SZÜLETÉSEINK – ÚTIRAJZ

Geréb Ágnesnek

(1.)

Talán ki-ki úgy készül szülésére vagy halálára, ahogy hosszú utazásra. Ki felkészül alaposan, összekészít mindent, amire szükség lehet az úton, az útra gondol már otthon jó előre szüntelen, meg akar tudni mindent, mi előre megtudható. Ki pedig mit sem törődik mindezzel, elindul, ha indulnia kell. A hosszú utazásról hazatérve pedig már csak az útról beszél egyikük is, másikuk is. Ki tudná elmondani, milyen volt az út előtt, amikor még nem volt „után”, de „közben” sem? Ki tudja újra átélni valami után, milyen előtte, mikor az „előtt” még érintetlen a befejezéstől? Szülésre, halálra, utazásra várva – nem kérdés, hogy bekövetkeznek-e, csak a „mikor” és a „hogyan” a kérdés. Utólag már ez sem. Hogyan lehet arról beszélni, amikor kérdés még?

(2.)

Történt pedig egyszer, hogy kora hajnalban arra a gondolatra ébredtem, nem biztos, hogy az ember azért fél a haláltól, mert az ismeretlentől fél, hanem épp fordítva: az ismerttől fél. (Álmodtam ezt a gondolatot, vagy már ébren jutott az eszembe rögtön azután, hogy felébredve elfelejtettem az álmot – nem tudom.) Én persze félek az ismeretlen dolgoktól, de sokan egyáltalán nem félnek valamitől csak azért, mert ismeretlen, sőt esetleg épp azért vágyakoznak rá. Ha viszont a haláltól azért félünk, mert – ki tudja hogyan – valamiképpen ismert (ismert, csak elfelejtett), akkor ez még inkább elborzasztó. Ha a halál csak azért félelmetes, mert ismeretlen, akkor még jó is lehet, amikor bekövetkezik. De ha valamiképpen elfelejtett ismert, és így félelmetes, akkor feltehetőleg tényleg borzalmas, amikor itt van.

emléke bármilyen borzalomnak

Állítani persze nem lehet, hogy a halálfélelem emlék. De ha így lenne, akkor is kérdés, hogy a halálnak, vagy csak valami olyanszerűnek az emléke-e, amiről azt hisszük, hogy hasonló hozzá. Mondjuk, emléke bármilyen borzalomnak. Talán születésünk emléke? És ha születésünk nem volt iszonyú, van-e esélyünk, hogy halálunk sem lesz az?

Talán minden tudásunk abban a kérdésben rejtőzik, vajon képesek-e a dolgok azonossá válni, vagy minden csak egymáshoz hasonló?

Elakadt vonatunk a váratlan hózáporban, a vonat, ami vitt minket első közös utazásunkon, amin megismertük egymásban önmagunk párját, ezen az úton eggyé vált életünk útitársát. Elakadt a vonat a hófúvásban a lengyel fenyőerdők között a nyílt vasúti pályán, órákig állt az átláthatatlan fehérségben. A szerelem szülőszobája volt ez a semmibe akadt vonat. Idebent meleg, odakint tejfehér köd: bélelt odú volt egy hideg mennyországban. Mint a lelkek váróterme a halál után, ahol a nekik szánt sors folytatására várnak, pihenő élet és halál között, de nem nyugalom, nem aggodalom, csak pillanatnyi béke. Beszorultunk a vonattal két lét közé.

Mármost néhány évvel később, épp a nászútról hazatérőben rekedtünk idegen földön, repülőgépünk késte le a másikat, amivel utunkat folytatnunk kellett volna hazáig. A nászút földjét elhagytuk, az otthon földjére még nem érkeztünk, köztes földön ért minket az éjszaka, a „légi társaság” megvendégelt. Szobát kaptunk a város egyik elegáns szállodájában. Mire megérkeztünk, későre járt az idő, üres volt az étterem, de gyertyafényes, terített asztal várt ránk. Fekete frakkos pincérek vacsorát hoztak, bort töltöttek, közben a zongorista, akkor már csak nekünk, klasszikus dallamokat játszott halkan. Az az étterem is olyan volt akkor, mint a halál mennyei váróterme, szünet a létben, megakadás, akadályoztatás az élet folytatásában. Történet egy történetben, amiben épp az a történés, hogy egy darabig nem történik semmi.

Vissza-visszajár hozzánk ez a hazatérésben-megrekedés azóta is. Az elutazáskor még jól működő autó a visszafelé úton romlik el. A nyaralás végén, elbúcsúzva szállásadónktól, mint akik sose térnek vissza, várunk az indulásra a repülőtéren, amikor az összegyűlt viharfelhőkből egyhamar el nem vonuló égiháború kerekedik. Vissza kell térni az elhagyott szállásra, mint a kísérteteknek.

hasonlóból azonosat

Mennyi könnyedség a távozásban és váratlan akadály a visszatérésben! Mik ezek? Hasonlóságok vagy azonosságok? Azonos erők működnek mindig, hogy megakadályozzák a visszatérést? És ha van az időnek, az útnak, vagyis az élet élésének egy ilyenfajta azonosítható (vagy egymáshoz hasonlítható) szabálya, mely úgy teremt rendet, hogy visszatart, majd elereszt, ha van ilyen, akkor még hányféle van ezen kívül? Akkor igaz, hogy az erők azonosíthatósága a lét megismerése volna? Hogy a megismerés ott kezdődik, ahol az ember a hasonlóból azonosat teremt?

(4.)

Háromszor volt rátekeredve születő gyermekünkre a köldökzsinór, háromszor, mint a mesékben. Húzta őt a születésből vissza. A születés utolsó pillanatai, az út legvége, a kibukkanás nem pillanat lett, hanem ellentétes erők felfokozott utolsó küzdelme, több mint egyórás harc. Mintha istenek viszálykodtak volna, veszekedtek az égiek, egyikük azt mondhatta, épp itt az ideje a megszületésnek, másikuk meg: még nincs itt. Egyikük: nézd a szülő anya szenvedéseit, elég legyen már; a másikuk meg könyörtelenül nézte, és azt gondolta, tartson minél tovább. Egyikük szerint megszületni gyorsan kell, viharosan, könnyedén, másikuk szerint hosszú küzdelem árán. A test összehúzódásai olyan rendkívüli erővel préselték, nyomták egyre kifelé a születő, idegenné váló testet, hogy kívülről nézve ezt az erőt csakis azt érezhettem, ez nem a test ereje, hiszen hol van ez máskor. Ez a lökődés, rázkódás, minden elképzelhetőnél teljesebb és végletesebb megfeszülés, ez olyannak látszik mintha kívülről jönne, mint egy megszállottság, a testet birtokba vevő külső hatalmak ereje. Kavics az emberi test, rázkódik egy isten üres korsójában.

A háromszoros rátekeredés azt jelentette, hogy a test nyomja, löki kifelé a gyermeket, de hiába minden megtett út, a zsinór majdnem annyit ránt vissza. Oda-vissza, oda-vissza, haladás és megakadás, fájdalmak és köztük hosszú szünetek.

Otthoni szülésnél nem szoktak indító, gyorsító szereket adni, sem burkot repeszteni. Minden halad, történik a maga természete szerint. Gátat nem metszenek, ha a gyermek átjutott utazása során a legszűkebb szakaszokon, meghajlott szépen a legbüszkébb anya gerince is, akkor már tágul magától a végső határ, nincs szükség rombolásra, szakításra többé.

(5.)

A szülés ötperces méhösszehúzódásokkal indult este kilenc óra körül, így telt el az idő éjfélig, óránként felhívtuk Ágnest, szülész orvosunkat, aki útra készen állt, de várt még, újra és újra hallani akarta párom hangját a méhösszehúzódások alatt, mert abból, hogy kinek milyen a hangja, tudja, ha tényleg indulni kell. Amikor hívtuk őt a következő megbeszélt időpontban, már nem találtuk otthon. Pár perc múlva ő telefonált félútról felénk jövet, keresztútnál, némileg elbizonytalanodva az irányban. Elindult, de kissé megrekedt ő is.

béke és csend

Amikor megérkezett, megvizsgálta páromat, Adélt, a hálószobában. Nyugalom volt, béke és csend, csak egy kislámpa sárgás, meleg fénye világított. Van még időnk, úgy ítélte meg.

(6.)

Történt pedig ekkor, hogy Ágnest messziről hívták egy másik szüléshez, ami éppen akkor indult. Mármost mindenki számol ezzel a helyzettel: hogy ha Ágnes másik elindult szüléshez ment, a második kórházba megy. Mivel szerencsére nálunk van egy üres szoba, adódott, hogy ha akarnak, jöhetnek hozzánk. Éjszaka három óra tájban megérkeztek, fiatal vajúdó anya a párjával, sietve bezárkóztak az emeleti szobába. Ágnes segítője egyre szaporábban hordta nekik az újabb és újabb fazekakat, amikben egymást váltva forrt a muskotály-zsálya borogatásnak. Mi lent várakoztunk. Vörös tartókban mécsesek égtek az ablakokban. Sötét volt. Egyre erősebben hallatszottak fentről ,,azok” a hangok, a fájdalmaké, azok az összetéveszthetetlen, egyértelmű, engem félelemmel és kétségbeeséssel eltöltő hangok, a gyámoltalanság és könyörületért esedezés hangjai, a fohász hangjai, az utolsó stáció sikításai, aztán csönd, vékony nyöszörgés, nem kétségbeesett, hanem megbékélt, elcsituló jelzés a világnak.

Hajnali hat óra körül született nálunk vendégeink kislánya; lassan világosodott. Amíg az ő szülésük tartott, Adélnál szinte megszűntek a szabályos összehúzódások. A szülés, mely időben útnak indult, megakadt, szünetet tartott, várt. Maga elé engedte a vendégeket.

Ágnes kért, hogy szóljunk, ha szükségünk van valamire, majd lepihent egy kicsit a legkényelmetlenebb kerevetre. Talán el is aludt, talán álmodott is.

(7.)

A nap csaknem egy órával túlhaladt már a delelőjén, mikor megszületett kisfiúnk. Átbucskázott az ég tetőpontján a nap, mint a varázsló, aki így váltogatja testi alakjait.

Elsőszülött gyermekünk, kislányunk kórházban született, ezelőtt majdnem hét évvel, csaknem egy órával éjfél előtt, mielőtt a nap a föld túlfelének delelőjén kelne át. Akkor szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy lehet születni nappal, világosban, a napút csúcspontján, és nemcsak éjszaka, a sötét legmélyén. Az idő méhének az éjszaka tűnik. Süllyed a világ éjfélig, azután emelkedik. A szülés, a megszületés valamiként eme mélyüléssel-emelkedéssel kell, hogy keresse a ritmust. Akár így, akár úgy, de valahogyan mindenképpen.

fokozhatatlan magány

Amikor kislányunk megszületett, elvitték, és Adélt otthagyták a szülőágyon egész éjszakára félig kábulatban. Félálom, féléber kábulat, elcsituló kórházi zajok, csörömpölés, nővérek sürgése-forgása, egyre halkabb, egyre ritkább hangok. Leoltották a szülőszoba lámpáját, kikapcsolták a fűtést; hagyták, hogy ottmaradjak vele még egy kicsit a hideg, sötét kórházi szülőszobában, a születés utáni sterilitás csempézett halotti csendjében. Üresnek tűnt akkor a teremtés a szeretet eme fokozhatatlan magányában. Itthon kisfiúnk a fürdőkádban született, a nap fénye szikrázott a havas tájon.

Egyikük éjfélt előzte épp annyival, amennyivel másikuk a delet elhagyta. Egyikük lány, másikuk fiú. Talán mindegy, hogy a dolgok törekszenek arra, hogy ellentéteikből összetartozó egység legyen, vagy csak mi teremtjük ezeket.

(8.)

Egynapos gyermekünk törülközőbe bugyolálva, békésen alszik a hálószobánkban. Nincs megfürdetve születése óta, a magzatmáz beleolvad a bőrébe, védi őt. Nincs bepelenkázva, fekete kormot ürít, magzatszurkot, beleragad a törülköző bolyhaiba, néha tisztát tekerünk köréje, szopik, alszik, boldognak látszik, testvére azonnal ringathatja, édesanyjuk ereje visszatért, sehol seb, átvágott inak és izmok, sehol betegség. Együtt a család.

Kint megint esik a hó. Csak tegnap nem esett, amikor fiunk született, csak aznap nem, előtte is, utána is havazott. Nézem a hóesést, nagy pelyhekben lassan, de sűrűn szállingózik. Lehet, hogy a hó azért létezik, hogy valamit megmutasson, ami nélküle is mindig van, de a hó láthatóvá teszi: a süllyedést. Kirajzolja a világban rejlő, szüntelenül ható süllyedést, érzékelhetővé az állandó ülepedést. Megszínezi, hogy látsszon. Mint egy mindenben rejlő működő erőt.

De ha van szüntelen süllyedés, kell, hogy legyen emelkedés is, és kell valami, hogy a világba ezt is belerajzolja.

(9.)

döntései teljes birtokában

Szüléskor Ágnes egész személyisége fordul a szülő anya felé, nem pusztán orvos ő ilyenkor, hanem lélekvezető, Hermész, beavató sámán, nem a gyermeket segíti csupán ideát, hanem a szülő anyát is odaátra, a természet nála hatalmasabb erőihez. Figyel, figyel, nem megfeszítve a figyelmet, nem úgy, mint ahogy egy tárgyra, egy célpontra koncentrál az ember, hanem azonosulva, de kívül is maradva. Átveszi a szülő anya légzési ritmusát, testének hullámzását, az erő lüktetését, önkéntelenül ismétel apró mozdulatokat. Nem irányít, hanem segít. Nem diktál, hanem arra buzdítja a szülő anyát, hogy segítse ő is a szülést, ne akarja uralni, hanem adja át magát annak az erőnek, ami benne testet ölt. Úgy azonosul a másikkal, hogy nem veszti el önmagát. Úgy oldódik fel teljesen a pillanatban, hogy nem veszti el kapcsolatát a tárgyszerűen létező valósággal. Nincs benne félelem, idegesség pánik, aggodalom, végtelen nyugalmat áraszt, felfokozott éberséget, a tisztánlátás intenzív tudatállapotát, melyben úgy érezhetjük, közös kegyelemben fogunk részesülni. Ily mértékű nyugalom egy ilyen helyzetben csakis az alapvetően hozzánk kegyes természetbe vetett bizalomból eredhet. Felelőssége, cselekvőkészsége, döntései teljes birtokában van. Ha a szülő anya vajúdáskor a fürdőbe kívánkozik, azután a kád vizéből mégis inkább ki egy fotelbe, vagy elbújni szeretne, egyedül maradni vagy mégis inkább a családdal lenni, enni, aludni, énekelni, táncolni, feküdni, guggolni, négykézlábra állni – hagyja, hogy megkeresse ki-ki a számára legjobbat. De lehet, hogy van, akinek ilyenkor semmi sem jó – az állandó helyzetváltoztatásban reménykedni, az a jó. Ágnes, az orvos és lélekkísérő, meg a segítője, a bába követi szolgálatkészen, egyetlen zokszó nélkül az anyát mindenhova. Egyedül hagyja, ha az anyának úgy jó, és még veszélytelen, de rögtön megjelenik, ha segítségét kéri. Vele van mindenhol, ahol ott kell lennie. Csomagolnak, ő és a bába, viszik a vajúdó anya után az összes eszközt, aminek a születés pillanatában kéznél kell lenni. Viszik a vajúdó mama után egyik szobából a másikba, ágyba, kádba, szobáról szobára, konyhából fürdőbe, asztalról padlóra.

(10.)

A megszületés után a köldökzsinórt nem vágják el azonnal. Még él a kapcsolat, lüktet a vérrel teli csatorna, nincs látható „születés traumája”, nem kell az újszülöttnek egyetlen pillanat alatt a tüdővel-légzésre áttérni, nem kell ehhez pofozni, hogy ijedtében ordítva, sírva tanuljon meg levegőt venni. Nyugodtan feküdt fiunk már a törülközőbe csavarva mamája testén, még köldökzsinórral összekötve, a kádban. A víz, ami a kádban kihűlt a hosszú vajúdás alatt, nem éri őt, csak az anya fekszik benne. Kicsit meg kell őt emelnünk, hogy a csecsemő ne érjen a vízbe, ezért a háta alatt összekulcsoljuk a kezünket, orvosunk, segítőnk és én, így engedjük egyre lejjebb a kádban, míg folyik le alóluk a víz. A fürdőszobában meleg van. Folyik, folyik le lassan a víz, örvénylik a lefolyónál, ülepedik minden. Szárazra ér az anya és gyermeke, megfeneklik. Ágnes, szülészünk elengedi a kezemet, ő törli le Adélról, a bábáról és rólam is az izzadságot, vizet és könnyeket. Aki él, nedves. A köldökzsinórban megszűnik lassan a lüktetés, megszületik a méhlepény, elvágják utána a zsinórt, szopik a kisded. Nem éles határátlépés a születés, semmi sem élesen határos. Rugalmasan tágulnak a gát izmai, lassan csitul el az élet a köldökzsinórban, ülepedik, sűrűsödik, elalszik, megalvad.

Ha nem hirtelen változás a megszületés, hanem lassú ideutazás, akkor talán lehet a halálban is lassan távolodni, nemcsak kizuhanni az életből. Úgy tűnik, sok múlik azon, az ember képes-e a határvonalakat mezsgyévé változtatni, az átváltozásait folyamattá. Hogy a világnak miféle működő erőivel teremt azonosságot az életbe-kerülés és kikerülés eseménye. Hogy mivel, miben, hogyan válik azonossá e két esemény. Minden tudásunk velejének tűnik ez számomra.

(11.)

Kérdezem Ágnest szülés után, hogy sejti-e előre, kire milyen szülés vár. És ugyanazon anya szüléseinek sorozatában van-e valamilyen fejlődés? Tanul-e a test valamit attól az erőtől, amivel szüléskor találkozik?

feltétlen odaadás

A szülés a várandósság vége. Mintha az egész élet várandósság lenne. És ha a várandósság szülésre várás, akkor a szülésben valóban ellentét munkál: megtartani a magzatot és megszabadulni tőle egyaránt. Tartóztatni, elengedni, visszahúzni, kitaszítani. Kell-e pártjára állni valamelyik erőnek az ellentétek csatájában, vagy engedni kell, hadd sodorják a testet, és úgy volna igaz, hogy csak e hagyás, belenyugvás teszi könnyűvé a szülést? Arra tanít-e minden intenzívvé vált élethelyzet, amiben ember felett állónak érzett erőkkel kell találkoznunk, hogy csak a nekik való feltétlen odaadás az egyetlen helyes cselekedet? Mindenben útmutatás rejlene, mely végül is csakis a végső átváltozáshoz, a halálhoz való „helyes” viselkedésünkre készítené fel testünk emlékezetét? Egyáltalán tanít-e minden erő, mely rendkívülinek érezhető? Miért hisszük, hogy a rejtett dolgoknak szándékuk is van? Lehet, hogy mindig minden csak az adott pillanat összjátéka, egy pillanat teljessége: nem útmutató, „csak” útirajz?

Ki tudja – mondta Ágnes –, még ha sejtem is a választ, szoktam tévedni.

(12)

Mint ahogy hosszú utazásra, távoli városok, vidékek látogatására készül fel az utazó, úgy készül az otthonában tervezett szülésre a szülő emberpár. Egy hétig mindennap előadások a szülésről: a szülésznő, a bábák, a gyermekorvos szemszögéből. Azután az azonos időszakban szülésre készülő pároknak több ízben csoportos beszélgetés, gyakorlatok – ez a program. Majd személyes találkozás Ágnessel, a szülészorvossal, vizsgálatok persze a megfelelő technikai, műszeres felszereltséggel, majd minden részletre kiterjedő megbeszélés. Ágnes igyekszik kiszűrni minden kockázatot, várható nehézséget, szó van az előző szülésekről, a várandósság problémáiról, fenntartja magának a jogot, hogy ne vállalja a szülést. Így mindenképpen kórházba küldi az ikreket várókat, koraszülőket, farfekvéses magzatot hordókat, azokat, akiknek előző szülésükből vagy várandósságukból esetleges kockázatot lehet valószínűsíteni. Legyen a lakóhely könnyen megközelíthető, legyen autó, telefon, közelben kórház, hogy a még otthon elindult szülésből, ha Ágnes úgy ítéli, kellő időben kórházba lehessen jutni. A szülés előtti utolsó héten állandó kapcsolat van közte és a szülők között, hogy minden készen álljon, mint egy utazásra az indulás utolsó perceiben. Térkép készül a lakóhely környékéről, az odaútról, és a várható, időszerű szülések helyeiről rajzolt térképek Ágnes táskájába kerülnek, hogy éjjel-nappal vele legyenek. Ha nem szüléskor látogat meg valakit, előfordul, hogy eltéved, még akkor is, ha többször járt már arra. De ha szüléshez tart, mindig pontosan célba ér. Ha forgalmi akadályba ütközik – mesélik, volt rá példa – ,,épp arra jön valaki a legmegfelelőbb pillanatban, aki már régebben az ő segítségével szülte meg gyermekét, és most, mint egy őrangyal, egy kevésbé ismert kerülő úton időben a szüléshez viszi. Minden bajban váratlanul történik valami segítő megoldás – így szólnak a történetek. Ágnes, ha szüléshez indult, olyan, mintha tényleg vezetné valami felette álló erő, mintha tényleg az égiek követe volna. Láthatatlan zsinór van közte és a szülő anya között, ha valami megakasztja őt, a zsinór továbbrántja. Eltalálja pontosan a szülés helyét, mint a ragadozó a prédát vagy inkább mint a madár az elhagyott fészkét.

(13.)

Mondja a mágikus tudomány, a lélek az égből utazik le a földi testbe, amiben átutazza ezt az életét. A magzat minden fejlődési fokon az anyaméhben magához veszi annak a foknak megfelelő bolygó hatását, így gyűjtve össze magában a kozmikus kisugárzásokat. Ezt teszi születés közben a szülőút egyes állomásain. Hát mennyiben más e mágikus tudomány, mint hogy az embrió az evolúció történetét ismétli, míg emberi magzattá válik? Utazás képe vetül így is, úgy is mindenre, ami idő és történet.

És ha valaminek a képe egymásra vetül, könnyen azt mondhatjuk, mindenben megfelelnek egymásnak. Ahogy egy utazás története a szülés, úgy lehet az az egész életút, vagy egy-egy időben elfutó élet-esemény, például egy betegség története, lefolyásának sajátos pontjaival, a gyógyulás, rosszabbodás, javulás fázisaival. Ahol változás, fordulat van egy élet menetében, talán azzal azonosítható időpillanatban lesz fordulat ugyanennek az embernek a szülés-történetében vagy egy betegségének-gyógyulásának menetében? És ahol akadály képződik egy utazás történetében, ahhoz hasonló ritmusban keletkezik akadály, nehézség az utazó életének más eseményeiben is?

Meddig lehet a széttartó tényeket azonosítani, hogy értelmetlenné ne váljon minden? És meddig tudás valóban a tudás, mely arra tör, hogy azonosként lássa a különféleségeket?

(14.)

Történt egyszer, hogy fölébredve, még félálomban, kábultan kiültem reggel az ágy szélére. Az embernek ilyenkor a saját testéből csak az – esetleg – csontsovány lábszára látszik. Ezt bámulja az ember sokáig – esetleg – a felkeléshez való ereje hiányában. És a lábszár látványában, csak a lábszárban benne van az egész test, pontosabban benne van az embernek egész önmaga testéről érzett lényege. Igen, ez ő maga, ez a lesoványodott lábszár, és csak ma vette először észre, hogy eddig nem ilyen volt. Uramisten, más lettem, egyik napról a másikra kicserélődtem egészen, másik élet ez, másik test, másik én vagyok. Ha nagyon emlékezni próbálok, volt már néhány ehhez hasonló változásom, megszámolhatom tehát, hányadik énemnél tartok.

közös testbe kerülni

Már belegondolni is szédítő, hogy milyen lehet gömbölyödni, gömbölyödni, egy gyerekkel közös testbe kerülni, a lábszárat már nem is látni, anyai énre változni, közben reggel az ágy szélére ülni, félálomban kerekded testemre nézni, önmagamra, aki ilyen lettem.

Amikor már egy órája élt fiunk az otthonunkban, segítettem kivinni az orvosi műszereket, kellékeket, nehéz táskákat a kocsihoz, visszanéztem kintről a házra: odabent van kisfiúnk a testvérével, párommal, a legdrágábbal. Ropogott a friss hó a behavazott kerti úton. Ágnes elköszön a kocsinál, magunkra hagy, azt mondja, köszöni, hogy nálunk lehetett. Még soha ilyen pontosan nem éreztem annak a súlyát, hogy ha valami ennyire véget ér, akkor kezdődik igazán.

kép | unsplash.com