RAJZÁS
2004 november
David Attenborough meséli az Élő bolygóban, hogy a lombos erdők fáinak széles lemezű leveleit mennyire szeretik a hernyók (a lédús, világoszöld levelek sokkal ízletesebbek, mint a fenyőtűk). Ám a fákat se kell félteni: felkészültek a rohamra. Leveleikben olyan pocsék ízű csersav képződik, hogy sok hernyó – érthetően – nem hajlandó megenni. Ám, mint minden más védelmi rendszer, ez is roppant költséges, hiszen nagy részét fölemészti a fa „bruttó termelésének”, amit magasztosabb célokra, mondjuk ágak és levelek építésére fordíthatna. így hát a fa nem is „kotyvaszt” ilyen elhárító anyagokat kisebb támadások esetén. Nagyobb invázióknál azonban cselhez folyamodnak az ostromlottak. A tölgy például gyorsan csersavat állít elő a megtámadott levelekben, ami ugyan közvetlenül nem öli meg a hernyókat, de arra kényszeríti, hogy másszanak csak arrébb, keressenek máshol ízletesebb falatokat – eközben azonban leleplezik magukat a lesben álló madarak előtt, amitől a hernyócsapatok száma máris csökken.
figyelmezteti társait
De nem ez a legnagyobb furfang. Ha a roham súlyos, a fa figyelmezteti társait is a fenyegető veszedelemre: különleges, az emberi orr által nem érzékelhető „küldönc” anyagokat bocsát ki. A másik fa veszi az adást, és válaszképpen tannint állít elő leveleiben, még mielőtt a hernyók elérnék.
A társasság eme lenyűgöző jelenségénél talán még rejtélyesebb, amikor a trópusi erdők nagy területén egy faj összes egyedei egy időben virágoznak. Olyan szélsőséges virágzási periódusokról van szó, amikor egyes kivételes fafajok évtizedenként csak egyszer hoznak virágot. A folyamat korántsem véletlenszerű: ezt kell tenniük, ha kölcsönösen meg akarják termékenyíteni egymást. Ám hogy milyen ösztönzés váltja ki a virágzást, arra még keresik a választ a tudósok.
Nagy titok ez, ha nem a legnagyobbak egyike: amit a sokaság csinál, együtt és egyszerre, miért különbözik olyannyira attól, amire az egyes magatartásából, egyszerű szorzással, kivetítéssel vagy más eljárással következtethetnénk – miért kiszámíthatatlan?
Talán azért (nevelem magam az optimizmusra), hogy maradjon valami, ami még manipulálhatatlan, irányíthatatlan. Oly sok mindent teszünk egyszerre, tudatalatt közvetített, áttételes parancsszavakra! Együtt kapcsoljuk be a motorfűrészt is, a marketing parancsszavára: nem az erdész dönt, hogy mennyi fát vághatunk ki és mikor, hanem a társadalom. Már nemcsak asztalra és székre van szükség, hanem bulvár- és rejtvényújságokra is, autentikus fajátékra, lambériára, olajra, gumira, gyantára, divatos fakerítésre, fakacsalábra. Fafejű, szemellenzős döntéshozók fogyasztatnak velünk – többek között – fát is, és már rég nem látjuk miattuk az erdőt. Pedig hallhatnánk is, ha akarnánk Reményik Sándor A szent vegetáció című verséből, hogy „erdők suttognak bennünk”.
spontán mozgások
Ha egyre kevesebb körülöttünk a bordapáfrány, a pézsmaboglár vagy a fehér pimpó, az egyértelműen annak a jele, hogy erdeink veszélyben vannak. Ezek a „specialista növényfajok” visszaszorulásukkal jelzik a nagyobb egység visszaszorulását – és ezzel együtt eltűnnek azok az akciók, amelyeket csak a tömeges populáció alulról építkező, önszervező ereje hozhat létre. Minden sokaság újabb alrendszerként épül be még nagyobb egységekbe, és minden „rész-rengeteg” eltűnése a nagy „egész-séget” fenyegeti. A szociálpszichológia évtizedek óta tűnődik a spontán mozgásokat beindító impulzusok mibenlétén (az angol swarming kifejezés ezek egyikére, a „rajzásra” vonatkozik), manapság pedig egyre jobban figyel a természettudományok eredményeire. A hálózattudományok mellett az elméleti biológiát is óvatosan megközelítve, akár a botanikával, nemegyszer a geológiával is kacérkodva.
Nem metaforára van szükség: Alan Sokal és a francia posztmodernek emlékezetes perpatvara óta magára valamit is adó társadalomkutató tartózkodik a vaktában beidézett természettudományos párhuzamoktól. Maguk a konkrét leírások támogatják az embertudományok újfajta, komplex gondolkodású kialakulását. Somogyi Zoltán Erdő nélkül? című könyvében[1] például az erdő sokféleségét mutatja be, sokféle erdő leírásával. Könnyelmű lenne a szociálpszichológus, aki a csoportlélektant ripsz-ropsz mixelné a populációdinamikával – de új szempontok alapján gondolkodhat a rajzó sokaságról a társadalomtudós, aki elolvassa Somogyi laikusok számára is élvezetes könyvét.
Tényleg, milyen is lenne erdő nélkül? Semmilyen modell vagy szcenárió nem fogja megmutatni nekünk, hova vezet erdőirtásunk, amely már a Holdról is látható. Ugyanis a kísérletezgetést a bioszférával nagyban nehezíti, hogy csak egy van belőle, és számos esetben méréseinkkel el is pusztíthatjuk, amit szeretnénk megmérni.
érintetlen eredetiség
Somogyi nem erőlteti sem a statisztikát, sem a világvége-retorikát. Nem száraz és nem könnyes, egyszerre veszi komolyan az erdőt és az olvasót. Például leírja, mi is az őserdő – az ember közreműködése nélkül keletkezett (az „ősidők homályos korában”), mentes a beavatkozásától, ma is érintetlen eredetiségében áll fenn -, és mi az, ami nem tekinthető annak: a maguktól felújuló, akár évszázadokon keresztül fejlődő erdők sem, noha természetes erdők ezek is – mint például a szlavóniai kocsányos tölgyerdők. De rengetegféle rengeteg van: szálalóerdők, műerdők, véderdők, másodlagos őserdők – annyiféle, hogy nehéz is megfelelően elnevezni és jellemezni.
Az ember is tud rengeteget előállítani, ám az valamiért mégsem igazi: a műerdőkkel, az átformált erdőkkel olyan elegyetlen dolgokat hozunk létre, melyek közvetlen céljainknak – leginkább a fakitermelésnek – felelnek meg jobban. Pedig, és itt el kell gondolkodni Somogyi szavain, „csak azért gondolhatjuk, hogy az általunk teremtett, általunk ültetett erdők az igaziak, a jók, mert nincsenek a környezetünkben őserdők, s nem tudjuk, azok hogyan is néznek ki, és hogyan működnek”. Nem tudjuk – és már soha nem is fogjuk megtudni.
Honnan ismerszik meg az őserdő? Hunfalvy 1866-os leírása szerint: „Az egyes fák nem csatlakoznak egymással egyenlő tetőjük által, hanem külön- küiön nyújtják fel lombozatjokat kisebb vagy nagyobb magasságra.” Hagyján: de mivel nem egyszerre ültették őket, ezért a legkülönbözőbb korú fák élnek benne egymás mellett! Tarka vegyület és egymásmellettiség, meg az elmúlás jelenléte: „ott állanak a régmúlt századok elhalt tanúi, letördelt ágakkal és tetőkkel, a törzsek kéregtelenül…” (Erdődi leírása 1864-ből). Somogyi elmagyarázza, miért csak látszólagos a fa halála: a kagyló számára sem halott a kagylóhéj, hanem létfeltétel, az erdőnek pedig a korhadó, holt faanyag a biológiai, és nem a fizikai váza. Az elmúlás fogalmának más a léptéke az erdőben: egyes kidőlt törzseknek akár százötven-kétszáz évre is szükségük van ahhoz, hogy teljesen elkorhadjanak. Feküfa, gyámfa vagy anyarönk: az őserdő felújulásának bizonyos körülmények között alapvető feltételei. Csíraágyak is: „Nevezetes az új növények bujasága, mely a korhadó feküfákon fejlődik… az eltünedező fanemzedékek hulláiban az utódok milliói vertek gyökeret…”
tudatlanok vagyunk
A kipusztult fajokról sok szó esik, a kipusztult társulások veszélyeiről kevesebb. Soha senki nem láthatja már a Magas-Bakony északnyugati lábainál egykoron társuló, a német–lengyel síkság dűnefenyveseire emlékeztető homoki erdei fenyvest. A heterogén közösség rekonstrukciójára nincs esély: Darwin szerint ha egy faj kipusztul, többé nem jelenik meg és nem keletkezhet újra: ez a sorsa az alulról felfelé, önszerveződően létrejövő, az organizmus új szintjét alkotó természetes és sokféle sokaságoknak is. Somogyi számba veszi, mit vesztettünk eddig, érthető magyarázatot ad a sokféleség mérhetőségéről, és összefoglalja a diverzitás védelmének szempontjait. Ír a regenerálódás lehetőségeiről, de az alázat hiányáról is: tudatlanok vagyunk (és tudjuk is ezt), ám ez cseppet sem zavar bennünket abban, hogy beavatkozzunk olyan rendszerek működésébe, melyekkel kapcsolatban roppant hiányosak az ismereteink.
Ha a fogyasztó szemével méregetünk, komplett kis könyvelés áll össze, kiadás-bevétel rovatokkal. Mit ad az erdő nekünk? Fát, gyantát, erdei gyümölcsöt, tiszta vizet és levegőt, talajvédelmet és tájképi szépséget – vannak, akiknek kulturális identitást, meditatív csöndet is. A tudást a rendszer egyik alapszerkezetéről. Ezt nem lehet érzékelni, csak a durva kéreg tapintását – beárazni azt sem.
Erkölcsileg azonban nem helyes, ha mint élőhelyet tulajdonnak tekintjük. Rajtunk kívül másoknak is kell az erdő, még ha nem is tudnak igényüknek hangot adni. (Nem mindig volt ez így: amikor 1587-ben Saint-Julien város lakói pert indítottak egy csapat ormányos bogár ellen a püspöki bírónál, képviselőjük azzal érvelt, hogy a vincellérbogarak ellepik a szőlősöket, jelentős károkat okoznak, és emiatt kérte, hogy az egyházi bíró kiátkozással vagy bármilyen egyéb büntetéssel gondoskodjék az állatok végleges kiutasításáról. Három hónap múlva megszületett az ítélet: a püspöki helynök – arra hivatkozva, hogy az állatok is Isten teremtményei – megtagadta az ormányosok kiátkozását, sőt szerződés is készült „nevezett rovarok” élőhelyének kötelező biztosításáról. Más példa is akad: a Berni-tó piócáit például sikerült kiátkoztatni a lausanne-i érsekkel. Egy harmadik, a ganajtúró bogarak ellen indított perben a bíró viszont figyelembe vette „testük kicsiny voltát”, sőt kiskorúnak tekintve őket, képviselőt és ügyvédet jelölt ki a számukra: mindkettőnek meg kellett esküdni, hogy szívvel-lélekkel védenceik érdekeit szolgálják. Legújabbkori példa 1972-ből, az úgynevezett Earth-talk kezdeteiből: Christopher Stone professzor a Southern California Law Review hasábjain a fák jogi státusáról és a természeti tárgyak jogainak törvényesítéséről értekezik.) A harkálynak, a csuszkának, a denevérnek szüksége van például az erdő által létrehozott belső terekre: a faodvakra. A földön korhadó törzsek üregeire a cickány, az erdei sikló, a barna varangy formál jogot. A havasi cincér meg, szegény, ma már alig talál magának szaporodóhelyet, mert csak öreg fák elpusztult törzsrészeiben marad meg a lárvája. Nem beszélve a legvédettebb ritkaságok közé tartozó remetebogárról: neki csak a nagyon öreg fák nedves korhadéka felel meg. Különben? Nem szokik és nem szökik meg – inkább kipusztul.
bántjuk és bolygatjuk
Sokféleképpen pusztítjuk a rengeteget. Csináltunk már valahavolt erdőkből bányagödröt, meddőhányót. Gyérítjük, irtjuk, fölégetjük. Kíméletlenül megtapossuk motocross-szal, sárkányrepülővel, hegyikerékpárral. Bántjuk és bolygatjuk az erdő egészét: katonáink megbújnak benne, turistaként hűs teraszon szürcsölgethető limonádét követelünk a legmélyén. Törzssebzéssel nyomot hagyunk magunk után, beavatkozásunkkal gyomosodásra kényszerítjük: behurcolt, betelepített, elvadult növényfajoknak nyitunk utat benne. S mi vész még el az erdő hanyatlásával? A változatosság nemcsak gyönyörködtet, de van egyfajta eleganciája is. A sokféleség látványának eltűnte megfoszt bennünket a sokféleség érzéki tapasztalatától is.
Az erdő látványa összetett hatásrendszer: az alulról felfelé építkező komplex rendszerek dinamikus stabilitásának primer tapasztalati lehetősége. Márpedig tapasztalat híján azt képzeljük majd, hogy szabványos erdőültetvényekkel megoldható az a millió ajándék, haszon és szolgáltatás, melyekkel az erdő halmoz el bennünket. Nehéz megmondani, hogy mennyivel, mégis megpróbáljuk: a FAO központi programja, az erdőleltár tízévenként számba veszi és leírja erdeink állapotát. Mérjük, ami menthető.
A változatosság nemcsak gyönyörködtet: a sokféleség az élet egyik alapfeltétele. Akikben a számok ébresztenek tiszteletet a diverzitás iránt, azoknak íme néhány adat: eddig 1,75 millió fajt azonosítottak a Földön, és mindennap átlag további háromszázzal nő a leírt fajok száma. A leírt fajok azonban csak a tizedét teszik ki a Földön található összes fajnak.
Van közöttük egy, a kelleténél kissé önreflektívebb. Megtanult számolni és mérni, de a költőt, aki azt mondta: „A mindenséggel mérd magad!”, már nemigen érti – vagy el- és félreérti.