A TESZT MINDENEKELŐTT
2002 október

A biotechnológia eredményeinek alkalmazása számtalan esetben felveti a norma, illetve a normatív szemlélet kiterjeszthetőségének kérdését: mit – pontosabban: kit – nevezhetünk testi, lelki, biológiai értelemben normálisnak? A populációs átlagot? Esetleg ami fölötte van? Ezenfelül a terápia és az „emberjavítás” közti szürke zóna kérdését: mi legyen például az örökölhető elhízásért felelős génnel? A baj ott van, amikor a géntechnikai ismeretek különböző szűrők (pl. tömegkommunikáció) hatására leegyszerűsödve, így mindenképpen torzult formában fejtik ki hatásukat a gondolkodásra. Erre a veszélyre Ludwig Fleck orvos már 1935-ben felhívta a figyelmet. Csakhogy a torzított ismeretek gyakran az egyéni felelősségvállalással kapcsolatos etikai hozzáállást is torzítják: így például a prenatális diagnosztika kérdésében, nemegyszer úgy, hogy egyazon mozdulattal keverik a genetikára és a magzatvizsgálatra vonatkozó etikai kérdéseket.
prenatális diagnosztika
Az alábbiakban nem törekszem a prenatális diagnosztika problémakörének kimerítő taglalására – a hatalmas mennyiségű pro és kontra irodalmat tekintve ez egyelőre nem is megoldható –, csupán néhány meghatározó állásfoglalást ismertetek.
Két és fél éve jelent meg a Die Zeitben Thomas Asshauer bírálata Peter Sloterdijk antropotechnikai koncepciójáról (hazánkban a Vulgo Kelepce rovatában közölte a témával kapcsolatos fontosabb írásokat, fordításokat). A kérdést feszegető nyilvános vita ma is tart Németországban, Sloterdijk Regeln für den Menschenpark című provokatív írása csak olaj volt a tűzre. Asshauer Zarathustra-projekt című cikkében ízekre szedi Sloterdijk elképzelését, melynek magva egy „elitcsapat”, filozófusok és genetikusok munkaközössége volna, akik hozzáfognának a fajtörténet genetikai revíziójához, a kiválasztás és a nemesítés eszközeivel. Sloterdijk biologizmusközpontú elképzeléseiben szerepel egy antropotechnikai kódex, a „sorsszerű születés” helyett az „opcionális születést” és a „prenatális szelekciót” fontolgatja. Koncepciója saját állítása szerint nem neurobiológiai apartheiddel fenyeget, hanem az intelligens emberiség létrehozásának reményével kecsegtet. Asshauer cikke bőven hoz példákat más eugenetikai elképzelésekre is: ismeretes, hogy 1962-ben Julian Huxley adott hangot aggodalmának a faj emberi tökéletlensége miatt, és azt javasolta, hogy „javítsák fel a világ népességének intellektuális minőségét” eugenetikus kiválasztással.
A Nobel-díjas molekuláris biológus, Joshua Lederberg azon örvendezett egy elhíresült CIBA-kongresszuson, hogy „most már képesek vagyunk definiálni az embert”, „az emberi agy nagyságát pedig prenatális beavatkozással befolyásolni”. Francis Crick álma az űrutazásokra alkalmas, sugárzásálló és igénytelen homunkulusz volt, „egy regresszív mutáns kapaszkodásra alkalmas lábakkal és majomszerű medencével”. (Magyar István fordítása) Asshauer írásának legnagyobb érdeme azonban, hogy felteszi a kérdést: eltörli-e a géntechnika tudásunkat a jóról és a rosszról?… A géntechnika előhívta archaikus félelmet Ronald Dworkin amerikai jogfilozófus abból a lelkünk mélyén ülő rettegésből magyarázza, hogy elveszíthetjük felelősségérzetünket, azaz tudásunkat a jóról és a rosszról – mintha a génkutatás a lét látens mivoltának titkát, az élet definiálásának ősi tilalmát sértette volna meg.” (ford.: Magyar István)
mit gondol magáról
Végső soron azt a kérdést veti föl, hogy kell-e tudni, amit lehet tudni. És ha a megismerés mellett döntünk: van-e rá mód, hogy megalapozzuk a genetikai beavatkozások értékelését? Ehhez elsősorban az érdek, érték, méltóság, elidegeníthetetlen emberi jog fogalmainak már-már természettudományosan pontos és nyilvánosan áttekinthető tisztázására van szükség. Végiggondolva a Genezis szavait, hogy az ember Isten képére teremtetett, nem az aggasztó, hogy a génsebészet lehetővé teszi: utódainkat egy normatív szemlélettel kialakított statisztikai kép alapján ítéljük meg, hanem hogy mit gondol magáról, aki e kép – emberkép – formálásában (önmagát formálva?) hatékonyan közreműködik.
Bulvárlélektani közhely: ahhoz, hogy autót vezethessünk, hosszú időn át kell a gyakorlatot és az elméletet is tanulmányozni, majd kemény vizsga következik – míg gyermek vállalása előtt senki sem vizsgáztatja a leendő szülőket, senki sem méri fel ismereteiket és képességeiket. A közhelyes hasonlatot a prenatális diagnosztikára kiterjesztve elmondhatnánk, hogy ezúttal a gyerek vizsgázik: a fogantatás ugyan már megtörtént, de hogy a fogadtatás milyen lesz, az az ő „alkalmasságától” függ, attól, hogy mennyiben felel meg a tesztnek.