SZÜRKESÉG-KERT
[SZAVADAT NE FELEDD]
Estére járt. A sötétség lassan fedte föl
magát, mint egy komplikált
mondat,
de tisztán érkezett, ahogy éji víz szalad,
vagy gyerekek, kikből lassan
csak emlékük maradt.
Szürkült, s én csak néztem a falat,
mint sorvad a túlkoros vakolat.
Valaha mozgalmas, tágas ház volt,
mára pillantásom súlya alatt
lassan meghasad.
Fakón feküdtem hát, bámultam
a födém fölött a felhőket, mint múlnak
egymás után, egymást súrolva, akár a vak,
amint körbetapint egy tárgyon,
helyette már rég más uralkodik a
tájon.
Az idő alattomban haladt, mint egy
betegség rosszabbodása. Legalább
érezni lett volna jó, ha már tapasztalok,
de valami hiányzott. Talán a megfelelő szó?
Fölöttem álltak, mint fehér tükrök, a falak,
de mindben csak magamat láttam.
Üres szem tekintett ki az arcomon
tátongó üregen. Néztem a tájat, tán
remélve, a látvány másnak
ugyanígy fájhat.
A mennyezet végtelenjében fehér pók mászott.
Utólag úgy vélem, egyetlen szó
segíthetett volna
ráncos, sorvadt, sápatag, súlytalan, erőtlen,
de talán egyetlen szó képes lett volna segíteni.