MÚZEUMÉJ
2001 november
(Majdnemhogynem) buli van: szombat este. Tíz után forró váltás: Z. megjön a koncertről a nagyobbik gyerekkel, a kisebbik addigra már elaludt, úgyhogy fogom a kerékpárt, és nekivágok a paderborni éjszakának.
Két éve kezdődött a múzeuméj hagyománya, 1999-ben, mikor a város hónapokon át fennállásának 1200 éves jubileumát ünnepelte, rendezvények tucatjaival, legemlékezetesebben mégis a soha nem látott értékben felvonuló Karoling-kincsek kiállításával. Abban az évben alkalminak szánták a „Museumsnächte” programot, de a kisváros sok ezer lakója, aki feldobva kószált aznap éjjel múzeumról múzeumra, ugyancsak szívesen vette, hogy a múzeuméjt a következő évben is beiktatták a kultúrnaptárba, idén pedig már magától értetődő, hogy szeptember elején egy hétvégén keresztül a város múzeumai, a császári emlékhely (a Kaiserpfalz) és a püspöki székhely ugyanúgy nyitva tartanak éjjel, mint a világcég számítástechnikai múzeuma, és a máskor általában borsos belépőktől most a legtöbb helyen eltekintenek.
meghatározó térélmény
Ezen az éjszakán nem egyszerűen a városban sétál az ember, inkább múzeumtól múzeumig. Robert Fishman1 idézi az új amerikai városról írott tanulmányában André Malraux fél évszázados látomását, hogy van egy „falak nélküli múzeum”, ahol a technika eredményeinek köszönhetően kiváló minőségű nyomatokhoz, fényképekhez, művészeti könyvekhez férhetünk hozzá, a múzeumokon kívül. Ne is kezdjük számba venni, hogy ma már mennyi falak nélküli koncertterme, operaháza, színháza és mozija van az emberiségnek. Visszájára fordítva élem meg az elméletet: amikor a múzeumokon kívül vagyok a városban, akkor is az a meghatározó térélményem, hogy közöttük sétálok, és így kiterjednek a falaikon túl is. Persze csak ezen az éjszakán.
Az idei mottó: fény és homály (Licht und Finsternis), ösztönözhetne arra is, hogy hálás és jogos feladatnak tekintve most rögtön szóba hozzuk a múzeumok éjszakáját általában, a manapság oly nagy hitelnek örvendő statisztika adataival illusztrálva emlegessük a látogatók számának csökkenését, a támogatások csökkenését, a fenntartás és az állagóvás nehézségeit, Vitányi Iván kifejezésével azt a bizonyos „lassú eróziót”, de miért tennénk ezt, amikor másfajta: konkrét múzeuméj kínálja magát? A Természettudományi Múzeumban például az éjszakai állatokról van szó (és kép és film): a denevérről, a bagolyról, a mosómedvéről, róla nem is tudtam, hogy idetartozik, a csillagvizsgáló ma éjjel sétára invitál a Tejúton, a városi galéria „viharkiállítása” majdnem akkora tömegben hozza a XVI–XVII. századi mesterek képeit az éjszaka morajló tenger hajótöréseiről, mint ahány krizantémos csendélet készült Európa nyugodtabb tájain, és most is van, stílusosan a Nosferatu, Klaus Kinskivel, természetesen a kastély belső udvarán vetítik, éjfélkor. A Diözesan-múzeumban a fény mint keresztény szimbólum mutatkozik meg, mint az elmúlt eddigi ezredévek egyik főszereplője, a Kaiserpfalzban a mitológiák, legendák és a történelem fényeit varázsolják a látogatók elé a kiállítók és a performerek, mélyen alatta pedig, a katakombákban ugyanebben az időben az egyetemi színpad színészei keltik életre a germán mitológia alakjait. A Bartholomeus kápolnában gregorián kórus zengedez Andreas Boelke szaxofonos „lux aeterna” improvizációi mellett, a világcég pedig a titkosírások történetét és rejtelmeit mutatja be, de a Superlightshow-t már – annyi más programmal együtt – kihagyom, hiába ígéri a huszadik századi graffiti fényeit, reggae, funk, ska és egyéb kulturális csemegék mellett, inkább a Münsterből érkező, hagyományos lámpaernyő és lampionkészítő céh csináldmagad-műhelymunkáját választom. A városi múzeum emeletén lehet ellesni a mesterek titkait, akik papírt, vásznat, ragasztót és festéket is adnak a lelkes érdeklődőnek; úgyis itt kezdődik majd a boszorkányest, ami miatt valójában elindultam hazulról: a programfüzet javasasszonyokat, füvesasszonyokat és bábákat ígér, és kérve kéri, hogy gyöngébb idegzetűek még véletlenül se vegyenek részt a programon.
dobpergés
Na, erre kellett volna felfigyelnem, erre a gyanúsan bugyuta félmondatra. Olyan, mint a dobpergés a cirkuszi salto mortale előtt: ha alaposan végigolvastam volna, nem hagyom ott tíz után azt a helyes kis lampiont. A szándék bizonyára nemes: éjjel tizenegykor kezdődik a néprajztudós előadása a paderborni javasasszonyok, füvesasszonyok múltjáról. Nemcsak véletlenszerűen érdekel a dolog, hanem általában, de jó is, hogy már negyed tizenegyre lesétálok a fokhagymafüzérekkel dekorált kis pincébe, mert tíz perc múlva csak a lefelé vezető szűk lépcső fokain lesz hely. Beate von Sobbe nemcsak néprajztudós, de javasasszonyként is hirdeti a prospektus, itt végképp gyanút kellett volna fognom. Mellesleg, a tárgyi folklór kutatóival szemben könnyű a dolga, ők még hosszú évtizedek kutatómunkája után is csak nehézkesen képzelhetik magukat szűrnek vagy mángorlónak.
Nem is ez a sajátos egyezés a baj, és az sem, hogy von Sobbe asszony stílusosra dekorált öltözékben jelenik meg, az sem gond, hogy mindeme ajzó kellékek között egy órán át felolvas – én személy szerint például kedvelem a felolvasást. Ám az izgalmasnak szánt tanulmány, amit a brosúra sem ajánl az érzékeny lelkeknek, csúcspontnak azokat a perceket szánja, amikor az előadó a boszorkányok vagy az annak hitt személyek borzalmasabbnál borzalmasabb kínzásait, a kivégzések részleteit ecseteli. Sokkal unalmasabban, mint a szépirodalom idevágó művei, és sokkal pontatlanabbul, mint a szakirodalom nem kevés anyaga, gyér profit csupán, hogy bővül német tortúra-szókincsem. Mindegy, a hallgatóság kellőképpen lelkes, a téma már eleve felborzolta az idegeket, ráadásul kapunk egy kupica likőrt is, ami természetesen a boszorkányok titkos receptje alapján készült, a titkos recept összeállítójáról megállapítom, hogy édesszájú volt, ám fantáziátlan.
közös tevékenység
Ez az a pont, éjfél előtt nem sokkal, amikor alábbhagy a múzeuméj bombasztikus ötlete miatt érzett lelkesedésem. Von Sobbe asszony felolvasása, immár teljesen világos előttem, egy akció csupán, nem hangulatában, csak hatásának mértékében különbözve attól, ahogy pár éve a gyermekirodalmat újjáéledni látták a villám alakú sebhellyel jelölt kisfiú kalandjai miatt. Lehet, hogy a múzeum-élesztés titka is az akciókban rejlik, és ez nem is baj akkor, ha csak az elnevezés rossz. Mert akció az is, amikor a lányom osztálya a skanzenben böhöm nagy Fachwerkmodellt (keresztgerendás házat) épít, ezt a programot a gimnáziumok első osztályai számára állították össze a múzeumpedagógusok, és nemcsak az a célja, hogy a gyerekeket megismertesse a hagyományos építészet részleteivel, hanem a kész modellt magával is cipeli az osztály, be a tanterembe, mint első közös tevékenységük kézzelfogható eredményét.
A helyi múzeumpedagógiai hagyomány más „akciókat” is kínál: az archeológusok egyszerűbb kőkorszaki technikákat tanítanak, az iparművész a tizenhatodik századi divatot ruhapróbákkal is közelebb hozza a gyerekekhez, a nagyobbak pedig a lakóház modellje helyett a középkori várat is választhatják (ez egy hosszabb, háromnapos, komoly akció). Tehát nem magával az akcióval van a baj, tevékenykedjünk csak bátran és cselekedjünk, hanem, és most félre a korrekt etimológiával, korcs és felgyorsult leszármazottjával, az eksönnel. A jelmezes asszonyság eksönt nyújtott hallgatói számára, akik között bizony sok volt az idős ember, és bizonyára többen hitték közülük, hogy aznap este a tudomány állásfoglalását hallották a boszorkányokkal kapcsolatban, holott csak az együttborzongás amúgy – bizonyos értelemben – közösségformáló élménye jutott ki nekik.
Az eksön egyébként helyénvaló, főleg, ha elfogadom a múzeumnak mint kulturális gépnek a leírását, a történeti informatika nevében Z. Karvalics Lászlótól: „A fogyasztási javakat, eszközt és szerszámot sajátos energiaátalakítási mutatókkal és a munkavégzés bizonyos fázisaitól függetlenül előállító gépnek az információs oldalon azok a szervezett intézmények (kulturális gépek) a megfelelői, amelyek a kulturális szerszám-funkciót automatizálják. Kulturális gépek azok az együttműködő csoportok, amelyek speciális eszközökkel meghatározott tapasztalatok birtokában és szervezettséggel anyagi-tárgyi kimenetet produkálnak – pl. a „vadászó”, „állattenyésztő”, „harcos” stb. kulturális gépek (Csányi, 1988, Mumford, 1986) és azok is, amelyeknek információs kimenete van – mint az oktatási rendszer, a tudomány, a tömegkommunikáció, egyes bürokratikus intézmények, a múzeum (L. Binni-Pinna, 1986), a levéltár … és végül, de nem utolsósorban a könyvtár.”2
rituálé
És ami bekerül a múzeumba, az vajon múzealizálódik-e azonnal, vagy csak ideiglenes menedékhelynek tekinti a múlt emlékeinek rendezgetésére felszentelt őrhelyet? Tényleg dekontextualizál-e a múzeum, mint ahogy sokan állítják, vagy egyre több az olyan mű, ami eleve múzeumi elhelyezésre készült? Az biztos, hogy a csillagos szeptemberi éjszaka dekontextualizálja a múzeumlátogatás vasárnap délutáni, vagy a rohanó turisták engedményes órákhoz kötött rituáléit: éjjel nem azért megy az ember múzeumba, hogy kipipálja a listán kulturális kötelezettségeinek egyikét. A múzeuméj koncepciójában rejlő múzeumpedagógia itt és most bizonyára a felnőtteknek szól, hiszen gyerekprogram nincs is, a szombat esti kimenőhöz, az éjszakai élethez pedig végképp ritkán társul a múzeumlátogatás fogalma. Radnóti Sándor szerint a „múzeum élettelen, poros, nem-valóságos, halotti emlékmű. Ami múzeumba kerül, megmerevedik, elveszíti aktualitását. Ebben a vitában a múzeum elfoglalhatja az autonóm vagy a heteronóm pólus helyét is. Például vagy a dezangazsman intézménye az elkötelezett eleven művészettel szemben, és ebben az esetben a bírálat tárgya éppenséggel autonómiája, vagy a domináns kultúra elnyomó önmegerősítésének, konszenzus-kényszerének eszköze, és ez esetben heteronómiáját bírálják. Vagy univerzalizmusa miatt verik el rajta a port, vagy partikularizmusa miatt. A múzeum mint a nyugati kultúra legfilozofikusabb intézményeinek egyike, a kulturális identitás minden dilemmájára reagál, a kultúrkritika minden formájának megvan a maga múzeumi vetülete is”.
Ebben a pillanatban nem érdekel se kultúrkritika, se lassú erózió, optimista tekintetemet a jövőbe szegezve már látom, ahogy az évek teltével a múzeuméj hagyománya lassan kinövi magát, és a patikák mintájára kicsi, fehér tábla kerül a község- vagy a városházákra ezzel a felirattal: ma éjjel a nyitvatartó ügyeletes múzeum a kastélygaléria!
A múzeumok éjszakája csak néhány óra hosszat tart, de aki hajnalig kószál a városban, az másnapra nagyon álmos lesz, hiszen az élet megy tovább, nem alszunk délig. Még hétfőn, szeptember tizedikén is kóvályogva intézi a teendőit az ember, legszívesebben még a rákövetkező napra is tartalékolna egy kis kábaságot, legkésőbb kedden ocsúdnia kell.