Szvetelszky Zsuzsanna

SZÚR ÉS FÁJ

2003 december

SZÚR ÉS FÁJ

A kínai kancsó cserepeiből sokunknak jutott.

Bólintok, pedig ráznám a fejem, amikor a telefonjára pillant a kávézóban, majd rám néz: rohannom kell, ugye kifizeted? Természetesen kifizetem, mintha attól tartanék, hogy szegénynek látszom, ha szóvá teszem – pedig nem vagyok az. Ő ugyan sokkal tehetősebb, és ő hívott erre a drága helyre, de miért nem merek szólni, hogy hagyjon itt pénzt? Azt gondolom, hogy ez nem elegáns? Attól félek, hogy pitiáner, garasoskodó nyomorultnak néz? Azonosulni szeretnék vele, ha csak addig is, amíg rendezem a számláját – mintha ettől egyenlőségjel kerülne kettőnk közé? Félek tőle? Ő pontosan tudja mindezt, anélkül hogy végiggondolná: tudja, hogy a markában vagyok. Vagy nem tudja?

Néha csupán kis helyi, alkalmi torzsalkodásról van szó. Ila és Renáta cserediákok Németországban, Ila egy évre jött, Renáta mindössze pár hétre. Ila szemfüles, szerez egy pár napos munkát kettejüknek az egyetem munkaközvetítő irodájában: valami nagyobb cég brosúráit kellene kihordaniuk. Egy személyre szól a munka, ketten iratkoznak fel, majd osztoznak.

elképedve tudja meg

Az első hajnalon Renáta nem jelenik meg. Később kiderül, elugrott pár napra Bajorországba, mert talált valakit, aki elviszi kocsival, kicsit körülnézni. Ila egyedül nyomja le az egész melót, a következő hét elején reggel jelentkezik az irodában a pénzért. Elképedve tudja meg, hogy Renáta már járt ott, nem sokkal előtte, és felvette a pénzt.

Lássuk a további különbségeket. Ila egy hatszáz lelket számláló délmagyarországi faluból került be a városi elitgimnáziumba, majd az egyetemre. Anyja a falusi iskola napközijének konyhás nénije, apja műszaki ellenőr, ingázik. Ilának három testvére van, huszonéves egyedülállóként úgy főz, mint a gyakorlott háziasszonyok. Tanul, talpal az alkalmi munkák után, nagyokat kacag az esti sörözéseken, egy pikolót szopogat egész este.

Renáta apja az egyik legnagyobb észak-dunántúli cég marketing-igazgatója. A lány lelkiismeretesen ügyel arra, hogy ételben-italban, ruhában csak a megfelelő minőséget vásárolja. Jó a humora, nem is buta: járogat az egyetemre ő is. Amikor felületes kérdéssel firtatnám terveit, jövőjét, úgy fogalmaz, hogy állandó projektje a saját boldogságának biztosítása: ezen dolgozik.

Ila nem panaszkodik, Renáta nem dölyfösködik: mintha mindketten olvasták volna Gulliver beszámolóját a lilliputi államrendről. Pedig hergelném Ilát. Ez nem bájosnak vagy felsőbbrendűnek tűnni akaró feledékenység, magyarázom, ez minősített eset: lopás! Ila a vállát vonogatja, állítólag nincs kedve foglalkozni a dologgal, valójában attól fél, hogy magára haragítja Renátát. Hergelném Ilát azért is, mert gyarló vagyok – egy régi emlék miatt. Az iskolában első lettem a tanulmányi versenyen, amikor a harmadik helyezett – befutott szülők rózsadombi gyereke – odajött a padomhoz, és kedvesen rábeszélt, mondjak le az ő javára az irodalmi táborról, ami a fődíj volt, mert Gabival, aki második lett, jó barátnők, “különben is, mondtad, hogy nincs sportcipőd: a táborba pedig anélkül nem mehetsz.” Nem gonoszkodott, csak levegőnek nézett, legalábbis ember mivoltomat.

Másodosztály – Az elválás, Abraham Solomon, wikimedia.org

A vérünkbe ivódott ignoráltság önmagát fékezi és tartja kordában. Kitartó edzéssel, hosszas önszuggessztió után tudom csak elhinni, hogy az ember saját jogán ember, és ezt az állapotot gyakorolni kell. Hiába mozgunk otthonosan a figyelmen kívül hagyott létben, fel kell nőni, el kell hagyni. Mert addig hiába tudom, hogy nem különb attól, hogy több a pénze, mégis gazsulálok. Csak nehogy azt higgye, hogy nem engedhetem meg magamnak! Vagy inkább: tudom, hogy tudja, hogy nem engedhetném meg gyakran, de most az egyszer játsszuk azt, hogy megengedhetem: ezt az apró szívességet. Csekélység, neki fel sem tűnik, cserébe viszont tegyen úgy, mint aki azt hiszi, hogy nekem meg se kottyan. Gesztusának köszönhetően másodpercekig átadhatjuk magunkat az illúziónak, hogy “odatartozunk”.

rettegő csekonicsbáró

Aki igazából odatartozik, egy másik, az a hirtelen hűvösbe forduló estén búcsúzik tőlem az előszobában, visszafordul a gangról borzongva, gyorsan kabátot kér. Másnap telefonál, a taxiban felejtette: remélem, nem a kedvenc darabod volt, ugye nem számít? Hangszíne felébreszti bennem a rettegő csekonicsbárót, aki akaratom ellenére “ugyan, dehogy”-t mond a kagylóba, pedig már akkor tudom, amikor mondom, hogy nem ezt szeretném mondani.

Egy németországi élményem abba a hitben ringat, hogy csak generációs rutin kérdése a dolog. Hanna, a lelkész kislánya születésnapi meghívóit osztogatta az iskolaudvaron, nekem is a kezembe nyom egyet, hogy adjam a fiamnak, aki már a réten rúgta a labdát. Jakob, egy másik osztálytárs – náluk külön személyzet látja el a lovakat – odalép mellénk: Én miért nem kapok? Tavaly meghívtál! Mintha vegetariánusnak magyarázná, hogy miért nem hívja ökörsütésre, olyan természetességgel fordul Hanna Jakobhoz: Te túl gazdag vagy! Minden játékot elronthatsz, mert úgyis megveszi a papád. Tavaly is tönkretetted az egyik kirakómat. Nem jöhetsz hozzánk, mert nem fogjuk jól érezni magunkat miattad.

Kicsi Jakob, mindenki szarik apád namíbiai farmjára. Sokba kerülne az neked, ha tényleg közénk akarnál tartozni.

felső kép |A szegény szerző és a gazdag könyvkereskedő, Washington Allston, wikimedia.org