Szvetelszky Zsuzsanna

A BÁLNA

2003 január

A BÁLNA

A fehér köpeny kézelőjéből épp csak kilógó, finom vonalú, gyöngén szeplőzött ujjak átpörgették az asztalon heverő paksaméta lapjait.

– Nos, elolvastam barátja feljegyzéseit, melyeket nemrég adott át nekem. Álláspontom szerint figyelemreméltó rögeszmével van dolgunk. A diagnózis pontosításához azonban néhány további részletre volna szükségem.

– Parancsoljon, doktor úr, tőlem telhetőleg állok rendelkezésére.

– Első kérdésem, hogy …lássuk csak… a biodiverzitás csökkentésének immanens humán kompenzációja feliratú, vaskos dosszié mikor került az Ön kezébe?

– Amikor a gyűjteményhez jutottam, barátom állapota már előrehaladott stádiumban volt. Néhány jel jóval korábban is utalt arra, hogy valami nincs rendben. Ha találkoztunk, vendégségben vagy nyilvános helyeken, előszeretettel vett kezébe bizonyos tárgyakat, hümmögve méregette azokat. Határozottan emlékszem egy karikába tekeredő, kígyót formázó szalvétagyűrűre, amit sokáig, szinte magába roskadva szemlélt. Egy halat formázó tálca, amelyen lazacot szolgáltak fel, ugyanígy lebilincselte. Néhány héttel ezelőtt, amikor ugyanabban az étteremben voltunk, észrevettem, hogy kenyérgalacsinokat dobál a tálca keskeny, nyitott halszájat formázó vége felé. Tekintettel barátom tudományos tevékenységére, sokáig a klasszikus szórakozottság jeleinek véltem ezeket a megnyilvánulásokat. Először akkor töltött el komolyabb aggodalom, amikor felesége felhívott, és beszámolt arról, hogy barátom beállított egy főiskolai gyakorlatra, és a fiatal iparművészeket felszólította, hogy álljanak ellent a gonosznak. Felnagyított fotókat lobogtatott a kezében, és kiabált, hogy bizonyítani tudja a globális méretű öszeesküvést. A művészek türelmesek és kíváncsiak, jó darabig hagyták, hadd szónokoljon. Az oktató végül megelégelte a dolgot, azt hitte, vallási megszállottal van dolga, és kivezettette a teremből – éppen amikor egy kutya alakú kukorica-pattogtató-készülék fényképét kezdte elemezni. Téziseit már nem fejthette ki: a főiskola portása nyakon ragadta, és, mentségére legyen mondva, nem a rendőrséget, hanem barátom feleségét hívta. Az asszony minderről részletesen beszámolt nekem, nem hallgatva el azt sem, hogy férje, matematikus létére, egy ideje a Jugendstil történetét tanulmányozza. Komolyan megijedtem, amikor meghallottam, hogy az albumok lapozgatása közben gyakran a fogát csikorgatja.

– Hogyan vázolta ön előtt a rögeszméjét?

– Meg kell mondani, sokáig tarthatott az anyaggyűjtés, mert amikor először összehívott bennünket, néhány bizalmas barátját, már óriási, rendszerezett dokumentáció volt a birtokában. Sohasem felejtem el azt a napot. Barátom nem az elmélettel kezdte, hanem csendben leültetett bennünket, először bort töltött mindenkinek, majd elsötétítette a szobát, és némán, minden megjegyzés nélkül vetíteni kezdett. Épületek, járművek, használati tárgyak képeit. Hattyút és mamutot, kukorica alakú házakat, tigris és jaguár formájú kocsikat láttunk, ugrani készülő pumával ékesített lábbelit, kígyóformájú övet. Ezeket a fényképeket, és több száz másikat Ön is megtalálhatta a dossziéban. El kell ismernie, hogy lenyűgöző gyűjtemény.

– Valóban az. De nem tudom, miért ne lehetne vitába szállni barátja érveivel – tudós emberről van szó, nemde? ő ugyanis azt állítja, hogy a fajok sokfélesége évszázezredeken át rögződött az emberiség kollektív tudatalattijában mint alapvető benyomás a környezetről, és e környezet elszegényesedése elsősorban az ipari termelésnek és a fogyasztási őrületnek köszönhető. Ha jól értettem a gondolatait, barátja azt állítja, hogy a fogyasztást hergelő konszernek tisztában vannak a sokszínű biodiverzitás iránti ösztönös igény tudományos megalapozottságával, és azért gyártanak rinocérosz alakú bonbonniére-t, hogy elaltassák az emberben az esetleg feltámadó hiányérzetet. Mit mondjak: igencsak meglepődnék, ha valóban így volna. Ön el tudja képzelni, hogy szándékosan, megfontolt stratégia alapján a cégek megbízott szakemberei kiválasztják azokat a formai jegyeket, melyek a kihalt vagy ritka fajokat jellemzik, és ezt funkcionálisan közelítik az adott termékhez? Hogy ravaszul összekacsintva, világszerte azért gyártanak grizzlybocs alakú gyerekhátizsákot, hogy fel ne tűnjön, ha eltűnik a grizzly maga? Őszintén szólva, a koncepciót érdekesnek tartom, de nem becsülöm ennyire a kalmárszellem kapacitását. Barátja azzal érvel, hogy mindaddig nem percepcionálja az egyén a fajok kihalásának veszélyét, amíg a tömegtermelés efféle, az állat- és növényvilág domináns külső megjelenési formáit hordozó vagy azt imitáló tárgyi kultúrát produkál. Fröccsöntött környezetnek nevezi a modern városi embert körülvevő világot, akit azzal lehet megtéveszteni, hogy vándorgalamb vagy orchidea formájú öntőmintát választanak. Az érvelés csupán ott sántít, hogy honnan máshonnan merítene ihletet a formatervező, ha nem a természetből? Éppen azért, mert a benyomás ősi, és mivel a kedvező befogadás mindig garantált. Én sokkal kedvesebbnek tartok egy terméskőből faragott, kagyló alakú virágtartót, mint egy kockatömb formájú betonvályút. Mi több, szerintem még a muskátli is jobban érzi magát az előbbiben. Nem beszélve azokról a költői túlzásokról, amivel barátja a kékesszürke, kanyargós, földrészeket átszelő autópályákat a vízrajzzal veti össze, és azt állítja, hogy az autópálya-építés az értelmetlen folyamszabályozás humán kompenzációja. Végül pedig, az ön barátja összetéveszti a tárgyak funkcióját a tárgyak történetével. Ilyen alapon minden fogkefében hosszúkás fakérget kellene látnunk, hiszen az indiánok így tisztították fogukat.

– Doktor úr, remélem, nem bántódik meg, de mi, egykori évfolyamtársak és jelenlegi kollégák, ennél kidolgozottabb és összetettebb érvrendszerrel argumentáltunk. Ezzel most nem akarom rabolni az idejét, de higgye el, az esztétikától az evolúciós pszichológián keresztül, a folklórtudománytól a filozófiáig mindent bevetettünk. Sőt, saját maga állította csapdába akartuk csalni. Hiába hozakodtam azonban elő a Bardot-múzeum mozaikszőnyegeinek csodálatos állatábrázolásaival, melyek a legdrágább római villákból kerültek oda, barátom legyintett, és fejből sorolta, hogy a mozaikállatok közül hány halt ki már akkor. Hiába emlegettük a firenzei ötvösmesterek káprázatos remekműveit, barátom a reneszánsz nosztalgiájával azonosította az ihletet, és azt is a fejünkhöz vágta, hogy a mozaikok kirakását és az aranyműveseket is a hatalom pénzelte.

– Folytassa, kérem!

– Látnunk kellett, hogy olyan makacssággal állunk szemben, ahol észérvek nem számítanak. Megkérdeztem hát barátomat: hogyan jutottál erre a felismerésre? Hogyan rémlett fel benned a biodiverzitás redukciójának humán kompenzációjáról szóló tétel?

– És?

– Barátom elmosolyodott, felkapcsolta a szobában a villanyt. Újra töltött bort a poharakba, majd lassan visszaült székébe, és beszélni kezdett. Arra biztatott bennünket, hogy mielőtt szemügyre veszünk egy ipari formát, hunyjuk be a szemünket, ha az adott pillanatban megtehetjük ezt. Hunyjuk be, és várjunk addig, míg zavarni kezd a sötétség – de várjunk tovább! Egészen amíg ez a kellemetlen érzés elmúlik, és a sötétség helyett színeket és formákat látunk felvillanni. Hagyjuk tobzódni a látványt, engedjük át magunkat annak a boldog állapotnak, amikor nem cselekszik a fantázia, csak bámulja, mit hordanak elé más erők. Az első alkalommal ez akár öt–tíz perc is lehet, mert gondolataink úgyis elkalandoznak, és ez világosan kivehető képeket hoz majd elénk, szeretett személyekről, ismert félelmeink tárgyairól. Ha már kellemesebb behunyva tartani a szemünket, mint kinyitni, akkor vegyünk erőt magunkon, és rántsuk fel szemhéjunkat. Akkor majd eljő a pillanat, amikor megértitek, miről beszéltem – mondta barátom –, ezt látni kell ugyanis, nem pedig belátni. Nem sokkal később felesége újra jelentkezett nálam, és immár leplezni sem próbálta kétségbeesését. Barátom fehérre mázolta lakásuk nappalijának méregdrága, angol, virágmintás tapétáját. Az indákat formázó kovácsoltvas lépcsőkorlát közeit gipsszel töltötte ki. Azonnal odarohantam hozzájuk. Ekkor adta át nekem az asszony a dossziét is, amit aztán rögtön elhoztam Önnek, annak reményében, hogy segíteni fog.

– A szakirodalom, sajnos, kevés támpontot ad az összeesküvés-elméletek egyedi patológiájához, mégis azt gondolom, hogy a további kezeléssel ebben az irányban kell elindulnunk. Erre utal az is, hogy barátja minden kétséget kizáróan egymással kapcsolatban nem álló dolgokat hoz összefüggésbe. Mielőtt azonban őt is bevonjuk a közvetlen terápiába, vagyis mielőtt tudomást szerez arról, hogy saját érdekében, és szakember segítségével a gyógyulás útjára léphet, konzultálnom kell a téma szakértőivel. Még egy kérdést jelzett előre, miközben lassan letelik az Önre szánt időm. Rukkoljon elő vele, miért jött el ma hozzám, barátja gondjait leszámítva?

– A bálna miatt.

– Nem értem Önt.

– Nemrégiben majd ezerkilométeres utat kellett megtennem. Nem szeretek autópályán vezetni, zavar a többiek sebessége, így útitársam ült a volánnál, én pedig a hátsó ülés sarkában kuporogtam, mivel másképpen is megvisel az autóút, ugye érti, miről beszélek. Olvasni nem lehet, a rádiótól megfájdul a fejem, táj amúgy se nagyon van, ráadásul mindez szürkületben történt. Elhatároztam, hogy kísérletet teszek barátom technikájának gyakorlására. Hunyorogtam, pislogtam, megint hunyorogtam, lassan megtanultam csukva tartani a szemem. Körülbelül negyedóra elteltével szelíd és lágy, leírhatatlan és úgy gondolom, lefesthetetlen formák és színek gomolyogtak szemhéjam belső vásznán. Nem a szó fiziológiai értelmében láttam ezeket, inkább éreztem, amit láttam. Ekkor arra gondoltam, biztos jön valamilyen jármű a szemközti sávban, rántsuk hát le róla a humán kompenzáció leplét, ha van ilyen, úgyhogy kinyitottam a szememet. Drámai pillanat volt: ekkor pillantottam meg a bálnát.

– A micsodát?

– Bocsánat: egy kékbálnát, a szilás cetek alrendjébe tartozó, vízben élő emlőst. Magam is furcsállottam megjelenését, de látható jártassággal közlekedett, mert a szélső sávban úszott előre, egy lakókocsi és egy terepjáró között, méltóságteljesen. Azonnal felhívtam útitársam figyelmét a szokatlan jelenségre, aki azt hitte, elszunyókáltam, és türelmesen magyarázta, hogy a legkorszerűbb turistabuszt látom magam előtt, hatalmas panorámaablakkal, lekerekített sarkokkal. Hanem tudod-e, nevetett fel, én inkább pörölycápának néztem volna a helyedben, az óriási visszapillantótükrök miatt, olyan vastag nyélen és olyan messzire nyúlnak ki a karosszériából! Ezért vagyok tehát itt: hogy eddigi fellépéseimmel ellentétben, saját tapasztalatom alapján megerősítsem barátom igazát. Nem hiszem, hogy neki van szüksége terápiára. Meggyőződésem viszont, hogy igazunk tudatában fel kell lépni e világméretű, mindamellett tudományos és esztétikai szempontból is a legapróbb részletekig kidolgozott szemfényvesztés ellen. Mielőtt késő lesz, mielőtt eltűnne minden ritka élőlény, anélkül, hogy ezt bárki észrevenné, mert legjellegzetesebb vonásaikat, melyeket belső szemünk évmilliók óta őriz, becsempészik tárgyainkba, hogy a megtévesztett külső szem benyomásai elfojtsák ébredező nyugtalanságunkat.

– Hadd kérdezzem meg, uram: meglepődött, amikor észrevette maga előtt a bálnát?

– Hogy a fenébe ne lepődtem volna meg! Mindenki tudja, hogy a bálna nem folyami emlős, hanem tengerben él.

A fehér köpeny kézelője észrevétlen az asztallap alá csúszott, és a vékony, finom ujjak kitapogatták a praktikusan közelre szerelt riasztógombot.

kép | shutterstock.com