KONZUMCSAPDA

Kisvárosban még bolhapiacra sincs szükség, a használt babakocsinak biztosan akad gazdája az ismerősök körében, s ha mégsem kell senkinek, akkor – az eső ellen átlátszó ponyvával gondosan letakarva – a járdára állítják, mellette a tábla: elvitelre. A mozgalom nem alkalmi: kiszámolhatnám, mennyi pénzt takarítottunk meg eddig az ajándékba kapott négy székkel, a gyerekbiciklikkel, és mennyi helyet a továbbadott dolgok miatt. Tudomásom van róla, hogy „nagyban” is működik ez a (közösségi?) szellem: a lakókocsit több család használja, kerti gépeket is érdemes közösen venni, rotában használni. A folyamat valószínűleg magát szabályozza, lüktető intenzitása azért lepett meg eleinte, mert a leggazdagabb német tartományban nem erre voltam felkészülve.

álbevásárlás

A puritán észszerűsítés (erről van szó) persze nem általános (talán éppen a sok-sok évszázados gazdagság biztonságára van szükség?), a kontraszt pedig – ha racionálisan szemlélem – drámai. Sokan mesélik – szabadkozva, hányavetin, csillogó szemmel vagy a legtermészetesebb hangon –, hogy néha eszükbe jut: muszáj magukat valamivel meglepni. A vásárlás, akárcsak az édességfogyasztás, örömérzetet válthat ki (pletykalapok sztárjai sokszor és szívesen vallják be, hogy feszültségüket általában vásárlással vezetik le). Egy német fogyasztáskutató, Lucia A. Reisch szerint az ilyen, úgynevezett álbevásárlásnak pszichológiailag az a funkciója, hogy a veszteségeket, a hiányokat rövid időn belül kiegyenlítse. Ezt R. önmagában teljesen normális stratégiának tekinti, ami szerinte csak akkor válik veszélyessé, amikor mániákus vásárlóvá teszi az embert.

Boltba mindenki jár: de mikor lesz valaki vásárlásfüggő? A tünetek nagyon hasonlóak más függőségekhez (alkohol, munka stb.), állapítja meg a Hohenheim Egyetem fogyasztáselméleti kutatócsoportja az első olyan európai tanulmányban, amely ezt vizsgálja: szembetűnő az ellenállhatatlan kényszer, a dózis emelkedése, a függőség növekedése egészen a kontrollvesztésig. Ugyanez a helyzet az elvonási tünetekkel is: agresszió, depresszió vagy belső nyugtalanság lép föl, ha valaki nem jut hozzá rendszeresen az „anyaghoz”. A kritériumok meghatározása, akárcsak a becsléseké, komoly eltéréseket mutat. Egyes kutatók a népesség öt százalékát tartják veszélyeztetettnek, mások a lakosságnak már egyötödét a függőséget közvetlenül megelőző stádiumba sorolják, de van, aki Németországban félmillióra teszi a kórosan vásárlásfüggők számát (és megjegyzi, hogy még mindig kevesebb a klinikai hely ezeknek a betegeknek, mint az Egyesült Államokban). Természetesen nem mindenki tartozik a vásárlásfüggőkhöz azok közül, akik sokat vagy rendszeresen vásárolnak, a vegye-vigye-kór nem feltétlen azonos a függőséggel. A jutalomból vásárlók, a frusztrációs vásárlók és az engedményes, de fölösleges termékekre vadászó „olcsóvásárlók” száma is egyre nő, de ők még nem tekinthetők „klasszikus” szenvedélybetegeknek.

A normalitás és a betegség határvonalát különösen nehéz meghúzni; éppúgy, mint más függőségnél, itt is a kritériumok többségének tartós és egyidejű fennállása alapján mondható csak ki a diagnózis. Habár elég nehéz olyan kritériumokat találni, amelyek alapján megszabhatnák a határt a normális és a problémás, vagy a problémás és a kóros vásárlás között – az átmenetek fokozatosak. Nagy előrelépés, ha sikerül pontos választ adni olyan kérdésekre: mennyit vásárol az illető, jelent-e ez problémát az életvezetésben, mit helyettesít a vásárlás, minek a rovására történik.

eufórikus boldogság

Tipikus a vásárlásfüggőknél a visszatérő kényszer, újabb és újabb dolgokat megszerezni, „birtokolni”. Általában ezek a dolgok egyáltalán nem szükségesek, tulajdonosaik nem használják, begyűjtés után kicsomagolatlanul tárolják, vagy azonmód ki is dobják zsákmányukat (egy súlyos beteg pl. több tucat újságra fizetett elő, melyek egyikét sem olvasta). A vásárláskor (a vásárlás miatt) a függők eufórikus boldogságot éreznek, amit már a boltból hazafelé erős bűntudat és félelemérzés követhet.

Ennek a szenvedélybetegségnek az egyik problémája, hogy sokáig észrevétlen marad, hiszen a vásárlás társadalmilag elfogadott, sőt kívánatos, már-már kötelező. Pedig a jelenség szociális és gazdasági szempontból is nagy gondot jelent. A vásárlásfüggőség ugyanúgy nem anyagfüggő, mint a szerencsejáték vagy a munkafüggőség (illetve dehogyis nem: így vagy úgy, de mind a három esetben meghatározó szerepe van a pénznek). Németországban már országszerte elérhetők a terapeuták, akik a vásárlásfüggés gyógyítására szakosodtak, és több nagyvárosban (pl. Drezdában, Berlinben) működnek egyes elszigetelt önsegítő csoportok. A részvétel az önsegítő csoportok tevékenységeiben akkor is növelheti a motivációt a változtatásra, ha a beteg a jelentkezés időpontjában még nem elsősorban a szenvedélyét akarja mérsékelni. Az önsegítő csoportokban, ellentétben például a sokszor értetlen családi környezettel, nem az a terméketlen vita áll a középpontban, hogy ki tehető felelőssé a probléma létrejöttéért, és már ezzel a türelmes hozzáállással is nagyban csökkentik a tagok kudarcérzését.

Azok a szakemberek, akik a vásárlásfüggés ellen emelnek szót, nem a szükséges beszerzések ellen tiltakoznak, hanem azt hangsúlyozzák, hogy a fogyasztás negatív aspektusai mára áttekinthetetlenné váltak. Gerhard Scherhorn, aki 1975-ben lett a fogyasztói elmélet és politika professzora a Hohenheim Egyetemen, jelenleg pedig az „Új jóléti modell” munkacsoport vezetője a wuppertali Éghajlat, Környezet és Energia Intézetben, már egy 1993-ban megjelent tanulmányban felhívja a figyelmet, hogy az emberi kapcsolatok a fogyasztói tranzakciókra kezdenek redukálódni. Az embertársainkhoz fűző viszonyok kommercializálódnak, mondja a kutató, amikor a termék ára dönt, hogy kinek mit vegyünk ajándékba, amikor a gyerekekre fordított törődés egyre inkább megvásárolt termékekben és szolgáltatásokban fejeződik ki, amikor eltűnik a jószomszédi segítség, mert mindenkinek az tölti ki az idejét, hogy a pénzt megkeresse, majd elköltse. Az emberi tevékenységekért gazdasági javakat kapunk cserébe, méghozzá megvásárolt árukat és szolgáltatásokat. Kívánságaink is gazdasági javakban testesülnek meg a tárgyak alkalmazása szerint orientálódnak (mint például az autó sebessége és komfortja). A fogyasztók vágya és érdeklődése mindinkább a megvásárolt javakhoz kötődik, s extrém végpontja ennek a folyamatnak a vásárlásfüggés. Persze ember legyen a talpán, aki ellen tud állni a már-már kényszerítő csábításnak, aki elhiszi, hogy nem az utolsó és a legnagyobb lehetőség az életben ha egy márkáért vehet fröccsöntött fakanálcsipeszt, aki napokig tud várni, hogy megfontolja: valóban szüksége van-e arra, amit meg akar venni. Vagy megkérdezze magát: és mi lesz akkor, ha mégsem veszem meg? Mi mást adhat nekem a világ, mit tehetek én, még banálisabban: mi végre vagyok egyáltalán itt.

rossz lelkiismeret

Az esetleírásokból kiderül, mit is jelent a „vásárlásfüggés” kifejezés a mindennapokban. E. (egy eset) például már teljesen kimerítette hitelkeretét, és most rokonoktól, ismerősöktől, barátoktól kér kölcsön. Annak ellenére, hogy rendszeresen jár adósságkezelési tanácsadásra, újra meg újra visszatér szenvedélyéhez. Garzonlakásában zsákokban állnak a kabátok, ruhák, cipők – legtöbbjüket csak egyszer veszi fel, aztán megfeledkezik róluk. Bevallása alapján nem a vásárlásban leli örömét, hanem az új ruha birtokbavételében, és sokszor, mire hazaér, már elmúlik ez az érzés; némelykor a kicsomagolásról is megfeledkezik – ő maga ezt a rossz lelkiismeret jelének tartja. Családja elől titkolja szenvedélyét, előttük óvatosságból csak régi, az általuk ismert ruhákban mutatkozik. Már felkeresett egy terapeutát, de az – E. beszámolója szerint – nem értette meg. És tulajdonképpen elégedett is az életével, bár tudja, hogy ez az életmód nem tarthat örökké, és ma már talán azt sem gondolja, hogy az állandó vásárlással egy szebb és jobb világot vehet magának.

kép | shutterstock.com.