KIHÍVÁSOK

San Franciscóban annyi papírhulladékot dobnak ki egy hónap alatt, amennyit egy tekintélyes méretű erdőből állítanak elő. Annyi rezet, amennyi egy közepes rézbánya évi hozama.

A zimbabwei Kariba-duzzasztógát 56 000 embert tett hajléktalanná. A Jangcéra tervezett erőmű egymillió lakost fenyeget ugyanezzel a veszéllyel…

tömegkatasztrófák

A Worldwatch Institute elfogulatlan és rendezett számoszlopaihoz nem mellékeltek kétségbeesett hangú kommentárokat, világvégét dörgő felhívásokat, a szürke adathalmaz mégis félelemmel tölt el. Azzal a jellegzetesen 20. századi alapérzéssel, melyet tömegkatasztrófák szültek, s amely mégis mindennapjainkhoz tartozik – megtanultunk együtt élni vele. A fejlett technika győzelmekor szorongás és kiszolgáltatottság is jutott mindenkinek (az amúgy bőséges zsákmányból), állandó halálfélelem az egyetlen gombnyomáson múló békében. Amikor a csernobili robbanást követő hónapokban gyanakodva nyúltam a tálon fekvő gyümölcsért, amikor a hetekig tartó szmog ítél szobafogságra – akkor szabadság és technológia megrázó kérdése vetődik föl.

Hogy kívül és belül életben maradhassunk, hozzá kell igazítanunk létezésünk követelményeihez az ipari civilizációt, amiről nem fogunk, mert nem tudunk lemondani. De a napjainkra kialakult univerzális halálcsapdáért ne vonjuk felelősségre se a tudományt, mely világképünket formálja, se a technikát, mely ezt a világképet értékeli. Ez – az emberi életben gyökeredző – kettős kapcsolat évtizedek alatt borult fel és hullott darabokra; helyreállítása mindannyiunk számára létkérdés.

Megriasztanak a washingtoni intézet adatai, a demográfiai átmenetet, az atomenergia újraértékelését, a mezőgazdaság válságát csupaszon elém táró jelentés. Mégis, nagyobb rettegéssel töltenek el az ismeretlen, megmásított, eltitkolt tények, a lehetséges következmények. Amelyeket talán egy tegnapelőtti vagy holnaputáni rossz döntés elhalasztásával kikerülhettünk volna. Nem tudom, hol és miért nem leszek elég óvatos, amitől esetleg unokám kacska kézzel születik, amiért két-három generáció múlva nosztalgia lesz az ,,egy korty friss víz” gondolata.

tehetetlenül

Elszigetelt álmegoldások, kivonulás, hátatfordítás helyett fogadjuk el a kihívásokat – a megfoghatókat. Mert sokat jelent, mérhetetlenül sokat az általam csupán kilókkal csökkentett szemét, az én aláírásom a százezer között, a néhány kilowattnyi energia, amit én takarítok meg. Ennyi, és innen kezdve tehetetlenül követem az eseményeket, anélkül, hogy változtathatnék, hogy cselekvőként avatkozhatnék be.

Magát a szembenézést kell vállalnunk; tudatosítani, hogy számlánkon „tartozik” rovat is szerepel. Esetleg bátran és határozottan jelenteni ki: „nem tudom, mit tehetek én”. Elszántan kételkedni a megszámlálhatatlan véglet közt, a mérséklet harcosaként. Mint az egy, a négymilliárdból. De olyan Egy, aki – F. Jacob szavaival élve – már tudja, hogy az ember az első olyan terméke az evolúciónak, amely képes uralkodni az evolúció fölött, megszüntetve ezáltal minden védett faktort a biológiában.

kép | vecteezy.com