészet fejlődése ma Európában s világszerte a képzési profil átalakítását követeli meg: választ várva a megfogalmazás, ábrázolás, és a tervezés kihívásaira.

A múlt század közepe óta országról országra változik a nagyváros körül fellángoló viták mértéke és ereje a vidék és a város szerepéről, kapcsolatáról. Nekem egy régen megfogalmazott érv, ma is eleven közhely jut eszembe: a város és a falu között a legfontosabb különbség, hogy az előbbi mindig is rá fog szorulni az utóbbira.

Sikimiki, mondják errefelé a takaros derékszögekben villogó, rendben hagyott tájakra – a turisták gúnyosan, a helybéliek büszkén. Lehet, hogy én azért ujjongok, mert a Garay piac mellől érkeztem, de nekem tetszik, hogy a rendes lakógyűlések mellett évente kétszer külön is megbeszéljük: „Hogyan tegyük szebbé házunkat?” Nem szólva a szuperlatívuszokról, amelyeket büszkén dédelgetnek a helyiek, jelentsenek azok bármit: Paderborn a legkatolikusabb és a legcsapadékosabb város, ezenfelül itt ered a legrövidebb német folyó, és itt található a legnagyobb traktormúzeum. Ez nem helyi sajátosság: eberbachi barátaink például azzal fogadtak, hogy a városukban áll Németország legmagasabb fája. Nem viccelődöm, és már nem gőgösen-óvatosan tekerem a pedált a központban, mint eleinte, hanem kényelmesen, ellustulva: mindenki biciklizik. Aki nem, az szórakozhat a harmincas sebességkorlátozással vagy kerülgetheti a rengeteg játszótér-körletet. Nehéz volt megszokni, hogy tucatnyi forrás ered a belvárosban, és van vagy három tavunk; hogy egy százezres város közepén lehet könyvesbolt a patak és a vízimalom mellett a központban. Ilyen Paderborn, de hasonló Detmold és Soest, vagy Bielefeld is: egészséges „nagy kisvárosok”, nem engedtek a kis nagyvárosi lét csábításának.

kép | unsplash.com