Levendel Júlia

„SZŰNTELENÜL HULLÓ DANAOSZ DALIÁK”

1999 augusztus

„SZŰNTELENÜL HULLÓ DANAOSZ DALIÁK”

Azt a háborút sem akarta senki. A végül is hadba vonuló, a kitervelő, s aztán vitézkedő vezérek sem; sőt: vonakodtak elindulni. Mindenki úgy tudja, hogy nyolc esztendő is eltelt Helené elrablása után, mire Auliszban összeverődtek, de hát érthető: kedvüket szegte, hogy az asszonyszöktetés után kév évvel oly csúnyán melléfogtak, mert a görög flotta akkor elszántan Trója felé tartott, ám rossz helyen értek partot, tévedésből Myszia partvidékén kötöttek ki, és saját rokonaikkal hadakoztak. Télephosz – akiről feltételezték, hogy Héraklész részegen nemzette, s a legnagyobb hérosz valamennyi fia közül a leginkább hasonlított apjára – nem értette a támadást, de Akhilleusz és Patroklosz kivételével egymaga visszaszorította a betolakodókat. Igaz, Akhilleusz aztán úgy sebesítette meg a combján, hogy a hős uralkodó kénytelen volt hallgatni a patarai jósdára: megkövette Akhilleuszt, ugyanis csak a sebet okozó gyógyíthatta meg a sebet, a megkövetésből pedig barátság és fegyvertársi szövetség lett – igaz, de a görögök akkor mégis visszahajóztak Argoszba.

csak a következő lépés

Szóval senki sem akart háborút. Nemcsak a dicsőséges halált, a húsz évig tartó bolyongást, a hazatérés utáni gyilkosságot nem akarták, hanem már a háborút sem. De mindannyian úgy látták, hogy az éppen adott helyzetben nem tehetnek mást. Mindig mindenki az éppen adott helyzetben cselekszik; mindenki csak a következő lépésről dönt. A képzelet is, talán elemi védekezésként, részlettől részletig araszol. Különben magyarázatot, önigazolást az egészre – mi az? – vagy egy hosszabb folyamatra sokkal nehezebb találni, mint egy mozdulatunkra, egy biccentésünkre vagy elfordulásunkra, egy icipici fejmozdulatunkra, amit jószerével meg sem gondolhattunk, s ahhoz képest, hogy egy kialakult, kész helyzetben és egy részletkérdésben, amikor a következményeket élő ember nem is sejtheti, ahhoz képest, hogy szinte vaktában, az ösztönökre hallgatva – ahhoz képest aztán úgy tűnik, nem is volt rossz az a mozdulat, akár derekas helytállásnak is mondható, emberségesnek vagy hősiesnek, okosnak vagy érthetően indulatosnak – de akárhogyan is közelítsünk: semmiképpen nem volt a legrosszabb.

De hogyan is lehetne másképpen? Hisz nincs más, csak adott helyzetek sorozata, csupa abszurd, „értelmetlen” fordulat – a Végzet! Egyik vagy másik isten szeszélye, védelmező vagy ártó kavarása, amitől pillanat alatt megváltozik, merőben más lesz minden, mintha a nagy héroszok is csak Zeusz és Apollón, Héra és Pallasz Athéné bábjai volnának. Mirmidónok valamennyien, hangyából emberré változtatott férfiak, akiknek mégis tenni kell, és kérdezni önmagukat – meg isteneiket: miért?

Miért pusztít a háború kilencedik évében dögvész?

 

Mára semmi sem maradt kikezdhetetlen tény. Hogy volt-e trójai akropolisz, és éltek-e Átreusz fiai, hogy a hosszú évekig tartó hissarliki ásatások során Schliemann és utódai valóban „az akhájok vagy mükénéiek koalíciójá”-nak nyomaira találtak, s persze a legkevésbé sem bizonyított, hogy az Iliászt és az Odüsszeiát ugyanaz a Homérosz nevezetű költő írta, hogy egyáltalán létezett-e valaha Homérosz, s ha igen, mikor és hol – talán az i. e. 8. vagy a 7. században? Talán Kis-Ázsiában? –, a költői képzeletbe minden belefér: az aranyalma, Zeusz nemzése hattyú alakban, Thétisz fölbukkanása a tengeri habokból és sürgölődése az Olümposzon fia érdekében, Odüsszeusz Ithakája vagy Priamosz Trójája éppen olyan hely, mint Tündérország, Üdvlak vagy akár a Pokol; a tudós történészek, régészek viszont megfejtenék és kódolnák a mesét, minden elemet racionális, észlelt-tapasztalt magjáig rántanának vissza, számukra az eposzok „segédeszközök és források” a bronzkor vagy az archaikus görög társadalom tanulmányozásához, Moses I. Finley például Apollón nyilait a pestisbacilus szinonimáinak nevezi – de abban mintha mindenféle közelítés megegyezne, hogy a háborúskodás következményével, a dögvésszel számolni kell. Vagyis semmi sem bizonyos, semmi sem tekinthető ténynek, csak a háborút kísérő – mindig kísérő –dögvész. Homérosz (tradicionálisan nevezzük így) az elbeszélő énekekben indokolja a hadba vonulást, elmeséli a viszályt, s persze ideológiát is kanyarít a rész-győzelmekhez és a rész-vereségekhez, úgy adja elő a történetet, hogy utóbb minden esemény szinte értelmesnek tűnik – a dögvész azonban kemény, furcsa darab: az egyetlen és roppant erős tény; ezzel kezdődik az Iliász. Nem az akháj sereg hajóra szállásával, nem az asszonyrablással, Helené párválasztásával és a kérők esküvésével, nem is Thétisz lakodalmával és az aranyalmával, és hát nem „Léda tojásaival”. Hanem a dögvésszel. Homérosz idejében (bármikor volt is az az idő) már ugyancsak bőséges, sok évszázados tapasztalata lehetett az embernek a dögvészről. A „sereget-vezető” Agamemnón megsérti Apollón papját, ezért a „messzelövő Phoibosz” – meghallgatva Khrűszész imáját – „sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette”, vagyis jött „az Olümposz csúcsairól”, és „röpítette a vesszőt”. „Kezdetben csak az öszvérekre s a fürge kutyákra lőtte hegyes nyilait, de utána magára a népre”. És Homérosz, aki sehol sem fukarkodik a részletezéssel, apróra elsorolja, kik kelnek hadra vagy kik és miben versenyeznek Patroklosz tiszteletére – nem szólva Akhilleusz pajzsának, az ajándékoknak és áldozatoknak a részletezéséről –, egyetlen dögvészben meghalt hőst sem említ; az individualizmus születéséről is hírt adó mű a lehető legszűkszavúbban tudatja, mint egy televíziós híradó, hogy „a hókarú Héra” is szánta már „a szűntelenül hulló danaosz daliákat” – s diplomáciai manőverbe kezdett: Akhilleusz „szívére helyezte”, hogy hívja tanácsba a népet.

igazi anyámasszony katonája

Tudjuk, az egybesereglettek megértik és kiharcolják fővezérüknél, hogy Khrűszész visszakapja elrablott leányát, mire a pap most már a dögvész beszüntetéséért fohászkodik – újból eredményesen – Apollónhoz; a következő lépés tehát mintha szerencsés volna, holott a viszály ekkor mérgesedik csak el igazán. Miért épp az „isteni gyorslábú” Akhilleusznak kell kezdeményezni az akhájok gyűlését és Kalkhász Thesztoridész jósszavainak meghallgatását, mikor nyilvánvaló, hogy Agamemnón és Akhilleusz féltékeny ellenérzése bármely ürügyre hatalmassá és elviselhetetlenné nő, s bugyogva felfakad. Egyébként már a „gyűlésen” sem emlékszik senki arra, hogy valaha is volt más indoka Trója ostromának, mint a remélt zsákmány. „Én nem a dárdavető trósz népért jöttem e földre – mondja haragjában elemi őszinteséggel Akhilleusz – … nem vétett énnekem egy sem. Nem hajtották el soha ökreim és paripáim, és az erősrögű, férfinövesztő Phthía vidékén nem gázoltak a termésembe…” – s ahogy alkalmat találva vadul szidalmazzák egymást, az is gyerekes, túlzó: ,,Hírneves Átreidész, legkapzsibb ember a földön”, mondja Akhilleusz, s Devecseri Gábor további leleményével: „szemérmetlenség-öltönyű”, ,,Lomha borostömlő, szarvasszívű és kutyaképű”, mire Agamemnon: „te Péleidész, legszörnyűbb férfi a földön”; szóval, mint várható, kérkednek és fenyegetnek, a költő megénekelte minden szavuk, elképzelhető gesztusuk infantilis, önző és erőfitogtató – nem is lehetne másképp. Agamemnón dölyfös és hatalomvágyó (hübriszéért kegyetlenül meg is lakol – vagy nem azért?, magyarázza ki-ki meggyőződése szerint; a mesébe mindenesetre „beépített” a különböző magyarázat-kényszer is, s a részlettől részletig araszolás – de csakis a rövidlátó tekintet körébe férő táv! – logikusnak tetsző egymásutánja). Az isteni hős Akhilleusz pedig kórosan sértődékeny, igazi anyámasszony katonája, akiről nagyon is hihető, hogy lányruhában nők között rejtegették; a legerősebb harcos sírva fakad, mikor kedvelt rabnőjét elviszik, s a tenger partján anyjához eseng – vad és duzzogó, érzékenysége-érzelmessége nőies, de éppen ezért a dicső akháj harcosok közül egyedül tőle remélhető, hogy indulatai fordultával nem csupán kiadja Hektór holttestét a gyászoló apának, de vendégül is látja a trósz királyt, és Priamosz annyi napi álmatlanság után az ő sátrában képes megnyugodni és elaludni. A görög mítoszok szereplői – istenek, félistenek és emberek – alkatuk, lelki tulajdonságaik szerint viselkednek, s persze tetteik is magyarázzák és formálják lelki tulajdonságaikat – a kör mindig bezárul, a pszichológiai magyarázat (mint minden 20. századi lélektani irányzatban) rövidre zár; a tulajdonság igazolja a cselekedetet, és a cselekedet a tulajdonságot; minden megmagyarázható; a Végzet irgalmatlan szorításából nincs menekvés, a magyarázat pedig a leghatásosabb-legkínzóbb szorító eszköz. A költészet is az. Milyen találóan mondja a háborút okozó, magát áldozatnak tudó, Parisz mellett is hűtlen, mert férjét megtagadó Helené Hektórnak, hogy „ránk Zeusz mérte a rossz sorsot, hogy majd a jövőben éneket rólunk zengjen sok megszületendő.” És amikor Hektór fegyvernyugvást ajánl Aiásznak, azt javasolja, „híres ajándékot” váltsanak, hogy később ezt megemlegessék, „hadd szólhasson” erről is a mese. S mert a személyes „hír”, a nemzedékről nemzedékre továbbadott sorstörténet a létezés legfontosabb értéke és szabályozója, mert a legiszonyúbb tett, a legsúlyosabb csapás, a kegyetlen ölés és öletés is csak mintegy velejárója a „férfidicsőítő” harcnak, tehát a pusztulás és szenvedés önmagában még érthető isteni ítélet, az még „elmegy”, „belefér” – de a dögvész, a sorstól fosztottság, a névtelen és nyomtalan, megénekeletlen élet-halál, vagyis ami nem artikulált, az a borzalom és igazságtalanság, ami még égre sem – sehová sem – kiálthat, fel sem igen fogható.

Pedig a háborúkat dögvész kíséri-követi.

Dögvész az, amiről semmi sem mondható, nem lehet róla beszélni, mert nincsenek rá szavak, nem lehet megjeleníteni, nincs felismerhető formája, vonása. Ha lázadni próbálsz a dögvészbe taszítottság ellen, ha menekítenéd a dögvésszel sújtottak millióit – mert tudod, hogy milliók, ennyit tudhatsz csupán: a dögvész nagy számokkal jelölt –, és mégiscsak egy-egy emberre figyelsz, egy-egy arcra, kelésre és haldoklásra, ha kiemelsz, ha részletezőn vagy töredékpillanatra akár egyetlen személyiségről írsz, portréját kinagyítod, már nem a dögvészről van szó – elvétetted. Kisiklott. A „lóbetörő trószok” és a „remek lábvértes akhájok” borzalmasan ölik egymást, és költőnk – valóságos és feltételezett hallgatók igényeinek engedelmeskedve – ugyancsak láttatóan zengi el, hogy hol, mikor, milyen nevű harcos zuhant arccal a porba, miképp szakadt ina, morzsolódott csontja, hogy ki kinek vert dárdát a hasába, hasának pontosan mely pontjába, hogyan ömlött ki erre bele és hályogosodott el a szeme, vagy miképpen festett, ha a dárdahegyet a hólyagon át döfte a hős, s a másik, a leszúrt hős farcsontja alatt bukkant elő, esetleg karddal suhintva valakinek a válla hogyan válik el a hátától és a nyakától – de a hexameterek nem elméletileg, nem tárgyilagos anatómiabemutatót tartva rögzítik a harc epizódjait, hanem hatásosan, horrorisztikusan, hogy nem fordíthatod el a tekinteted. Félve-undorodva nem háríthatod a képsorokat; ha Akhilleusz nem volt „édesszívű, sem puhalelkű”, nem lehetsz te sem; nézed az esti híradóban a megkínzottak sebes-csonkolt testét, a lebombázott falak alól előkapart holtakat, félig még élőket, jajgatókat, sátrakban és a szabad ég alatt (szabad?) kuporgókat – miért nem lehet nem nézni? És belsődben látod az ifjú „Trószt, az Alasztoridészt”, aki térdét ölelve könyörög az isteni hősnek, szánná meg, s hagyná még élni, de az őrjöngő Akhilleusz a májába szúr, hogy a fiú ölét sötét vér borítja el, nem látja már Múliosz vesztét, akit a bosszuló fülén sújt dárdájával, nem Ekhelosz és Deukalión, Rhigmosz és Aréithoosz halálát – ő nem, és a többi halálba menő, meg a halálba küldő sem, nem, úgy tűnik, mintha mindig minden háborúban varázssüvegben volnának a résztvevők, és közülük senki nem láthatná, amint a diadalra törő Akhilleusz „győztes kezeit szennyezte a harci mocsokkal”. A mai bombázó pilóta keze látszólag ment a harci mocsoktól, monitort, gombokat meg fogantyúkat néz, irányító szavakat hall, mérnöki munkájára figyel, kivitelez, mindig az adott, az esedékes feladatát kell elvégeznie – a szakszerűség követelménye azonban éppúgy fedi a látását, mint az ókori harcosokét testük megpróbáltatása. És hiába: édes szívvel, puha lélekkel nem lehet ölni, nem lehet „kicsit” ölni, törvényszerűen ismétlődnek hát a folyamat szakaszai: az ölésig csaknem érthető, megmagyarázható, hogyan halmozódnak az indulatok és miképpen kényszerítenek a kötelességek, de az ölés pillanatában felborul az érvek logikája, a cselekvő bepörög, fékezhetetlenné válik, s menthetetlenül bekövetkezik saját végzete. Amikor Hektór tombolva megöli Akhilleusz paripáinak vezetőit, s a halhatatlan állatok „fejüket földnek horgasztva” könnyel sírnak, Zeusz szánja őket (ahogy Héra is szánta a hulló danaosz daliákat): miért is ajándékozta a csodás paripákat a halandó Péleusznak – „Tán hogy részt vegyetek nyomorában az emberi fajnak? Mert hisz az embernél a világon nincs nyomorultabb…” – éppen tombolásában látszik kikerülhetetlennek Hektór eleste. Ahogy Akhilleusz is vesztét sejtve-érezve ront az immár igazi ellenséggé lett trójaiakra, és oly szenvedéllyel pusztít, hogy a Szkamandrosz folyónak kell megálljt kiáltani, nagy hullámokkal, ledöntött szálfákkal és kövekkel „fékezni e vad-szívű férfit, mert most folyton győz és isteni tettre törekszik”. Az ölés nyilvánvalóan leleplezi a már létező, tulajdonságként vagy hajlandóságként az emberre mért legfőbb, megbocsáthatatlan bűnt, a dölyföt, de az ölést – ezt a nem emberi hatalmat – próbáló oda is lökődik a dölyfnek, a hübrisz, mint valami fekete luk, iszonyú erővel elnyeli a gyilkost.

infantilis-veszedelmes vita

A dögvész azonban nem a gyilkosságért járó büntetés. Nem is büntetés, hanem afféle káros és kínos melléktermék. Apollón vaktában lődözi nyilait, és semmiféle törvényszerűsége nincs annak, ki lesz (vagy helyesebb mindig személytelen többes számban mondani: kik lesznek) a dögvész áldozata(i). Pedig ott vannak, ott ülnek a gyűlésben, hallgatják Agamemnón és Akhilleusz infantilis-veszedelmes vitáját, mint ahogy behajóztak engedelmesen Auliszban, királyukkal tartottak a zsákmány és a hírnevet szerző harc reményében, beállnak majd zsoldosnak különféle hadseregekbe, védelmi, felszabadító, rendteremtő, igazságot hozó alakulatokba, szajkózzák, hogy azok, megszavazzák; vagy ott látjuk őket – csoportosan, mindig csoportosan, sőt tömegesen – országutakon menekülve, karjukban gyerek, hátukon elaggott-kiszáradt szülő, táborokban és karanténban, birkává változnak, ahogy a napi munkaidő lejártával tódulnak ki a gyárból, le a mozgólépcsőn, s bizonyára fel a mozgólépcsőn, de mindig lefelé tartónak képzeled, és hallható egy metronóm ütemes verése, hogy „szünetet, jaj”, „szünetet sohase”, „szünetet, jaj”, „szünetet sohase”; a tömegesség, meglehet, véd, összébb hát, szorosabbra; tehetetlenséged hajt, csakis a tehetetlen düh, hogy egyetlen elrajzolt Hold-forma arcnak lásd az oltalomkeresők gyülekezetét, szánatják magukat, áldozat voltukkal kérkednek, és felkészülnek-felkínálkoznak a dögvésznek; „Hosszú kilenc napon át dúlt ott isten lövedéke” és „szüntelen és sűrűn tetemek máglyái lobogtak”; mésszel is locsolhatók a tömegsírok – de van-e valóban helyzet, pillanat, amikor a belesimulással is siettetjük, egyáltalán lehetővé tesszük, hogy dögvészáldozatok legyünk? Gyanús ugyanis, hogy a legtöbbet feltett kérdések már nem igazi kérdések, mert „az adott állapot”-axiómából indítanak; a „melyik a mégis elfogadhatóbb?”, vagy a „hová álljunk végül is?” elkésett, elevenségétől fosztott álkérdés, és csak az utólagos magyarázatot előkészítő-bevezető-illedelmesítő fogás. Különösen, mióta sem Héra, sem Apollón, sem az egyetlen Isten szeszélyével, bosszújával, büntetésével nem magyarázható többé, ami bekövetkezett.

Hol és hogyan lelhetők meg a valódi kérdések – kivált demokráciák idején, amikor az ember saját választásának terhét inkább hordozza –, ha tudható, úgyis csak tagadásokba, fanyalgó-félszeg elzárkózásokba torpansz? Nincsenek alternatívák, bizonyára sohasem is voltak – de amikor nagy okosan bólintasz: sohasem is voltak, szép, szomorú fejmozdulatod ostobának és hebehurgyának hat: a dögvész martaléka leszel.

szörnyű béke

Plutarkhosz teljes elismeréssel emlegeti Szolón törvényét, „amely igen különös és váratlan módon megfosztja polgárjogaiktól azokat, akik pártviszályok idején egyik fél oldalára sem állnak. Ezzel nyilván azt akarta elérni, hogy senki ne legyen közömbös és érzéketlen a közügyek iránt”. Kortársa, Tacitus viszont a „szörnyű béke” és a polgárháborúk emlékével sújtottak tanácstalanságát idézi, midőn Otho vagy Vitellius közt lehetett választani, s nyilvánvaló volt, hogy „mindkettőért istentelenség könyörögni, mindkettőért kárhozatos fogadkozni két olyan ember közül, akiknek háborújában csak azt tudhatták, hogy az lesz a rosszabb, aki győz.”

Mi mondható tehát, amikor semmi sem mondható, de minden intelem és ősemlékezetünk, ösztönünk mondani kényszerít, mikor „szűntelenül” hullnak, s mintha habozásunktól is sokasodna a szenvedés, és vicsorgós szembefordulásunk a neveltetésünkkel, a naivvá (?) lett reményekkel – Kölcseyvel például, ki oly fontosnak vélte tanulmányozni „főkép ama kettőt”, Plutarchot és Tacitust, s biztatott, hogy „Ki tiszta pillanattal önkeblébe tekinteni megszokott; ki előtt lelkének minden mozdúlati lepleden állanak: annak csak akarat kell, hogy magát saját hatalmában mindég megtartsa, s lélekalakot önmaga formáljon magának” –, a szembefordulás is oly alkalmatlan és ízléstelen – ez volna, ez lehetne csak lelkünk alakja? Mindegy; mint tükörben, nézed a vonulásukat, a vonszolódásukat, odaragadtál, bámulod, távolról, felülről fényképezve Akhilleusz népe, a mirmidónok, taligával, szekerekkel, közelről a cserepes szájak is, daliák már régen sehol, sebeket látsz, üszköket, zsákkal takart testeket, a tetvek és bolhák nyüzsgését tudod, s hogy ilyenkor a dögvész is lecsap.

kép | shutterstock.com