SZÖVI, NEM SZÖVI – NEM KAP MÁST
2003 december

A guatemalai Nebaj-fennsík piacán már tízéves lányok is válogatnak a tüzes-élénk színű fonalak között. Anyjuk, nagyanyjuk mellett ülve tanulnak szőni – keveset beszélnek közben: az idősebb sző, az ifjabb utánozza. A guatemalai kultúrában – a világ egyik legszegényebb és legszebb országában a szövés nemcsak kenyérkereset és kézimunka, hanem misztikum is, részvétel a teremtésben: már a színek kiválasztását is kozmovíziójuk határozza meg. Mitológiájukban a holdanya (Ixchel) az első nő, aki az idők kezdetekor szőni kezdett.
A háló egyetemes metaforaként is megállja a helyét, miközben ott feszül minden kamra zugában. A hálózat maga is csak egy hálózat rácsán keresztül szemlélhető, máskülönben belegabalyodunk: az emberi tudás is szervezett hálózat, melyben minden ismeret kontextusfüggő. Vagyis ismét a megfigyelő és a megfigyelt klasszikus problémája merül fel. Amikor az emberi tudás egyfajta kumulálódása önmagára mint hálózatra tekint, ugyanahhoz a fogas kérdéshez jut, mint amikor az elme vagy a gondolkodás vizsgálatáról van szó: a vizsgálat tárgya és „eszköze” kvázi ugyanaz. A tudáshálózat próbálja lehalászni, befogni a hálót (nevezhetnénk plexológiának, de ugyan miért tennénk), miközben a hétköznapi tudás és a tudományos értékű tudás közötti viszony új értelmet nyer.
láncszemek
Albert-László Barabási, az erdélyi születésű, Budapesten végzett, Amerikában kutató fizikus nagysikerű könyvét (Linked. Perseus, 2002), amely az év Business Book of the Year díját nyerte el, néhány hónapja magyarul is olvashatjuk (Behálózva, Magyar Könyvklub, 2003). A könyv fejezetei megnevezett láncszemek: egymáshoz kapcsolódva vezetik végig az olvasót a különböző láncolatokon át a modern hálókutatás terepén. Barabási leghíresebb eredménye a weboldalak kapcsoltsága során megállapított, az önszerveződő hálózatokra is érvényes törvényszerűség – de a könyvben többről van szó.
Rögtön az elején kis tudománytörténet üdíti a magyar olvasót: a hálózatok matematikáját Erdős Pál és Rényi Alfréd kezdte tanulmányozni, és a lengyel mellett ma is a magyar iskola a legismertebb. Leonhard Euler tizennyolcadik századi egzakt matematikai bizonyításaitól Hamilton, Kirchoff és Pólya „érintésével” gyorsan vezet az út Erdős és Rényi véletlenszerű világegyeteméig, a matematikai gondolkodásban többszörösen szemléletváltó gráfelméletükig, és a következő kérdésig: milyenek a valódi hálózatok? Barabási szabatos hivatkozásokkal bizonyítja be, hogy Karinthy Frigyes évtizedekkel a kanonizált szociálpszichológiai eredmények előtt egy novellájában megjósolja az úgynevezett „hatlépésnyi távolságot”. Stanley Milgram harvardi professzor 1967-es tétele helyett – ami a kísérleti pszichológia egyik gyakran hivatkozott eredménye – idézzük Barabásival együtt Karinthy szellemes és tömör leírását (a Láncszemek című történetből): „Annak bizonyításául, hogy a Földgolyó lakossága sokkal közelebb van egymáshoz, mindenféle tekintetben, mint ahogy valaha is volt, próbát ajánlott fel a társaság egyik tagja. Tessék egy akármilyen meghatározható egyént kijelölni a Föld másfél milliárd lakója közül, bármelyik pontján a Földnek – ő fogadást ajánl, hogy legföljebb öt másik egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, csupa közvetlen ismeretség alapon…” A novella ezután „bizonyít”, majdnem fél évszázaddal megelőzve a „kicsi a világ” fedőnevű tudományos irányzatot: a small world-elméleteket. A szerző meg is kísérli egyébként, hogy Milgram és Karinthy között megtalálja a hat lépést… Ugyanebben a láncszem-fejezetben olvasható – immár ismeretterjesztő formában – Barabásinak és kutatócsoportjának mindmáig leghíresebb munkája, a világháló kapcsolatainak modellezése: a milliárdnál több dokumentumból álló hálón egyik „helyről” a másikra átlagosan tizenkilenc kattintással juthatunk el.
Erdős-szám
Ezt követően összekapcsolódnak a mindennemű „kis világok”. Mark Granovetter szociológus gyenge és erős kötései kötődnek a vastaps-kutatáshoz, Duncan Watts és Steven Strogatz matematikusok csoporterősségi együtthatójához, és az egyik legendás kísérlethez: az Erdős-számhoz. „Erdős több mint ezerötszáz cikket publikált ötszázhetven társszerzővel. Páratlan dicsőség a társszerzői közé tartozni. Még az is nagy dolog, ha valaki csak két-kapcsolatnyira van tőle. A matematikusok, hogy követni tudják Erdőstől mért távolságukat, bevezették az Erdős-számot. Erdősnek nulla az Erdős száma. Azoknak, akik írtak vele cikket, az Erdős-száma egy. Akik Erdős egyik társszerzőjével írtak cikket, azok Erdős-száma kettő, és így tovább. Az alacsony Erdős-szám olyan nagy dicsőség, hogy néhányan azt gyanítják, hogy Erdős 1996-ban bekövetkezett halála után egyesek a társszerzőségi kapcsolatokat hamisítják azért, hogy a saját Erdős-számukat csökkentsék” – írja Barabási, rámutatva a tudományos közösség sűrűn kapcsolt hálózatára (az ő Erdős-száma négy), az intuitívan is megfigyelhető csoportképződés egyik szép bizonyítékára. (Itt a téma iránt érdeklődő kutatók figyelmét felhívnám arra, hogy napjainkban, Budapesten már készül a N-szám gráfja. N. álmonogram, ismert tudósról van szó. Egy az N-száma minden nőnek, akivel N. valaha is lefeküdt, kettő azoké a férfiaké, akik az egy N-számmal rendelkező nőkkel háltak, három az olyan nőké, akik a kettes N-számmal rendelkező férfiak partnerei voltak, és így tovább…).
Hogy a „kis világ” mint szakkifejezés mennyire állja meg a helyét, azt majd az utókor dönti el. Egyelőre nem létezik az „asszociációs felelősség” fogalma, vagyis egyetlen tudós sem felelős az általa felvázolt modellt segítő tudományos metaforák gerjesztette fogalom- és jelentésmódosulásokért. Ezek a metaforák nem a direkt tudásegész épüléséhez járulnak hozzá, hanem az átjárhatóságot támogatják (lásd Nyíri Kristóf: A XXI. század tudományrendszere. Világosság, 2003/3–4.)
De miért is vethet fel a small world-kifejezés terminológiai kételyeket? Watts és Strogatz cikke a csoportképződésről két évvel Erdős halála után jelenik meg, ekkortájt hoz Barabási csoportjának hálófigyelő robotjuk olyan modellt, ami drámaian eltér Erdős és Rényi, valamint Watts és Strogatz modelljétől is. A robot jelezte, hogy a hálón jóval több, nagyszámú kapcsolattal rendelkező csomópont van, mint ahogy azt korábban gondolták. Hogy a csomópontok körül és által szerveződő hálózatokat mennyiben tekinthetjük „kis világnak” és mennyiben pszeudo-hálózatoknak, az szociálpszichológiáig elágazó kérdés. Az elmúlt évtizedek társadalomelméleti próbálkozásai, amelyek a csoport és a közösség meghatározására, pontosabban e két fogalom lényegének megragadására nem jártak olyan eredménnyel, amely egyezményt kínálhatott volna az akadémiai kontextusnak. (Sajnos, ez gyakran tapasztalható olyan szakmai vitákon, ahol az avatott szakemberek érthetetlen nagyvonalúsággal hagyják figyelmen kívül az álláspontjaikkal ellentétes, de komoly argumentációs tényezőt jelentő ellenérveket.)
random dinamika
A partvonalak mellett persze minden hozzászóló helyezkedhet ugyan teoretice, de nincs olyan hozzászóló, akinek ne volna családja, szomszédja, jó- és rosszakarója, kisebb-nagyobb pereputtya. Vagyis „zsigeri” tudásunk van a kis világok valós mibenlétéről. Egy, a tengerentúlon hosszasan időző barátom panaszolta a minap, hogy a társasági életből a spontaneitást hiányolja. Ha színházba akarsz járni, vagy bélyeget akarsz gyűjteni, nem úszod meg, hogy hamarosan a szervezett hobbykörök hálójába kerülj, mindenről értesülj, mesélte, és a legprofesszionálisabb szolgáltatások elérnek. Csak éppen az a random dinamika hiányzik, ami élővé és szervessé tesz egy „kis világot”. Az összeveszések, az ajtócsapkodások, az örök harag és a sírig tartó barátság, a véletlen sértések és a szóra sem érdemes szívességek. Megszületett – igaz, csak a minap – és virul is már a relationship mining tudománya, a kapcsolatvájárok bizonyára nagy piaci sikerre számíthatnak majd szolgáltatásaikkal.
A „naka-nakája” lényegét kvázi az utolsó percben ismeri fel a piac, és lendületesen csap le a benne rejlő lehetőségekre. Hogy reinkarnációs párterápiát hirdet-e vagy kapcsolatfejlesztő tréninget kínál, édesmindegy. Az ügyfél fizet, cserébe pedig elvonják a figyelmét attól, hogy rákényszerüljön kapcsolatrendszerének értékelésére. Ma már a kattintás is igazi, rendes „nakának” számít, egyenértékűnek véli a gombnyomó a hosszú, alapos sörözések mellett kikristályosított barátságokkal. Hiába: szegény ember vízzel főz – csodálom is, hogy valaki még nem találta fel eddig az instant vízport.
A középpontok, az összekötők – a társadalom összetartói – a könyv egyik legérdekesebb fejezetének főszereplői. Barabási legfontosabb érve, hogy egy véletlenszerű univerzum nem támogatná az összekötőket (amelyek pedig léteznek), és a kísérletek azt mutatják, hogy a középpontok teszik stabillá, robusztussá a mindennapi élet hálózatait. Később közgazdasági törvényszerűségekhez folyamodva magyarázza el a véletlen és skálafüggetlen hálózatok szerkezetét, a bibliai igazság mellett voksolva: akinek van, annak adatik, vagyis a gazdag egyre gazdagabb, illetve: a győztes mindent visz. Életbevágó kérdés, hogy miért könnyebb kapcsolatot gyűjtenie a növekedő hálózaton belül annak, akinek már van, mert a pontok a kapcsolatokért versenyeznek, amelyek a túlélést jelentik.
(Közbevetve: a diktátorok is tisztában vannak azzal, hogy az erősen kapcsolt csomópontok a hálózat Achilles-sarkai: egy nemzet kulturális életét taccsra lehet tenni a vezető értelmiség „eltávolításával”. Akár rács mögött ülnek, akár pénzeszsákok takarják el szemük elől a kilátást.)
Vírusokkal, a „velünk együtt fejlődő” internettel foglalkozik a hátralévő néhány fejezet. Néhol futurisztikus lendülettel, ami nem ritkán jogos is: a hálózódás, akárcsak az anyagi szerveződés, mindig és mindenütt „felfelé tör”, közhelyesen szólva: a helyzet fokozódik.
Terítékre kerül még a továbbiakban a hálózati gazdaság, a promik sajátos kapcsolatrendszere, végül az utolsó láncszem – Háló, pók nélkül – jóslata a huszonegyedik századot a komplexitás koraként jellemzi. Ahol majd mindenki mindenkivel összefügg – vagy Hobbes-nak lesz igaza, és „mindenki háborúja folyik mindenki ellen”? Az izlandi és az ír költészetben a csata metaforája: emberháló…
komposszibilitás
A hálózatkutatás – az alcím szerint: a hálózatok új tudománya – művelői szerint fiatal, alig fél évtizedes tudomány. Kár lenne elfeledni, hogy az elődök között szerepel David Hume, legalábbis azon tétele, mely kimondja, hogy két mentális reprezentációnk közötti kapcsolat erőssége attól függ, hogy mennyire gyakran fordul elő, amikor a két entitást egyszerre érzékeljük. Vagy Gottfried Wilhelm Leibniz vélekedései a szükségszerű és esetleges igazságokról (a hálóra, annak dinamikus egyensúlyi állapotából következően esetleges és szükségszerű igazságok egyaránt érvényesek), hogy adott világban minden mindennel összefügg, és ehhez szükség van az „együtt létezés”, a komposszibilitás fogalmára (ezt a fogalmat Leibniz nem megengedő jelleggel használja: mindennek komposszibilisnek kell lennie mindennel). Barabási könyvének címe maga is leibnizi alapelv: az alanyban benne van az állítmány – predicatum inest subiectum. De valószínűleg ott bábáskodott a modern hálókutatás megszületésénél a tudatfilozófia régi-új divatirányzata, a konnekcionizmus is: a konnekcionisták által értelmezett hálózatban a kapcsolatok hordozzák a tudást. Rumelhart és McCelland klasszikus műve, a Parallel Distributed Processing lassan húsz éve jelent meg, Andy Clark alapkönyve, A megismerés építőkövei pedig 1996 óta magyarul is olvasható. Felötlik még a spontán szerveződéseket kutató dinamikus strukturalizmus ugyancsak két évtizede tartó menetelése, a társadalomtudományok legújabb eredményei közül pedig szorosan illeszkedik a modern hálózatelmélethez Robin Dunbar angol antropológusnak a nyelv evolúciójáról írott könyve (Grooming, Gossip, and the Evolution of the Language, Faber and Faber 1996), és Dan Sperber epidemiológiai kultúramagyarázata.
A hálót tudományos értelemben sem meghódítani, sem leigázni nem lehet (más, csúnya dolgokra viszont alkalmas). Nem törekszik erre a könyv, ám nem is részkérdésre szorítkozó elméletet kínál. A Barabási által vizsgált számos terület – internet, gazdaság, sejtbiológia, járványtan, ökológia stb. – egy par excellence hálókutatás szükségességét tételezi föl. De ha minden háló, akkor van-e par excellence háló, és ha igen, akkor vajon értéksemleges vagy értékváltó? A hálóhoz való hozzáálláson is módosít a szerző: aki a könyvét olvasta, az immár tudatosan is észlelheti a hétköznapi „hálómegnyilvánulásokat”.
Barabási könyvének nem csupán az a jelentősége, hogy az elmúlt néhány év tudományos eredményeit hogyan tálalja a nagyközönségnek, hanem elsősorban az, és ez a tudomány társadalmi kommunikációjához tartozik, hogy sokakat elgondolkoztat. Ha lesznek olvasók, akik nem jegyzik meg a mű ökológiai, járványelméleti vagy közgazdasági részfejtegetéseit, csupán annyi marad bennük, hogy az élet komplexebb annál, mintsem átláthatnánk, leegyszerűsíthetnénk és megítélhetnénk; csak annyi, hogy felelős döntések hozatalához egy ember – tudása, hatalma – nem elég, az már nyereség. Még ha nem is győzelem.
a háló hálózódik
Globális szociáldarwinizmus vagy paradigma-koncepció? Barabási tudományos forradalomnak nevezi a hálózatok új tudományát, a Thomas Kuhn-i struktúraleírás azonban még és már kevés ahhoz, hogy belássuk: igaza van-e. Kuhn egyes nézeteit elavultnak mondják, a hálózatok tudománya pedig olyannyira fiatal, hogy még gyermekeink sem fognak rendelkezni a kellő távolsággal, amely segíthet érvényes fogalmakat alkotni a jelenségről. Talán az unokák. Az élet azonban élni akar, a háló pedig hálózódik: egyedüli célja az önfenntartás, és ennek vannak járulékos eredményei. A hálózatban összekapcsolt elemek túlélésének biztosítéka a kapcsolódási képesség.
A huszonegyedik század nemzetközi tudományos publikálás szigorú protokollján edzett toll sehol nem vét arányt a nagyközönségnek szánt ismeretterjesztő műben. Maga a hálóról szóló Barabási-könyv is egy speciális háló része, a szerző terminológiáját használva: csomópont. Szemet szúr gazdag és „legújabbkori” hivatkozás-hálózata: folyton-folyvást kollégák, tanítványok, mesterek és elődök eredményeire utal, lényegesen sűrűbben, mint általában ezt a tudományos ismeretterjesztő munkáktól megszokhattuk. Sokszor és részletesen ír arról, hogy különböző kérdéseivel, problémáival hogyan kereste meg néha homlokegyenest más területeken tevékenykedő tudóstársait – sétákról és ebédekről olvashatunk. Meggyőződésem, hogy ez a könyvbe szőtt „anekdotázás” szándékos: Barabási nem írhatta volna meg a könyvet, ha nem hálózódik intenzíven a modern nemzetközi tudományos közösségben, és ha nem segíti ezt a kapcsolatépítést az elektronikus levelezés, elsősorban a sebességével, ami a tudományos eredményeket illetően majdhogynem a legfontosabb tényező.
Ez azonban nem cáfolja a korábban mondottakat: a megfigyelt a hálózat – az emberi társadalomé –, a megfigyelő pedig ezúttal nem egy egyed, a kíváncsi tudós, hanem elektronikusan egymást naprakészen informáló kutatók csapata. Vagyis egy hálózat figyel egy másik hálózatot, a kettő azonban nem választható el egymástól.
állvány
Barabási legnagyobb érdeme, hogy – könyvet írt. Nem vasvillával hányta össze a témában eddig megjelent cikkek népszerűsítőre hígított változatait egy hozzávetőleges kompozíció mentén, hanem a tudományos eredményekkel alátámasztott gondolatmenetet közel négyszáz oldalon át fűzi és tartja kézben (az meg az olvasót), miközben láncszemenként lekerekíti, de úgy, hogy az egymásra épülő fejezetek végül állvánnyá magasodnak. Könyve eleget tesz a „műfaj” fél évezrede csiszolódó követelményeinek, miközben tartalmát, stílusát és szerkesztését tekintve a legkorszerűbb. Például abban, hogy munkatársait, tanítványait nemcsak köszönetnyilvánításban vagy apró betűs lábjegyzetben „intézi el”, hanem a könyv szereplői lesznek, miként a könyvhöz vezető munkának is aktív részesei voltak. Gondoskodik róla, hogy kutatótársai: Hawoong Jeong vagy Albert Réka nevét megjegyezze az olvasó. A jegyzet pedig – több mint ötven oldal – rendhagyó módon ugyanolyan izgalmas, mint maga a törzsszöveg.
A tudományos vizsgálódások eszköztárán túl három dologra van szükség, melyekkel tárgyát a tudós úgy közelítheti meg, hogy eredményre és alkotásra nyerjen esélyt. Ez a három dolog a tisztesség, a józan ész és az alázat. Barabásinak sikerült: nem emelkedik fölé a hálózatoknak, de megmutatja, hol lehet átlátni a szitán.