MESTER-SÉG

…Fejér Lipót tanítványa voltam… olyat is megértettem nemegyszer az előadásából – vagy a testi jelenlétéből? –, amit nem mondott, nem mondhatott… Óriási volt. Földöntúli vigasztalás a puszta lénye. Aki nem ismerte, az valamit nem tud a világról, és sohasem is fogja megtudni.
(Ottlik Géza)

Prométheusz nem tekinthette feladatát befejezettnek azzal, hogy ellopta az emberek számára a tüzet. Meg is tanította őket a tűz használatára, hogy a fény és a meleg áldásának birtokában védekezhessenek, nehogy veszélyes méretekben elharapóddzék a láng. Prométheusz előtt nem volt tűzkár – de sült hús sem.

Vannak, akik ma is olyat tudnak és úgy, mint senki más rajtuk kívül. Hihetetlennek tűnik ez. Elvégre korunkban látszólag minden tudás elsajátítható testet öltött vezérfonalak nélkül. Könyvből, tanfolyamon, szemináriumon, videokazettáról vagy számítógéppel. Eszközeink változatosak és rohamosan fejlődnek. Mindössze a testi jelenlét kisugárzásának a rögzítésére nem alkalmasak. Igaz, ez a hasznosíthatónál alapvetőbb tudás semmiféle okmánnyal nem igazolható, csak életünk minőségében van jelen. Viszonyunkat a mesterségünkhöz mélyen átitatja volt mesterünkhöz fűződő viszonyunk – ha volt mesterünk.

odafordulásaink

De apad a számuk, legyen szó akármilyen szakmáról, tudományról vagy művészetről. S a civilizáció gőgje attól is egyre többeket tart vissza, hogy a tanítvány szerepét vállalják. Magabiztosan véljük birtokolni a tudást, vagy önállóan megszerezhetőnek. Senki nem érzi szükségét az első buktatókon átsegítő kéznek – ha igen, akkor már késő. Akkor már, ha akar sem ad fel az „egyéniségéből” jottányit sem, hiába csorbul ezzel a teljesnek hitt személyiség. Akkor kell megtalálni mesterünket, amikor még nem keressük. S akkor örülni léte nagyszerűségének, amikor már nem a mesterünk. Hisz felejtünk, lemosódnak a részletek. Egybemosódnak inkább. Adatok, bírálatok, meghökkentő kérdések szemléletté állnak össze. Ami aztán nemcsak választott mesterségünk felé irányuló odafordulásainkat alakítja. S ha gondosan őrzött jegyzeteinkben nincs is megörökítve feddő mozdulat vagy elismerő tekintet, mégis ezek azok a csomópontok, melyek köré ismereteinket csoportosíthatjuk.

Messziről idekapottnak tűnhet a példa: rengeteg emlékezés, élménybeszámoló siratja el a céhbeli mesterek keze alatt sínylődő inasok sorsát. Kiszolgáltatottságról, éhezésről, testi fenyítésről beszélnek a krónikák, amit a szigorú céhtörvények ismeretében nem is tekinthetünk túlzásnak. Ám az inasok kegyetlen mestereik durva keze alatt megismerték és megszerették szakmájukat, ma már érthetetlen vonzalommal. Aminek alapjait nem papírízű magyarázatokból, vagy szalag mellett, élő gépalkatrészként sajátították el. Hanem mozdulatról mozdulatra, lendületes pofonoktól és elharapott dicséretektől ösztönözve.

staféta

Tömegtermelésünk (mert mindannyian gyártunk és fogyasztunk, hiába tiltakozik ellene a szervezetünk) ugyan feloldozott a mesterségbeli jártasság követelménye alól, de ezt ritkán igazolja a tömegcikk minőségi fölénye. Gyorsan megtanítottak bennünket a gyors előállításra, s gyorsan megcsinált házaink, szobraink, képleteink egyre rövidebb idő alatt évülnek el. Mert minden szakma megtanulható mester és tanítvány kapcsolata nélkül is. Csak a szakma szeretete nem, aminek türelem a melegágya. S ennek az elvonatkoztatott szeretetnek egy jóval megfoghatóbb érzelemből kell kinőnie, abból, ami a tudás átadóját és befogadóját köti össze. Amikor pedig szellemtől szellemig ível ez a híd, mindegy, hogy a bőrszegecselésben vagy Kant filozófiájában merülnek el közösen. Csak az alap kell, ahonnan elrugaszkodni úgyis kizárólag egyedül lehetséges. Mint szellemi otthontól elszakadva, sajátot alapítani. Staféta ez is, tágabb szülő és gyermek viszonyánál, de a kölcsönhatások irányai megegyeznek. Bleise mester alakja elhalványul kijátszhatatlan tanítványa, a brit ördögfajzat, Merlin mellett. Akit senki nem tud elveszejteni, s aki mégis saját tanítványának, a gyönyörű Nimuénak köszönheti halálát, melyet épp az általa tanított bűbájolások-vajákosságok idéznek elő. Szükséges ez a természetes leválás, persze, nem ilyen hajtűkanyarokkal.

Mester és tanítvány viszonyát könnyebb gépesíteni, mint a szülő–gyermek kapcsolatot (bár a kezdeti eredmények szerint lassan ez is menni fog). Befogadás helyett elfogadásra kényszerülnek iskolásaink, s ezt a fogyasztást nem befolyásolhatja kétely vagy szelekció, rajongás vagy undor. Nekem még megadatott, hogy gyűlöljem a matematikát, teljes, őszinte áradással, mert nem hagytak időt megértve megszeretni. Ma már, akinek nincs tehetsége hozzá, nem pazarol rá ennyi energiát. Egyszerűen nem érdekli a matematika. S ehhez képest még jól is jártam.

Módosabb athéni polgárok nem engedték fiaikat egyedül iskolába menni. Idősebb, művelt rabszolga kísérte a gyerekeket. Vigyázott rájuk az utcán, cipelte taneszközeiket, ott ült mellettük a teremben, ha kellett, segített nekik. Róluk, a paidagógoszokról nevezték el azokat, akik a gyermeknevelést választják hivatásul. De ne tévesszük össze műhelyek teremtőit a fenntartókkal. Ez a választóvonal jelentheti egyben valamiféle szellemi hierarchia határát is, azzal a sajátsággal, hogy itt nincs alá- és fölérendeltség. A rangsort nem az oktatott tananyag szintje, hanem az oktatás feladatainak megoldása határozza meg. A kvantumelmélet csak akkor magasabb szintű a kétszerkettőnél, ha úgy tanítják meg, mint Prométheusz a didergő embereket a tűz használatára. Nem szeretetre a kvantumelméleten keresztül, hanem szeretettel a kvantumelméletre. Ami végül is egy és ugyanaz.

Az a Mester, aki a szeretetet volt hivatva oktatni, nem tanított, hanem megparancsolta, amitől minden törvény és tudás függ. Törzsanyagát kétezer éve feleljük vissza, időnként az elégséges alsó határát épphogy súrolva.

kép | adobe.com