KETTŐT TANUL, EGYET TUD

Őrültségnek tartják sokan, noha nem kísérlet – életünk valóságrészlete. Pendlizünk két-három havonta, két gyerekkel két ország közt, a csomagtartóban két adag tankönyvvel. Egyidejűleg két nyelven tanítani-taníttatni az egyszeregyet, az emésztést, a fogalmazást: micsoda ingovány! Lesz-e ebből valaha stabil szemléleti környezet, ha maga a szemlélet hordozója, a nyelv változik-váltódik, váltott osztályokkal, váltott tanítókkal? Három hónap német, másfél hónap magyar, két hónap német (de közben tanuljuk az Anyám tyúkját) és így tovább… Kioltja-e, vagy épp ellenkezőleg, felerősíti egymást a kétféle következetesség? Szabad-e ilyet csinálni hús-vér gyerekekkel?

Frau Preysing mást tanít az őskorról, mint Gábor bácsi Pesten. Herr Montag mást tanít a műtrágyázásról, mint Edit néni az öt bében. Frau Lange más tanít a földtörténetről, mint Ági néni. Herr Rischmüller politikát tanít a tizenkét éveseknek, ezt legalább semmilyen bácsi vagy néni nem tanítja másképp.

Azért tanítanak másképp, mert másik nyelven beszélnek, mondja a hétéves (és igaza van). Azért tanítanak másképp, mert másik országban élnek, mondja a tizenkét éves (és igaza van). Azért tanítanak másképp, mert mások, oktatja ki őket az anyjuk: Répcelakon is megtanultam, hogy kell fogni a krétát, Pesten is, Babi néni mégis másképpen tanította, mint Anci néni. Igazam van.

ébresztőképpen

Németországból a német irodalomórán a tanár arról mesél németül a német gyerekeknek, hogyan tanultak az indián gyerekek. (A kétnyelvű oktatás ötven százalékában. Európa északnyugati részén a multikulti a mainstream. Már az óvodában tanulják a dalocskát: Alle Kinder woller lesen, Indianer und Chinesen…) Az indián gyerekeknek nem volt füzetük meg ceruzájuk, palatáblájuk se volt, palavesszejük se tehát, mégis összegyűltek reggelenként, és az indián anyukák tanították nekik egy sátorban mindazt, amit ők tudtak. Hanem előtte: ébresztőképpen a törzs öregjei jártak-keltek a sátrak között, és bölcsességeket kántáltak az alvó, illetve emiatt aztán félálomba zökkenő, lassan magukhoz térő gyerekeknek. Merthogy az ébredő elme különösen mélyre vési a hallottakat, hallja hát ilyenkor a legnagyobb bölcsességeket – tartja az indiánok oktatáselmélete. Illetve így vélekedik arról a német tanár.

Ezt ki fogjuk próbálni: a tizenkét éves eltökélt. Nekem kell ezentúl minden este valami bölcsességet találnom, hogy még szinte csukott szemmel kántáljam másnap reggel a szobájukban, mint a törzs egyik öregje.

Hangosabban, mondja a gyerek a harmadik napon.

„Amely nemzet fölényben akar lenni más nemzetek fölött: hóhérrá vagy bohóccá válik.” Emelt hangon olvasom Weörest, pedig nehezemre esik reggel hatkor, a „válik” ásításba csap át, leengedem a könyvet. Feladat kipipálva, a megrendelő, mint mindig, most sem fűz hozzá semmit. Csak a hétéves: a bohócok nem akarnak legyőzni senkit, hanem megmondják a gonosz vagy buta királynak az igazságot! Rosszul választottam volna? Másnap Margalits közmondás- és szólásgyűjteményét tartom a térdemen: Rest ló mellett romlik a serény.

– Mi? A serény micsoda? A serény ló vagy a serény ember? Ez nektek bölcsesség? – Ordít a hétéves, alig értjük, mert közben már mossa a fogát. – Inkább a Weörest, ez dedósoknak való – legyint bágyadtan a nővére.

próbáld csak ki

Másnapi penzumunk: „Amit nekem adsz, mindenkinek adod”, hirdeti a földi hatalom. „Amit mindenkinek adsz, nekem adod”, hirdeti az égi hatalom. – Ez – PEDIG – NEM – IS – IGAZ!!!!!!! – a kisebbik tagoltan üvölt. – Tessék, próbáld csak ki, adjál oda valakinek valamit, bármit! Majd meglátod, mi lesz!

A következő napon, mikor még csak résnyire nyitom az ajtót, kisurran mellettem, és a konyha közepén ülve fogja a fejét: – Nem akarok hallani több bölcsességet!

Az indián pedagógiaelmélet a Németországban élő magyar családnál megbukott. Pendlizünk, már Hegyeshalom előtt bejön a Kossuth. A PISA-jelentést boncolja az illetékes, kezdek megnyugodni, noha kényelmetlen, de legalább egyértelmű: csak magamban bízhatok.

kép | vecteezy.com