OXIGÉNCSERE

Valahol a Balaton-felvidéken sátorozunk, Dörgicse és a Tű-hegy között, talán akkor először együtt. Nyolcan-tízen nyújtózkodtunk szétszórva a tűz körül – vacsora utáni pillanat volt –, amikor B. javasolta: főzzünk még Valamit a maradékokból. Hisz mindent úgysem vihetünk másnap tovább.

Tetszett az ötlet, mert a „valami” recept és kempingrutin nélküli kötetlenségével mindenkit megragadott. Képzeletünket felrázta az alkotás lehetősége, senki nem akart kimaradni. Válogatás nélkül, tapintatlanul eresztettünk össze egymást vadul ütő ízeket. Borsó, hús, kukorica, gomba főtt együtt a bográcsban. Valaki fahéjat javasolt. Elfogadtuk, hogyne; belekerült a széttfőtt húscafatok és a félig nyers krumpliszeletek mellé. A lekvárt, emlékszem, egyedül a lekvárt, elvetettük.

megismételhetetlenül

Vacsora után történt ez, tele gyomorral láttunk a főzésnek. De utolsó cseppig elfogyott a gasztronómiai förmedvény, amit tízünk eltérő-összekoccanó fantáziája hozott létre. Meg hát ott volt körítésnek a felvidéki erdőség, a csillagos nyáréjszaka, a tömény Balaton-illat. Nem is a bográcsban, talán bennünk értek össze az ízek. Megismételhetetlenül finom étekké. Soha újra elő nem állíthatóvá. Mindenki készítette, mindenki evett belőle, mindannyiunk egyénisége benne párolgott – szétválaszthatóan, jól elkülöníthetően. Pedig végül is összeértek az ízek.

Barátokat keresünk?

Megszólalnék most, ha nem lennék egyedül a szobában, kezemben újságot tartva. Mert milyen árulkodó a rovat címe: „Barátokat keresünk!” Így nem lehet ezt – kiáltanék fel –, így semmi értelme. Egészségtelen, kesernyés, mint a tabletta, amiről leolvadt az édeskés drazsébevonat. Ha leolvad. De Magányosok Klubja, Tavaszváró Szolgálat még mindig sokak csalhatatlannak hitt orvossága.

Így nem lehet – elmondanám –, a kockázat miatt sem, hisz a ceruza hegye biztosan nem annak a címét karikázza be, akire szüksége lenne. És a találat csupán a ceruza hegyén múlik. Bizonytalan a kimenetel azért is, mert aki ezt az utat választja, már sok csalódással a háta mögött nyúl a végső megoldáshoz. S aki feléje indul, nagy valószínűséggel tüskékbe ütközik. Hiába próbál az ujjbegy simogatni, ha sosem tanulta.

Minden fortélyát úgysem lehet elsajátítani, nem technikai részleteken múlik a barátság értéke. Külön-külön mindenki más alapot hoz magával, eltérő hőmérsékletű a készenléti állapot barátságra, szerelemre.

Hát így nem lehet. De óvoda-iskola-munkahely mesterségesen egybepakolt közösségeihez szabva korlátáinkat – még nehezebb. Hogyan hát?

Barátságaink műfajai

Barátságainknak műfajai és fokozatai vannak. A formát és a rangsort pedig mindenki maga alakítja, szájíze szerint.

Sose tudtam kire ragasztani a címkét: „legjobb barátom”, „legjobb barátnőm”. Legalább négyen-öten férnek e furcsa kategóriába. Gyanús is volt mindig számomra ez a fogalom. Hát honnan tudhatja bárki is, hogy ki lesz a legjobb? Kicsit le is szűkíti köröskörül a világot, ha egyetlen személlyel behatárolhatóak vagyunk. Legjobb barát és barátnő nagyban megnehezíti, hogy bárki más a mezei „barát” rangra emelkedjék. Elvágják az utat a többiek elől és a többiek felé.

Lelki szennyesládának, alkalmi pszichoanalitikusnak barátokat tartani nem érdemes. Végül is ez a szolgáltatás szakmai szinten is megtalálható. De így elszegényít és kiszolgáltat, hogy „ezt egyedül csak ő értheti meg”. Nem biztos. Mint ahogy az sem, hogy tudnia kell bármiről, ami kívül és belül történik. Nincs bátorságom ilyen posztra kinevezni valakit a környezetemből. Elvégre magammal szemben sem vállalkozom erre a feladatra. Főképp, mert nem is szeretnék. Hisz a kibányászatlan adja meg az elkövetkezendő idők savát-borsát.

Társak kellenek

Hogy áramolhasson a felgyülemlett energia. Hogy újra és újra friss levegővel töltődjék, ne csak a saját erőm feszítsen belülről anélkül, hogy puszta létével bármit is megváltoztatna körülöttem. Idő kell ehhez, meg állandó oxigéncsere, a folyamatossághoz társak, hogy ne egyszerre zúduljon, ha van minek zúdulnia. Információinkat – akár egy kézfogást, akár egy mosolyt – szüntelenül cserélni kell, hogy az egyensúlyi állapot legalább többé-kevésbé fennmaradjon. Ketten szükségeltetünk az ilyen művelethez. A magunkba zárt tudás vagy öröm vagy lendület elsikkad, belülről rombol és mar, ha nincs kivel megosztani.

Nem érdek az, ami sarkall e furcsa cserére. Nemcsak haszon ez a belső épüléshez, hanem levegő is az életben maradáshoz. Táplálkozva abból az egyszerű tényből, hogy emberek vagyunk. Mert a barátság igényét, amit nem szabályoz a vér szava, sem a fajfenntartás, a zoón politikon teremtette meg.

És mai időkben egyre fontosabb, hogy legyen kivel összetámasztani vállunkat, erőt kérve és kapva, melegedni a nagy hidegekben.

kép | vecteezy.com