AZ ELSŐ MONDAT

Horog vagy gombnyomás. Hiába tanultam az egyetemen, hogy irodalomelméleti szempontból az első mondat regényben, drámában, elbeszélésben (slágerszövegben, kabaréban is: Ide figyeljenek, emberek!) kitüntetett hely, ahol – úgymond – szinte minden eldől: eszközöket készítettem az első mondatokból, s máris használhattam a mindennapokban – mint a lusta asszony főztje, olyan az efféle. A lusta ember olvasata? Alkalmazott irodalomelmélet? Nekem kapaszkodót adtak.

A horog beakad a fejbe, talán módosul is, és az első mondat segítségével rengeteg irányban indulhatnak a gondolatok, jobbára másfele, mint amerre a hajdani találkozáskor ragadott a mű. Anya vagyok, mit érdekel az anyaság maga – húztam el a számat húszévesen, ha valaki aggódva kérdezte: nem túl nagy merészség ebben a korban gyereket szülni? Egészen más helyzetekben is segített, akárcsak a Hét krajcáré: jól rendelték azt az istenek, hogy a gazdag ember is tudjon sírni, hogy a jó is tudjon bántani, hogy a hűvösen, kimérten nyugodt is megrettenjen.

célhorgok

Vannak célhorgok, melyekkel hajszálra azonosnak érzett gondolatokat vélek kifogni: ki tiltja meg, hogy elmondjam? Ki tiltja meg, na ki? Hat-nyolc éve döbbentem rá, hogy a kérdés, mert költői, mennyire konkrét, és kezdtem kutatni, ki mit tilt meg nekem. A Vörösmartytól szerzett horgot viszont a múlt rekonstrukciójának rekonstrukciójára használom: midőn ezt gondoltam, midőn ezt így láttam, midőn ezt majdnem megértettem, tiszta volt az ég.

A tolerancia, a bevándorló-kérdés, a migrációhoz kapcsolódó bármely fő- és alprobléma kezdő, lendítő gondolata pedig immár visszafordíthatatlanul Rejtőhöz kötődik nekem: „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.”

Az eszközkészítő emberen néha úrrá lesznek saját tákolmányai. Ilyenkor nem tudhatja, mit indít el, horog helyett gombnyomásként, az első mondat felidézése. A hajdani érzés tör fel: a borzongás, a rácsodálkozás, a felháborodás – esetleg a zsongva fájás. „Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón, / S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, / Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, / Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.” (E. A. Poe: A Holló.)

A hívó szó erejénél több, az aforizmaszerű kiterjesztgetésnél kevesebb a jutalom – vagy a büntetés –, amely azért jár, mert egyszer csak elhessenthetetlenül összeakadnak az egykor olvasott és a frissen átélt hasonlatosságai, különbözőségei, mondjuk például Tolsztojtól ez: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család

a maga módján az.” Kafkától meg: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.”

derékig benne állva

Az idő joggal emlegetett múlásával változnak az igénybe vett első mondatok is. Idei, mindennapos horgom-gombnyomásom turgenyevi: „Ifjú, boldog évek, drága szép napok, tavaszi vizekként elfutottatok.” Most kezdek beletörődni némely tavaszi vizeink tovafutásába: soha többé nem fogom a gyerekeimnek megmutatni a nagyszülők húsvéti kertjében az ágyások között lépegetve, miért cuppog másképp a belvíz bakancsom talpa alatt, mint az egyszerű sár. Cipő van, belvíz is lesz, csak a kedvem fogyott el. Soha többé nem fogok úgy tenni, mintha véletlen csúsznék befagyott patakba, csak mert a lányom beleesett, a fiam beleugrott, a férjem belelépett – mindhárman véletlenül, én meg nem akarok kimaradni, egyedül a parton álldogálni. Már vagy húsz éve tudom, hogy soha többé nem fogok áprilisban fürdőzni a magyar tengerben: annak idején már az áprilisi Balaton gondolatának abszurditása elegendő volt ahhoz, hogy derékig benne állva ne lázadó kamasznak, hanem bátor felnőttnek érezzem magam. S a fáradt felnőttet segíti a shakespeare-i gombnyomás, hogy lekerekíthesse helyzeteit: „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át.”

A felnőtt azzal takarózik, hogy már csak lopni tudja az időt szépirodalomra, ám szerencsére első mondatok sokfelé teremnek: „A világ mindaz, aminek az esete fennáll.” Így Wittgenstein.

Tavaszi vizeink bizonyíthatóan itt vannak velünk a szobában, és itt is maradnak.

kép | John Altoon művei, wikiart.org