Mund Katalin

SZŰKÜLŐ VILÁGEGYETEM?

2002 június

SZŰKÜLŐ VILÁGEGYETEM?
,,Oh, hogyha látnád árva lelkedet
A végtelen űrben keringeni.

Amint értelmet és kifejezést
Keres hiába, idegen világban,

S nem érez többé semmit és nem ért.”
(Madách: Az ember tragédiája,
XIII. szín)
„Ha egy kiváló, de korosabb tudós azt állítja valamiről, hogy lehetséges, majdnem biztosan igaza van. Ha azt állítja, hogy lehetetlen, majdnem biztosan téved.”
(A. C. Clarke)
„Ha egy kiváló, de fiatalabb vagy korosabb sci-fi író azt állítja valamiről, hogy az lehetséges, akkor majdnem biztosan téved. (…) Ha egy nagy Tudós – akár Nobel-díjas – valami nagyon fantasztikusat, hihetetlent állít, akkor nagyon valószínű, hogy az egyszerűen nem igaz… Tudósunk csak minket akart megdöbbenteni.”
(Farkas Henrik)


I. 2001: Űrodüsszeia – 2001: valóság

Állítólag sokan megnézték az Egyesült Államokban 2000/2001 szilveszter éjszakáján Stanley Kubrick világhírű filmjét (Arthur C. Clarke ugyancsak világhírű regényéből), a 2001: Űrodüsszeiát. A történet szerint az emberiség földönkívüli intelligencia nyomára bukkan, s elindul, hogy megkeresse, s felvegye a kapcsolatot vele. Az űrhajóban a legénység felét, a költségek visszafogása végett, hibernált állapotban szállítják. A hajó vezérlését lényegében egy mesterséges intelligencia, a HAL 9000-es számítógép végzi, amely „képes reprodukálni az emberi agy legtöbb tevékenységét”. (A számítógépet a film szerint 1992 januárjában hozták létre.) Különféle bonyodalmak után az űrhajó egyetlen életben maradt utasa a Jupiteren túl másfajta matematikák által meghatározott tér-időbe kerülvén végül is találkozik a Földön kívüli intelligenciával, transzcendens kapcsolatba lép vele, aminek révén csillag-gyermekké változva az egész univerzum működését átlátja. A film 1968-ban készült.

a végtelen növekedés

A valóságban 2001. szeptember 11-én fanatikus iszlám terroristák több amerikai repülőgépet eltérítenek – méghozzá nem az akciófilmekből ismert szuper-fegyverekkel, hanem holmi műanyag kések és borotvák segítségével. Az eltérített gépekkel azután nekirepülnek a nyugati világ, illetve kultúra két fontos szimbólumának: a Pentagonnak és a World Trade Centernek. A WTC százemeletes tornyai leomlanak, maguk alá temetve nem pusztán a mintegy hatezer ártatlan embert, de úgy tetszik, velük együtt a modernizáció, a végtelen növekedés, a fejlődés álmát is. Amerika és szövetségesei, bosszúért kiáltva, hosszú évekre jövendölt, majdhogynem reménytelen háborúba kezdenek az iszlám fanatikus híveivel a Föld legszegényebb országának hegy-völgyes sivatagában. Olyasvalakikkel, akiknek semmi vesztenivalójuk nincs, hiszen harcias és büntető istenükön kívül semmijük nem maradt.

De lépjünk túl az aktuálpolitikai apokaliptikán, és nagy vonalakban nézzük át, mi nem valósult meg azokból az álmokból, amelyet a 2001: Űrodüsszeia és a sci-fik többsége ígért erre az időszakra. Mert bizony nem hogy a Jupiteren túlra, de igazából még a szomszédos bolygókig sem jutott el az ember. Az Alfa Holdbázis, ez a hetvenes években hazánkban is oly népszerű brit sorozat 1999-re már várost álmodott a Holdra, ehhez képest a hetvenes évek eleje óta nem lépett ember a hozzánk legközelebb eső égitestre. Ráadásul egyes divatos összeesküvés-elméletek magát a Holdra szállás tényét is megkérdőjelezik. Carl Sagan és Spielberg álmai ugyanúgy nem valósultak meg, mint sok más íróé vagy tudósé. Az ufók nem jöttek, de még rádióüzenetet sem küldtek. Az ember nem jutott túl a Naprendszeren és nem hozott létre gigászi űrállomásokat sem. A Naprendszer kutatása műholdak és más, ember nélküli gépezetek segítségével ugyan – több-kevesebb sikerrel – folyamatosan zajlik, létezik pl. Mars-kutatás, ám a látványos eredmények valahogy elmaradtak.

Mit értünk el a grandiózus álmok helyett? Mi, a „galaxis eljövendő császárai” bizony úgy tűnik, még saját bolygónkra, a Földre sem tudunk vigyázni. 1950 és 2000 között a Föld népessége 2,5 milliárdról 6,1 milliárdra nőtt, s az előrejelzések szerint 2050-re eléri a 8,9 milliárdot. Ahogyan a népesség növekszik, a természeti erőforrásokból származó fejenkénti élelmiszer-mennyiség nem csupán az életminőséget, de sokszor magát az életet is fenyegeti.

Leláncolt nő, Amazing Stories, Ed Valigursky borítóterve, 1956

A huszadik század közepe óta az egy főre jutó gabonaföld a felére zsugorodott, 0,24 hektárról 0,12 hektárra. Zsugorodnak az erdők, pusztul a talaj, csökkennek a víztartalékok. Évről évre egyre több ökológiai rendszer omlik össze. Az Aral-tó, amely 1960-ban még 40 millió kilogramm halat adott, ma gyakorlatilag halott. Az elmúlt két évben pusztult ki az Indiai-óceán korallállományának 70%-a. A Föld 8615 madárfajának 11%-át, a 4355 emlősfaj 25%-át és valamennyi halfaj 34%-át fenyegeti a kipusztulás. És nem ejtettünk szót az emberiséget sújtó számos betegségről, elsősorban az AIDS veszélyéről. Afrikában a Szaharától délre eső területeken a felnőtt lakosság több mint 20%-a HIV-fertőzött, azaz „mintegy 23 millió afrikai a HIV halálos-ítéletével lép az új évszázadba”.1

Az emberiség józan belátására alapozó racionális társadalom felépítése helyett a huszadik század végétől a vallási fanatizmus megerősödésének is tanúi lehetünk. Elsősorban persze az iszlám radikalizmus jelenkori térnyerésére gondolok, de ez a fajta fanatizmus, illetve a mögötte rejlő archaikus gondolkodás Izraelt, ezt az európai kultúra által létrehozott új országot is elnyeléssel fenyegeti, méghozzá belülről. A nyugati kultúra országaiban is egyre inkább megfigyelhető az irracionális világképek divatja, a legkülönfélébb szektás elképzelések és modern misztériumvallások rohamos terjedése.

II. Egy úr az Űrből – A nagy álom

A huszadik század kezdetén a Wright-fivérek az Ohio állambeli Daytonban, kerékpárboltjukban egy repülő szerkezetet terveztek. 1903-ban, az első alkalommal csak mintegy 40 méternyit repültek, ám alig telt el 54 év eme első bizonytalan próbálkozás után, amikor 1957. október 4-én, a Szovjetunióban fellőtték az első szputnyikot, és „ezzel kezdetét vette az űrkorszak”. 1961 áprilisában az első ember, Jurij Gagarin kijutott a világűrbe, majd nem sokkal később, 1969-ben két amerikai űrhajós, Neil Armstrong és Buzz Aldrin a Holdra szállt.

felvilágosult racionalizmus

Eme hihetetlenül gyors fejlődés eredményeképpen a hetvenes évektől valóságos kozmonauta láz tört ki. A televízió újabb és újabb űrhajók indulásáról adott hírt, fedélzetükön a hős személyzettel. A visszatérőket személyesen az elnök fogadta csókkal és kézfogással. A nézők pedig szívükben csordultig telve elérzékenyültséggel és megilletődöttséggel merültek álomba. Ügy tűnt, végre találkozik a fejlődés iránti régi optimizmus és a tudomány által a világ jobbításában hívő új, felvilágosult racionalizmus. A kor hangulatát mi sem tükrözte jobban, mint a hétköznapok tárgykultúrája: a lakásokba futurisztikus formájú bútorok kerültek, az igazán divatos ruhák és eszközök pedig műanyagból készültek. Voltaképpen az számított modernnek, ami formájában, stílusában, anyagában valamiképpen az űrhajózáshoz kapcsolódott.

Az űrkutatás lényegében kettős perspektívát ígért: egyrészt, hogy segítségével alaposabban megismerjük a Földet és a Kozmoszt, hogy új energiaforrásokra bukkanunk és esetleg elkezdődik valamiféle „űr-honfoglalás”. Másrészt – és ez még sokkal izgalmasabbnak tűnt – kapcsolatba léphetünk nem földi eredetű civilizációkkal. Ennek problémáiról és esetleges következményeiről az első nemzetközi konferenciát 1971 szeptemberében rendezték Bjurakánban, az Örmény Tudományos Akadémia Csillagvizsgáló Intézetében a csillagászat, a fizika, a híradástechnika, a kémia, a számítástechnika, a biológia, a nyelvészet, az archeológia, az antropológia, a szociológia és a történettudomány területén kutató, elsősorban szovjet és amerikai tudósok. Mellettük azonban Anglia, Csehszlovákia és Magyarország egy-egy képviselője is részt vett a tanácskozáson.

Holdbázis, Collier’s magazin, Alexander Leydenfrost illusztrációja, 1948

A konferencia résztvevői (többek között) arra a következtetésre jutottak, hogy

1. Az utóbbi évek meglepő felfedezései a csillagászat, a biológia, a számítástechnika területén a Földön kívüli civilizációk létének és észlelésének problémáit a spekuláció szintjéről a kísérlet és megfigyelés szintjére emelték. Az emberi történelemben először válik lehetővé, hogy ez az alapvetően fontos kérdés komoly és részletes kutatás tárgya legyen.

2. Ez a probléma alapvető jelentőségűnek bizonyulhat az emberiség fejlődése szempontjából. Ha valaha is felfedeznek Földön kívüli civilizációkat, ennek az emberiség tudományos és technikai kapacitására gyakorolt hatása felmérhetetlen. A felfedezés pozitívan befolyásolhatja az ember egész jövőjét. Ha sikerülne kapcsolatot teremteni egy Földön kívüli civilizációval, annak gyakorlati és filozófiai jelentősége olyan hatalmas lenne, hogy az az ilyen kutatásokra lényeges erők koncentrálását teszi jogossá. Egy ilyen felfedezés következményei nagymértékben megnövelnék az egész emberi tudást.2

A tudományos kutatások azonban már jó tíz évvel a konferencia előtt elkezdődtek a CETI-program keretében.3 Az 1981-ben megjelent Űrhajózási Lexikon meghatározása szerint a CETI:

A Földön kívüli civilizációk létezésével, felfedezésével és a kapcsolatteremtéssel összefüggő kérdések tudományos vizsgálatának programja. Legfontosabb témakörei: a) a lakott világok sokaságának létezése; b) az idegen civilizációk felfedezése és a kapcsolatok létrehozása (csillagközi információátvitel); c) a kozmikus üzenetek nyelve (kozmolingvisztika); d) az idegen civilizációk üzeneteinek megfejtése, a földi üzenetek kódrendszere kialakításának elvi kérdései.4

kozmikus nyelv

A kommunikáció idegen civilizációkkal akkoriban olyannyira közelinek tetszett, hogy egyes tudósok mesterséges nyelv létrehozásán töprengtek, egyfajta „űreszperantón”, amellyel üzeneteket küldhetnénk. E mesterséges nyelv elvi alapjait 1960-ban H. Freudenthal fejtette ki, s annak a lincos nevet adta (a latin lingua cosmica = kozmikus nyelv összevonásából). Feltételezte, hogy az idegen civilizációban élő lények „értelmességi szintje” legalább olyan, mint az embereké. A címzettet mindenekelőtt meg kell tanítani a lincosra, ezért az üzenet a természetes számsor leadásával kezdődne, majd a címzett az egyes számokkal végzett műveletekből megfejtheti a műveleti szimbólumok, illetve az ezeknek megfelelő jelek értelmét. A továbbiakban a bonyolultabb logikai fogalmak is rendre felépíthetők.

Idővel a CETI-programot egyre inkább a SETI váltotta fel.5 Ennek lényege: rádiójelek detektálása. Az első ilyen irányú kutatást Frank Drake rádiócsillagász végezte 1961-ben az Egyesült Államok-beli Green Bank-i rádiótávcsővel a Tau Ceti és az Epszilon Eridani csillagok irányában. A mintegy két hónapig tartó megfigyelés eredmény nélkül zárult. Drake kísérletét újabb próbálkozások követték, 1983 óta a SETI-programok folyamatosan zajlanak – ám eredmény azóta sincs. A kutatások viszont formába öntötték a legelképesztőbb emberi fantáziálást. Az egyik legmerészebb elképzelés F. J. Dyson, princetoni professzor nevéhez fűződik. Szerinte egy rendkívül fejlett civilizáció képes lehet, hogy a Jupiter anyagából a Naptól kétszeres földtávolságban a Napot koncentrikusan körülvevő 2-3 méter vastag, zárt gömbhéjat hozzon létre. Ez a felület nemcsak az addig hallatlan mértékben elszaporodott emberiség elhelyezésére szolgálna, hanem a napenergia teljes hasznosítására is. Ekkor a Nap más csillagok felől nem látszana, de a gömbhéj mintegy 10 mikronos hullámhosszú infravörös sugárzását észlelni lehetne. Dyson szerint kutatni kellene a világűrben ilyen infravörös-sugárzó objektumok után, mert azok létezése fejlett civilizáció létezését tanúsítaná.

Űr tetrahedra, Wonder Stories, Frank R. Paul borítóterve, 1931

Márpedig szupercivilizációk feltételezhetően vannak, csak meg kell őket találni – nagyjából ez volt a korszak hangulata. Nyikolaj Sz. Kadasev még továbbmegy, amikor arról ír a szupercivilizációk kutatását célzó program kapcsán, hogy mi magunk is szupercivilizációvá alakulhatunk: „Az asztrofizikának, a biológiának, a kibernetikának és több más tudománynak az újabb eredményei sugallják: jó esélyeink vannak rá, hogy előbb-utóbb megtaláljuk a Földön kívüli civilizációkat. (…) Véleményem szerint az egyedüli hasznos kiindulási pont, ha a szupercivilizációk létezését feltételezzük. (Persze azt is beleértve, hogy egyszer majd mi is ilyen szupercivilizációvá alakulhatunk.)6

A kor optimizmusára jellemzően a nagyhatalmak látványosabbnál látványosabb terveket kovácsoltak, miként hódítja meg az Ember a Világegyetemet. A Szovjetunió tudósai hosszú távú tervet dolgoztak ki a Föld körüli, emberlakta űrállomások kifejlesztésére. A terv három, egyenként tízéves szakaszban valósult volna meg. A harmadik szakaszban (1991–2000) többek között azt tervezték, hogy

– óriási űrállomásokat létesítenek (a kész űrállomás tömege meghaladja az 1000 tonnát);

– a rajtuk szolgálatot teljesítő űrhajósok létszáma 50–120;

– az űrállomás forgatásával mesterséges gravitációt hoznak létre, így az űrhajósok jóval hosszabb időt tölthetnek a világűrben,

– az űrállomásokon a Föld megfigyelésén kívül szabályos üzemi tevékenységet folytatnak, mindazokban az iparágakban, ahol a súlytalanság és a kozmikus vákuum előnyös (pl. kohászat, gyógyszergyártás, villamos energia-fejlesztés stb.),

– az űrállomások indító és fogadó kikötőként szolgálnak a Naprendszer többi bolygóját kutató űrhajó számára.7

A NASA programja még fantasztikusabb volt: ők már a hetvenes évek második felére ütemezték hatalmas, a Föld körül keringő kiképzőállomások, űr-egyetemek felbocsátását, amelyeken 100 fő tartózkodna rendszeresen. A nyolcvanas évek közepén pedig fokozatosan megkezdődött volna a Mars birtokbavétele is.

már csak politikai probléma

A Párizsban létrejött Nemzetközi Asztronautikai Akadémia által 1960-ban megalakított Nemzetközi Holdlaboratórium (LIL = Lunar International Laboratory) munkatársai az 1964-es varsói kongresszuson kijelentették, hogy az első állandó jellegű laboratóriumok és kutatóállomások 1975 és 1985 között épülnek majd ki a Holdon.8 Nagy István György pedig 1969-ben a Holdon létesítendő nemzetközi laboratórium megvalósítását már pusztán csak politikai problémaként állítja be egy a világűr kutatásával kapcsolatos cikkében:

„Alig egy évtizeddel ezelőtt a legtöbb ember számára az effajta gondolat agyrémnek tűnt volna, ma pedig már úgyszólván senki nem vonja kétségbe a terv tudományos és műszaki lehetőségét. Az ellenvetések inkább politikai természetűek: vajon meg tudnak-e egyezni az ’űrhatalmak’ egy ilyen közös intézmény létrehozásában?9

A Vörös váltás, Gray Morrow, 1965

Természetesen születtek egészen különleges távlati tervek is. Ciolkovszkij, az űrhajózás alapelveinek lefektetője, illetve a rakétatechnika elméletének megalapozója már 1926-ban így fogalmazta meg az űrkutatás perspektíváit:

1. A Föld körül népes telepek alakulnak ki.

2. A napenergiát használják majd fel a helyváltoztatásra a Naprendszerben.

3. Az aszteroidák övezetében és a Naprendszer más helyein, ahol csak kis égitestek vannak, települések alakulnak.

4. Megteremtik az egyéni és társadalmi tökéletességet.

5. A Naprendszer lakossága százezermilliószor nagyobb lesz, mint a Föld mai lakossága. Elérik a végső határt, ami után elkerülhetetlen a széttelepülés az egész Tejúton.

6. Megkezdődik a Nap kihűlése. A Naprendszer itt maradt lakói megkezdik az áttelepülést más napokhoz, korábban elköltözött testvéreikhez.

És ezt még a hetvenes évek közepén is sokan komolyan vették! „Ez a hatalmas méretű terv a civilizáció fejlődésének grandiózus prognózisa. És milyen pontos!” – írja 1976-ban Tverdovszkij az űrrepülőterekről szóló könyvében.10

Ennek az optimizmusnak, illetőleg az akkor valóban hihetetlennek tűnő tudományos eredményeknek természetes lecsapódása volt a tudományos-fantasztikus irodalom felvirágzása, s persze annak gerincét, fő vonalát éppen az űrkutatás, pontosabban az űr témaköre adta. A tudomány és a képzelet kölcsönhatásába vetett hit olyan erős volt, hogy nem egy tudományos könyv szerzője tartotta szükségesnek, hogy néhány szóban kitérjen a tudományos-fantasztikus írások jelentőségére vagy hibáira. Ezzel viszont a sci-fi és a tudomány kapcsolatát maguk a tudósok is nyíltan elismerték. Kulin György például ezt írta a más bolygókon lehetséges élettel foglalkozó tudományos cikk-gyűjtemény utolsó fejezetében:

„Manapság, amikor a fantasztikus írások közkedveltségnek örvendenek, sok termékeny gondolatot adnak, de meg is nehezítik a tájékozódást. Tisztázhatnak bennünk sok fogalmat, amit a század tudománya termelt, de sok esetben a hamis képzetek forrásaivá lesznek.

Nagyon termékenyek és gyümölcsözőek lehetnek viszont azok az elképzelések, amelyek egy új felfedezés alkalmával azzal foglalkoznak, hogy ez milyen formában gazdagíthatja majd az emberiséget, és a jó képzelőerejű író, aki ha nem is szakember, de jól érti a felfedezés fizikai tartalmát, sok olyanra is gondolhat, ami a felfedező figyelmét elkerüli.

Az ilyen fantázia arra is képes, hogy széles körben ismertesse a tudomány új eredményeit, elősegíti azt, hogy a világról alkotott kép a valóságot tükrözze.”11

elrettentő példa

Vagy nézzünk egy másik példát. Hédervári Péter A Hold és meghódítása című könyvében írja: „Napjainkban, amikor az űrhajózás nem álom többé, hanem reális valóság, szinte se szeri, se száma az asztronautikával foglalkozó regényeknek és filmeknek. Azok, amelyek a tudományos lehetőségeket és természeti törvényeket figyelembe veszik, hasznosak és tanulságosak; azok azonban, amelyek nem törődnek a tényekkel, károsak és félrevezetőek. Elrettentő példa erre a Magyar Televízióban 1968-ban bemutatott Az Orion-űrhajó fantasztikus kalandjai című német sorozat, annak ellenére, hogy a történet kétségkívül szórakoztató és izgalmas volt. A tudományos-fantasztikus irodalomban sem engedhető meg az, hogy a természeti törvényekkel ellentmondásban levő dolgokat közöljenek.12

A sci-fi ugyan irodalomtörténetileg régi műfajnak tekinthető, de a tudományos eredmények hatására új, nagy hulláma jelenik meg az ötvenes évektől, ami a hatvanas évek végén, a hetvenes évek közepén éri el csúcspontját. Jacques Bergier a Pléiade nagy Világirodalom-történetében írta a sci-firől: „A science fictiont ’komoly’ emberek kamaszok szórakozásának tekintették, vagy legföljebb szellemi tornának, amikor felrobbant a hirosimai bomba. Szinte ezzel egyidőben ismerték meg az emberek a radart, az antibiotikumokat, a rövidhullámú rádiókapcsolatot a Holddal, a szilikonokat, az óriásrakétákat. A science fiction sikerkorszaka következett.13

És ebben a „sikerkorszakban” a sci-fi túlnőtt az „irodalmi műfaj” kategória keretein. A világon mindenhol (már ahol a sci-fi megjelent) rajongók óriási tábora alakult, akik klubokba tömörültek, saját kiadványokat szerkesztettek, konferenciákat, találkozókat szerveztek: nem az irodalom egy fajtájával állunk tehát szemben, hanem összetettebb társadalmi jelenséggel. A sci-fi nem szűk réteg hobbija volt, s ez a fennmaradt statisztikai adatokból is jól látható.

Nézzünk közülük néhányat: Kik olvasták például 1968-ban az Analog című magazint (az egyik legnagyobb példányszámú amerikai sci-fi folyóiratot)?

„1968-ban az Analogot 92 241 példányban adták el havonként. Átlagban két ember, összesen 184 482 személy olvasta a lapot. Az olvasók 93 százaléka férfi volt. Átlagos életkoruk 31,6 év. 58,8 százalékuk nős. Kollégiumot, egyetemet végzett 75,7 százalékuk. Akadémiai fokozatot ért el 55,4 százalékuk. Az olvasók nagyon nagy többsége mérnök, tudós, technikus vagy magas állású hivatalnok. Átlagjövedelmük elérte az évi 10 270 dollárt.14

A tudományos-fantasztikus irodalom a Szovjetunióban is hihetetlenül népszerű lett. Második fellendülése az ötvenes évek végén kezdődött. 1944–1957 között évente 13, 1958–1962 között évente 55, 1963–1967 között évente több mint 100 mű jelent meg oroszul a Szovjetunióban.15

A magyar science fiction könyvkiadást tekintve: 1948-ban 2, 1949-ben 3, 1950-ben 1,1952-ben 1,1953-ban 1,1954-ben 5, 1955-ben 3 ilyen témájú könyv jelent meg. 1956 után évente kb. 10, a hetvenes évektől pedig gyakran több mint évi 20 sci-fi látott napvilágot. 1972-től jelenik meg a Galaktika antológia, amely Sam Lundwall szerint egyike a világ legjobb sci-fi folyóiratainak.16 A hetvenes-nyolcvanas években itthon viszonylag kevés sci-fit adtak ki, azokat viszont hihetetlen példányszámban. Így például Huxley Szép új világát 240 ezer példányban, a Csillagok háborúját 200 ezer példányban. A rajongók Magyarországon is klubokba tömörültek, konferenciákat, találkozókat tartottak. Ennek az állapotnak vetett véget a rendszerváltás utáni vadkapitalizmus. A könyvpiacot elárasztották a különféle színes borítójú ponyvák. Válogatás nélkül jelent meg minden, a régóta áhított tiltott gyümölcsök együtt a legalja nyugati szeméttel. Ez a dömping leszállította a sci-fi színvonalát, a rajongótábor látványosan összeomlott, s ma ott tartunk, hogy anyagilag nem éri meg a vállalkozóknak sci-fit kiadni.

globális jelenség

Bár annak idején a politikai helyzet enyhülése adott teret a sci-finek, a virágzás egybeesett a nyugati sci-fi fellendülésével, s így szinte globális jelenség lett, mintegy válaszul a tudományos eredményekre. Arról, hogy a tudományos-fantasztikus irodalmat mennyire komolyan vették még a legmagasabb tudományos körökben is, a már említett Bergier így számol be: „A világ legjobb műszaki iskolájában, a Massachusetts állambeli Technológiai Intézetben a science fiction oktatása folyik. A Pentagonban a ’Back Rogers hivatal’ azt tanulmányozza, hogy lehet-e új fegyvereket létrehozni a science fiction ötleteiből. A science fiction egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia. Ebből a perspektívából kell nézni a tudományos-fantasztikus irodalmat, értékeit és hiányosságait.17

Majd néhány oldallal később így folytatja: „Pozitív oldala: határtalan és teremtő optimizmusa, páratlan érzékenysége a technikai haladás erővonalai iránt (nincs olyan fizikai, kémiai, biológiai eredmény, melyet az Amazing Stories vagy a Wonder Stories meg ne jósolt, sőt szinte már megvalósítható technikai részletességgel le ne írt volna).18

A kor hangulatára az is jellemző, hogy még a hippi-korszak társadalomból kivonuló, a nyugati technikai civilizáció „elidegenedettségét” súlyos kritikával illető (szub)kultúra gyermekei sem tudtak a világűr-kutatás vonzerejének ellenállni. Talán az egyik legjobb példa erre a hippimozgalom hatására elterjedő Krisna-tudatúak közössége. A krisnások alapító nagy mestere, Prabhupáda az egyik kiadványában hosszasan taglalja a „jógával történő űrutazás” előnyeit: „Ahogy az Amerikába készülő ember különböző könyvekből szerezhet felvilágosítást úticéljáról, úgy a Véda irodalom hasonlóképpen a lelki bolygókról nyújt információt. Egy jógi az összes ilyen leírást ismeri, ezért kívánsága szerint, akármelyik bolygóra űrhajó nélkül eljuthat. A mai űrutazás nem a legjobb módszer más bolygók elérésére. Sok idő, erőfeszítés és pénzpocsékolás (…) Az anyagi világegyetemen túlra azonban lehetetlen mechanikai úton eljutni. A felsőbb (magasabb életszínvonalú) bolygókat elérő, általánosan elfogadott módszert meditációs jógának vagy djána jógának nevezik.19

A Harmadik Galaxis Olvasókönyv, Robert Kennedy Abbett borítóterve, 1960

III. Pusztába kiáltott szó – Az ébredés

Az elmúlt kb. húsz év során a túlzott optimizmust józanabb mérlegelés, szélsőségesebb esetben csalódottság, kételkedés váltotta fel a tudományos élet és a fantasztikus irodalom terén is. Nem arról van szó, hogy az űrkutatás nem mutatott fel eredményeket az elmúlt években, hiszen köztudottan számos sikerrel dicsekedhet. Ma a Föld körül több mint 200 műholdat számolhatunk meg, űrszondáink a Plútó bolygó kivételével Naprendszerünk összes bolygóját és azok több holdját felkeresték és vizsgálták. 1990-ben Föld körüli pályára állították a Hubble űrteleszkópot, amely a földi teleszkópoknál élesebb és pontosabb ismereteket tud közölni a kozmosz akár 10 milliárd fényévre eső tájairól is. Sorolhatnánk tovább szinte vég nélkül az eredményeket, és mégis megváltozott valami. Az űrkutatás nem váltotta be azokat a nagyszabású álmokat, amelyeket hozzá kapcsoltak. A légkört, a talaj változásait, a vízáramlatokat vizsgálva tulajdonképpen beállt a „normális” tudományok sorába, olyan lett, mint a fizika, a kémia vagy a biológia, melyek mind számtalan eredményt mutatnak fel, de ez a kultúrában csak évtizedek múlva jelentkezik, ha egyáltalán jelentkezik. (Ez alól talán a genetika kivétel.) Az űrkutatásban újabb és újabb a Holdról vagy a Marsról szerzett kőzetek vizsgálata sok mindent elárulhat a földi élet eredetéről vagy a Kozmoszról, ám kulturális hatása elenyésző. Almár Iván csüggedten állapítja meg a SETI-kutatások szépségét dicsérő könyvének utolsó fejezetében:

,,A közvélemény általában csak olyankor ’vevő’ az űrtudományokra, amikor a bolygóközi szondák (Viking, Voyager, Galileo, Mars Pathfinder) jóvoltából izgalmas képek jelennek meg a távoli égitestek felszínéről a televízióban és az újságok címoldalain. Az érdeklődés azonban hamar lecseng, és a ’hétköznapi űrkutatást’ elég nehéz ’eladni’ a közvéleménynek.20

Vagyis az űrkutatás továbbra is létezik, ám a belé vetett hit, vagy ha úgy tetszik: annak messianizmusa mintha leáldozott volna.

Mindez természetesen nem jelenti, hogy egy váratlan felfedezés, egy értelmesnek tűnő rádiójel, esetleg egy valódi ufó megjelenése ne állítaná rögvest centrális helyzetbe az űrkutatás tudományát. „Egyelőre azonban – nem árt, ha tudjuk – semmiféle üzenetet nem kaptunk a távoli csillagok bolygóiról. És ha üzenünk, az is mintha pusztába kiáltott szó volna” – írja Farkas Henrik IgaZ akták című könyvében.21

migrációfékező mechanizmus

Almár Iván sem tűnik sokkal lelkesebbnek: „A magam részéről azt tartom a leginkább elképzelhető általános magyarázatnak, hogy létezik egy, ma még ismeretlen, de folyamatosan működő migrációfékező mechanizmus, mint természeti törvény. Ezt itt a mi kis Naprendszerünkben felismerni gyakorlatilag lehetetlen, mint ahogy a XIX. századi csillagászat is képtelen lett volna felfedezni az Univerzum tágulását, mert tapasztalatai csak egy kis térrészre vonatkoztak. Ha ez a fékezés létezik, akkor élhetnek ugyan magasan fejlett, kommunikációra, sőt bizonyos fokú terjeszkedésre is képes civilizációk a világűr távolabbi térségeiben, de személyes megjelenésük a Naprendszerben igen valószínűtlen.” 22 Néhány oldallal később ehhez még azt is hozzáteszi: „Napjainkban (…) a gigászi természetátalakító és űr-honfoglalási tervek valahogy nem mozdulnak előre a megvalósítás útján.”23

Az álmok egy része egyszerűen túl költséges volt, s a tudomány azóta bebizonyította, hogy lehetetlen, vagy legalábbis még jó ideig elképzelhetetlen. Így például nem lehet fénysebességnél gyorsabban, de még olyan gyorsan sem utazni, nem lehet hibernálni az embert, bármily kényelmes megoldás volna az évtizedekig tartó űrutazások megvalósításában. Egy gyerekeknek szóló ismeretterjesztő könyv ezzel a hasonlatban foglalja össze mindezt: „A mégoly hatalmas technikai fejlődés sem teszi lehetővé, hogy az ember valaha is elhagyhatja saját bolygórendszerét, és a fantasztikus regényekben leírt módon, csillagról csillagra repülhet. Amit mi büszkén űrutazásnak nevezünk, az mindig is egy külvárosi gyorsvasúthoz hasonló kapcsolat marad szűkebb hazánkban, a Naprendszerben.” 24

Leo Rackow illusztrációja

Mikor váltja fel az optimizmust a kételkedés? – ez természetesen minden embernél máskor következhet be. A nyolcvanas évek elejétől azonban szemlátomást megnőtt a szkeptikusok tábora. A közvélemény változása elsőként Proxmire szenátor módosítási javaslatában öltött nyilvánosan testet, mintegy szimbolizálva a türelmetlenség kulturális lecsapódását. A szenátor 1981-ben a SETI-programok támogatása ellen emelte fel szavát. A program leállítását három érvvel indokolta. Az első anyagi természetű, ti. hogy túl költséges a kutatás. A másik két indokot szó szerint idézem, mert jól mutatják a kételkedők alapvető érveit: „Második indokom a következő: igen nagy a valószínűsége annak, hogy Földön kívüli intelligens lények egyáltalán nem léteznek. 1981 áprilisában a Physics Today-ban jelent meg F. J. Tipler professzornak, a Tulane Egyetem matematika-fizika professzorának a cikke, amelyben részleteiben is kifejtette ezt az állítást. Tipler professzor álláspontjának lényege, hogy ha valahol másutt is lennének intelligens lények, ha már rendelkeznének azzal a technológiával, amely a csillagközi kommunikációra alkalmas, akkor ezek a lények a csillagközi űrhajózást is kifejlesztették volna, így jelen kellene lenniük Naprendszerünkben. Ilyet nem talált senki, ezért teljesen nyilvánvaló: egy szemernyi bizonyítéka sincs annak, hogy Naprendszerünkön kívül valahol másutt is volna intelligens élet.

De harmadik okunk is van a módosító indítvány elfogadására. Még ha valahol valakik – egy távoli civilizáció intelligens lényei – rádióüzenetet is küldtek volna Földünkre, annak jóval ezelőtt, akár egymillió évvel is régebben kellett történnie. (…) Az üzenetet küldő azóta már régen elpusztulhatott, nem beszélve arról, hogy mi lesz akkor, amikor a válaszunk megérkezik hozzá. Ekkora távolságot tekintve a kommunikációnak jóformán semmi értelme sincsen.25

A felszólalást követően a szenátus megszavazta a NASA SETI-programját halálra ítélő törvényjavaslatot. Carl Sagan és William Proxmire szenátor további csatája azután végül mégis arra az eredményre vezetett, hogy az elkövetkező öt év SETI-programjára 1,5 millió dollárt adtak a NASA évenkénti 6500 millió dollárnyi költségvetéséből. A támogatás tehát jóval kevesebb volt a szükségesnél, ám a program jelentős megszorításokkal, de beindulhatott.

Űrhajózási Lexikon

Az űrkutatás kulturális visszaszorulását jelzi az a tény is, hogy a kilencvenes évektől napjainkig nemigen adtak ki komoly ismeretterjesztő munkákat az űrkutatásról, annak lehetőségeiről, perspektíváiról. Magyarországon az Űrhajózási Lexikon 1981-ben látott napvilágot, és azóta nem nyomtatták újra, nem bővítették, frissítették újabb adatokkal. Pedig mennyi minden történt azóta! Az az egy-két könyv, ami a témában mégis megjelent, főképpen ifjúsági – sőt kifejezetten gyermekeknek szóló – kiadvány, amelyekre a nagy színes képek és a kevés szöveg jellemző. Mellesleg ezekben a gyerekkönyvekben még a hatvanas évek határtalan optimizmusával találkozunk.

Persze a hetvenes években is születtek kevésbé optimista könyvek, amelyek reálisabban – vagy legalábbis a mai állásponthoz hasonlóan – mérték fel az űrhajózás, űrkutatás lehetőségeit. (Érintve például az energiaforrás problémáját, ami egyelőre még lehetetlenné tesz gyors és hosszú ideig tartó űrutazásokat.) De már maga a tény, hogy abban az időben összehasonlíthatatlanul több könyvet adtak ki a témáról (és nem gyermekkönyveket, hanem a felnőtt olvasókat megszólító, komoly írásokat!), jóval optimistább hangulatról, pozitív várakozásról tanúskodik. Manapság pedig az a néhány könyv, ami a gyerekkönyveken kívül megjelenik a témában, kifejezetten szkeptikus, kijózanító; mi több, gyakran cinikus. Ennek egyik tipikus példája Farkas Henrik már említett könyve, az IgaZ akták. 26

Chikstha fajok, Tour of the Universe, Terry Oakes illusztrációja, 1980

Az irodalomban és a filmben tehát látványosan háttérbe szorult az űrkutatás témája, és a fantasztikus mellől eltűnt a tudományos jelző. Helyébe viszont virágzásnak indultak a – sokáig a sci-fi oldalhajtásának tartott – fantasy, illetve az űroperák, ami nem csupán óriási intellektuális süllyedést jelent, de teljes szakítást is a tudománnyal, technikával. (Ezekben a regényekben például nincs már szükség űrhajóra, hiszen asztráltesttel vagy varázsgyűrűvel is lehet utazni.) A fantasy mellett, másik végletként, előtérbe kerültek az antiutópiák (atomháború, környezeti katasztrófák után elsivatagosodott Föld). Valahogyan minden hagyományos sci-fi téma negatív színezetet ölt. Ezt foglalja össze Polák egy írásában:

lélek-mérnökök

„Egyik fontos téma a nemzetközi galaxisok közötti háború, fantasztikus fegyverekkel, rakétákkal, halálsugarakkal, radioaktív és bakterológiai anyagokkal, amelyek a fajok mutációját és az emberi test degenerációját idézik elő. Egy másik téma az egyes emberek és a tömegek pszichikai ellenőrzése ’lélek-mérnökök’ részéről, az emberi szellem hasonló degenerációival. Vannak azután bolygóközi kalandok, más bolygókról való lények támadása a Föld ellen, amelyek gyakran le is igázzák és kizsákmányolják az embert. Vagy zsarnoki robotok süllyesztik rabszolgasorba (…). Egy további téma Malthus elmélete a Föld túlnépesedéséről és az emberiség kihalásáról a táplálékhiány következtében. És vannak még enyhébb hangvételű témák is, melyek az embernek és a civilizációnak a valószínűtlen és lehetetlen technikai vívmányok és a morális, szociális, kulturális és politikai vívmányok teljes csődje eredményeképpen bekövetkező pusztulása körül forognak.27

A sci-fi irodalom megváltozása, illetve hanyatlása persze több okra is visszavezethető. Erdei Pálma a magyarországi sci-fi könyvkiadásról írt tanulmányában a műfaj halálát két alapvető okban látja28: Egyrészt mert csökken a fizetőképes kereslet, s így egyre szélesebb társadalmi rétegek küzdenek megélhetési gondokkal. Ez nyilvánvalóan fokozottabban érvényes a könyvpiac területén, hiszen egy átlagos, anyagi gondokkal küszködő család először a kulturális fogyasztásából farag le. Másrészt maga a sci-fi jutott válságba. Megszűntek a klubok, rajongó-körök. Székely Éva, a Móra Könyvkiadó munkatársa (a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat számos példányának szerkesztője) szerint „a tudomány lett az érvényes; utolérte a tudomány a fantáziát. Egy jó tudományos könyv felér egy regénnyel”29. Kamarás István, a Cherubion Könyvkiadó igazgatója szerint a gazdasági okokon túl további problémát jelent, hogy egyrészt sok embernek a megélhetési hajsza miatt nem jut ideje olvasásra, másrészt: „könnyebben befogadható élményekkel elégítik ki igényeiket. Rengeteg tévécsatorna kínálja folyamatosan a műsorait, videofilm-dömping van, látványosabbnál látványosabb filmek születnek…”. Egy másik sci-fi rajongó arról, hogy miért nem vesz könyveket, a következőket mondta: „Egy jó könyv egy ezresbe kerül, és elolvasom másfél-két óra alatt. Ugyanakkor egy ezresért másoltathatok magamnak egy számítógépes játékprogramot, ami egy hónapig is le tud kötni.” A magyarországi sci-fi klubok elhalásában Erdei Pálma szerint nagyrészt az játszott szerepet, hogy a sci-fi rajongók a rendszerváltást követően nyugatról beáramló könyv-dömpingben a „bőség zavarába kerülve elveszítettek valamit az ’aranykor’ varázsából. A klubok értelmetlenné váltak, elhaltak, legaktívabb tagjaik pedig könyvkiadásba fogtak. 30

A Hold halála, Amazing Stories hátsó borító, Robert Fuqua illusztrációja, 1944

Szinte az újkori sci-fivel egyidős a kérdés: Hogyan kerül össze a tudomány és a képzelet, mi köze van ennek a fajta irodalomnak a tudományhoz? A kérdés nem csupán a sci-fi támadóit, de pártolóit is megosztotta. Az egyik tábor azt állította, hogy a két irányzatnak semmi köze egymáshoz. A sci-fi nem tudományos ismeretterjesztés. Célja sokkal inkább a képzelet szabad szárnyalása. Mások azt hangsúlyozták, hogy a sci-fi közvetlen kísérője a tudomány fejlődésének, kifejeződése korunk tudományos technikai forradalmának, hiszen a tudománytól nyer ihletet. Íróik és olvasóik között is egyaránt sok a tudós vagy a tudományos képzettségű ember. A vita, úgy tűnik, eldőlt. Bár mindkét tábor érvei sok igazságelemmel rendelkeznek, mégis e több évszázadra visszatekintő irodalmi forma hanyatlása egyidejűleg zajlott az űrkutatás és a hozzá kapcsolódó tudomány eredménytelenségével – legalábbis, ami a látványos, a nagyközönség számára eladható eredményeket illeti. Ez pedig arra enged következtetni, hogy mélyebb kapcsolat létezik a tudományos fantasztikus irodalom és a tudomány között. Ez egyfajta magyarázatot is adna a sci-fi hanyatlására, ti. hogy a tudomány lelassulása a fantázia szárnyalását is megtörte, s a képzelet, immár kiszakadva a tudományos racionalizmus adta keretek közül, mesevilágok teremtésébe feledkezett (mindez persze szervesen illeszkedik posztmodern kultúránkba).

Az elemzést még egy aspektussal finomíthatjuk. A tudomány eredményei az „átlagember” számára érthetetlenek. Verne még átlátta kora tudományát, ma ez reménytelen. Az olyan általánosan használt készülékek megértése, mint például egy rádió, nem is beszélve az atombombáról vagy a számítógépről, messze meghaladják az átlagolvasó és -író tudományos ismereteinek szintjét. Használjuk a dolgokat, de egyre kevésbé értjük működésüket. A francia Michel Butor a science-fiction növekedési válságát elemezve így ír erről: „Láttuk már, hogy az ultratávoli bolygókra és korszakokba menekülés, amely első pillantásra hódításnak tűnik fel, valóságban az írók tehetetlenségét rejti; képtelenek ugyanis, hogy összefüggően, a ’tudomány’ követelményeinek megfelelően képzeljék el a közelebbi bolygókat és korokat. Ugyanakkor a jövő tudományának felruházása isteni hatalommal, minden bizonnyal nagy szabadságot nyújt nekik, de hamar kiderül, hogy ezzel az írók elsősorban tehetetlenségüket ellensúlyozzák, nem lévén képesek átfogni a jelenkori tudomány összességét.31

Ha pedig nem értjük a körülöttünk lévő világ tárgyait, csupán az adott funkciók ellátására alkalmazzuk, nos, ez voltaképpen már nem sokban különbözik (legalábbis lélektanilag) a mágikus eljárásoktól. (Például amikor egy varázsgyűrű kifejti hatását, ha megfelelően használják.)”

gonosz galaktikus hatalom

Ezzel pedig újra visszaérkeztünk a fantasyhoz, az űroperához. Az űropera-történetek lényege, hogy a rettenthetetlen WASP hős, aki mellesleg a legerősebb, legokosabb, legjóképűbb stb. férfi az univerzumban, gigászi küzdelmet folytat valamilyen gonosz galaktikus hatalommal, melynek során rendszerint megment egy szőke, kék szemű WASP hölgyet. Az űropera Sam Lundwall meghatározásában „a csoda iránti érzék tiszta, hígítatlan formában, amelynek alapját az abszolút, határtalan hatalomvágy képezi, s fő alkotórészei a gigantizmus és a jó rossz elleni küzdelme. Az ilyen történet az űrben és a jövőben játszódik, mert ez bőséges teret hagy a gigantizmusnak, de ettől eltekintve több közös vonása van a tündérmesékkel és a vadnyugati történetekkel, mint a modern tudományos fantasztikus irodalommal”.32 Az űroperák a XIX. századi ponyvaregényektől kölcsönözték hőseiket, s történeteikben a vadnyugati hangulat a két világháború csatáival kombinálódva a csillagközi űr díszletei közé helyeződik. Ennek megfelelően a mágikus eszközöket plazmaágyú, lézerkard és más hasonló szupertalálmányok egészítik ki. A fantasyban viszont a történet gyakran a „régmúltban” játszódik. A germán-kelta mítoszok ihlette hősök a mágikus eszközök mellett vas-, illetve kőkorszaki fegyverekkel folytatják küzdelmüket. Mindkét műfaj sokat merített a keleti filozófiák popularizálódott és nyugatizált formáiból, illetve a harcművészetekből. Ez a sci-fi irodalomban lezajlott „mágikus fordulat” ráadásul (terepkutatásaim, egyéni tapasztalataim alapján legalábbis úgy tűnik) kiegészül egy társadalmi jelenséggel, miszerint a tudományos-fantasztikus irodalom egykori fogyasztói inkább az ezoterikus irányzatok felé fordulnak, mintha ebben találnák meg ugyanazt az élvezeti forrást. Ha ez igaz, akkor felvetődik a kérdés: Vajon a sci-fi virágzásának idején mennyire játszott szerepet a „tudományosság” a műfaj kedvelői számára? Nem arról van-e szó, hogy a világtól menekülés akkori kulturális formáját a sci-fi jelentette, míg manapság ugyanezt a funkciót az okkult, ezoterikus irányzatok biztosítják?

Kinn az űrben, ismeretlen művész

Amikor az űrhajózás még kultúránk középpontjában állt, a mágikus hiteket is maga alá gyűrte, integrálta. Jó példa erre az ufó-hit, ami voltaképpen technicizált démonhit. Ott a démon idegen űrhajós. A fantasyban ennek éppen a fordítottja történik. Az archaikus mágikus elemekkel teleszőtt mesevilág legyőzi és integrálja az űrhajózást, mivel itt az űrhajós már újra a régi démon vagy éppen isten.

A science fiction persze meglehetősen hosszú múltra tekint vissza. Novellák és regények százai foglalkoztak fantasztikus utazásokkal, utópiákkal, tündérmesékkel az ókortól napjainkig. Habár a fantasy közvetlenül „csak” Tolkienig és Lovecraftig – vagyis a huszadik század első feléig – nyúlik vissza, szellemi táptalaja, az okkultizmus, mindenkor élénken jelen volt a nyugati kultúrában. Az űroperák előzményei pedig a romantikus ponyvaregények mellett George Griffith és H. G. Wells írásai. A műfaj már születése pillanatától hihetetlen népszerűségnek örvendett. Perry Rhodan, Captain Future és a többi hős százezres rajongó tábort vonzott maga köré. A tévéfilmeknek is mindig hálás témája az űropera, melyek közül az egyik leghíresebb a Star Trek sorozat volt. Az űropera apoteózisát a Csillagok háborúja jelentette. Az űroperák népszerűsége szinte azóta is töretlen.

Az utópiák és antiutópiák elválaszthatatlan ikertestvérei egymásnak – mutat rá Lewis Mumford Utopia, the City and the Machine című munkájában: „Elszigeteltség, rétegződés, parancsuralom, standardizáció, militarizáció – e jegyek közül egy vagy több mindenképpen jelen van az utópista város eszméjében, amint a görögök először elképzelték. És ugyanazok a vonások maradtak meg nyíltan vagy álcázott formában még a feltehetőleg demokratikusabb utópiákban is a tizenkilencedik században, mint amilyenek Bellamy Visszapillantását jellemzik. Végül az utópia lassan a huszadik századi disztópiába olvad be, s hirtelen rádöbbenünk, hogy a távolság a két eszmény között sosem volt olyan nagy, mint azt az utópia hívei vagy csodálói állították.33

társadalmi antiutópiák

A társadalmi antiutópiákat az elmúlt ötven évben a gonosz idegen látogatók mellett az atomháború, a túlnépesedés, a biológiai fegyverek és más aktuális félnivalók tették színesebbé. A huszadik század második felében tehát nem új irányzatok megjelenéséről van szó, hanem erőteljes hangsúlyeltolódásról. A fantasy és az űropera mágikus mesevilágai, valamint az antiutópiák rémálmai szinte teljesen perifériára szorították az irodalmilag színvonalasabb (s valamiféle optimizmust is magában rejtő) tudományos fantasztikumot, s vele az idegen lényekkel találkozás mítoszát.

IV. Mátrix – A mítosz eltűnése

Manapság már el sem lehet képzelni egy amolyan klasszikus űrhajós filmet (mint amilyen a 2001: Űrodüsszeia volt. Készülnek persze űr-filmek, de a díszletből, illetve a cselekményből eltűntek az indusztriális elemek (például a zsilipkamra kinyitása, gépek használata, szkafanderben szuszogó hős stb.). Az indusztriális, realista elemek helyett viszont egyre több a pszichikus elem, a mágikus bölcselet és hasonlók. Eme új típusú sci-fi filmek egyik klasszikus darabja, a Wachowski fivérek 1999-es alkotása, a Mátrix, amely bemutatását követve szinte azonnal új kultuszfilmmé vált. A történet klasszikus antiutópia, melyben a környezeti katasztrófa után az embert a saját maga alkotta gépek győzik le, s rabszolgaként arra használják, hogy energiát termeljen gazdáinak. A mátrix lényegében számítógép által generált álomvilág, amelynek feladata, hogy ellenőrzés alatt tartsa az emberiséget, s hogy eltakarja szeme elől az igazságot. Amit valóságnak élünk meg, az csupán az agyunk megfejtette elektromos jelhalmaz. Az emberiség virtuális világban él – belső tere annyira bezáródott, hogy nem hogy űrkutatás nincs, de azt az egyetlen várost sem ismerik, ahol az utolsó emberek még megmaradtak, sőt tulajdonképpen önmagukról sem tudnak. (A film alapötlete Descartes óta a filozófia egyik fontos kérdésfelvetése.) A Mátrixban az ember nem hódította meg a világűrt, sőt: civilizációja bezáródott; a tér befelé tágult ki.

Természetesen a film tele van szakrális, mágikus elemmel. Elsősorban a főhősnek, Neónak, mint valami új-Mózesnek vagy új-Krisztusnak kell az emberiséget kivezetnie a mátrixból, és felszabadítania az elnyomás alól. Társaival, a többi „felébredettel” a keleti harcművészetek és a mögöttük rejlő filozófia segítségével küzdenek meg a mesterséges intelligenciájú gépekkel. Egy több száz éves jósnő, az „orákulum” jövendöli meg, kire milyen feladat vár. Nála találkozik Neo egy kanálhajlítgató buddhista kisfiúval, aki lényegében a zen-koan segítségével mutatja meg a mátrix, azaz a világ valós természetét. „Ne próbáld elhajlítani (a kanalat), az lehetetlen. Inkább próbáld felismerni az igazságot, hogy nincs kanál. Akkor majd látni fogod, nem a kanál hajlik, hanem te magad”.

Darth Vader rombolója, Chewbacca foglalkoztatókönyvéből, Patricia Wynne illusztrációja, 1979

A világűr meghódítása helyett „agyak a kádban” szindróma. Ezért is lett kultuszfilm. A külső tér eltűnt, az expanzió megállt, konkrét és átvitt értelemben is, a környezeti katasztrófa réme egyre fenyegetőbb. Ráadásul mintha McLuhan jóslata látszana beigazolódni: az elektronikus hírközlő eszközök bolygónkat globális faluvá változtatják. Az ember mind többet tölt a számítógép előtt, egész életvitelét meghatározza az adathalmaz, amit a gép szolgáltat (bankkártya, internetes vásárlás, hálón keresztül szövődő kapcsolatok), s ez nincs messze attól az érzettől, hogy világunk egyre inkább virtuális világ.

V. A haladás mítosza

Mit fejezett ki az űrhajózás? Részint olyasmit, amit Spengler a fausti emberről ír, akit örökké nyughatatlan vágy hajszol új hódítások, új megismerések felé. A fausti lélek „Ősszimbóluma a tisztán határtalan tér, ’teste’ pedig a nyugati kultúra. (…) fausti az a létezésforma, amely a legmélyebb tudatossággal folyik, odafigyel önmagára, memoárokban, reflexiókban, vissza- és kitekintésekben, valamint a lelkiismeretben testet öltő, eltökélten személyes kultúra.34 Faust „a magányos éjszakák szenvedélyes kutatója”, „egy tisztán praktikus, messzire tekintő, kifelé irányuló tevékenység tipikus” alakja.35 A tudományos fantasztikus regények nem egy rajongója egyébként éppen azt tartja a műfaj legfőbb erényének, hogy némiképp kielégíti az ember expanzív igényét:

az ismeretlen

„Azt hiszem, főleg azért olvasunk science fictiont, mert nemcsak hallatlanul izgalmas, hanem távlatokat is nyújt, és edzi a szellemünket36 – írta Aldiss, a sci-fi angol Új hullám kiemelkedő képviselője egy cikkében. Nugyelman pedig játékos formájú, ám meglehetősen filozofikus esszéjében a következőket fejtegeti: A fantasztikus műfaj az emberi érzékek, a mindennapi élettapasztalat határain túllépő racionalitást választja témául. Ezért amikor az emberi érzelmek összeütközésbe kerülnek a tudomány kegyetlen racionalizmusával, mindenkor komoly próba elé kerülnek. Ebből származik az egész fantasztikus irodalom lényegében egyetlen témája: annak a legújabb próbálkozásnak a története, hogy a saját énjét az ismeretlen újabb szigetecskéjére terjessze ki.37

De az űrkutatás jóval többet jelentett határtalan sóvárgásnál. Voltaképpen a haladás ideáját testesítette meg.

Mivel a természetben található erőforrások végesek, az élőlények kénytelenek rivalizálni egymással, s azok maradnak fenn, akik előnyösebb tulajdonságaik révén jobban alkalmazkodnak a környezethez, azaz a legtöbb utódot tudják létrehozni. Ebben a gyorsaságtól a mimikriig sokféle tulajdonság lényeges lehet. Az előnyös tulajdonságokkal rendelkező egyedek elszaporodnak, és fokozatosan kiszorítják a kevésbé alkalmas szervezeteket. Így a populáció arculata folyamatosan változik, s ez – Darwin elmélete szerint – gyakran új fajok kialakulásához vezet. Az evolúciós változásnak azonban nincs célja. A fennmaradó faj nem feltétlenül összetettebb vagy tökéletesebb a kipusztulónál. Egy amőba éppoly jól alkalmazkodhat a környezetéhez, mint egy fejlettebb élőlény. Darwin elődei (pl. Lamarck) és kortársainak többsége (pl. Spencer) úgy vélték, az átalakulás egyben tökéletesedés is, azaz határozott értékrendszert kapcsoltak az eredeti elmélethez. A darwinizmus hamarosan átlépte a szaktudomány határait és politikai, ideológiai gondolkodásmóddá, sőt gyakorlattá vált. Ez az ún. „szociáldarwinizmus”.

Spellbinder, Heavy Metal borító, Clyde Caldwell illusztrációja, 1980

Ez a doktrína valójában a kor világszemléletét sűrítette magában, amennyiben a viktoriánus társadalom egyenletes és megrendíthetetlen haladásáról vallott kép éppúgy helyet kapott benne, mint a pozitivizmus fejlődéselmélete; a piaci mechanizmusok laissez-faire légköre éppúgy, mint a protestantizmus nézete a kiválasztott ember üzleti sikerességéről. Miközben ez az ideológia tudományos fogódzót – még inkább címkét, metaforát – talál az egyre népszerűbb és elfogadottabbá váló darwinizmusban, szinte a felismerhetetlenségig torzítja tételeit.38

A viktoriánus kor szemlélete szerint minden változás egyúttal tökéletesedés, ami az emberi társadalmakra vonatkoztatva fokozatos civilizálódásként képzelhető el. (A civilizáció csúcsát természetesen a viktoriánus kori Anglia jelentette, ami igazolást is talált az imperializmus, a hódítás, a rabszolgaság számára.)

léteznek-e egyáltalán

Az önigazolás mellett az eszme egyfajta bizonyítási kényszert is hozott, ti. a fejlett nyugatinak folyamatosan bizonyítania kell, hogy a fejlődés csúcsán áll, hogy hübrisze jogos alapokon nyugszik. Ezért azután hódítani kell, eredményeket felmutatnia minden téren: a gazdaságban, a tudományos megismerésben. A XX. századra azonban a Föld gyakorlatilag minden pontját felfedezték, további hódítás tehát már csak a Földön túlra lehetséges. Az űrkutatással foglalkozó könyvekben ez nyíltan is megjelenik, amikor a szerzők olyan címeket adnak fejezeteiknek, mint „Az új Kolumbusz” 39 , „A Hold meghódítása” 40 és hasonlók. A világűrről, az űrhajózásról vagy űrkutatásról szóló könyvekben általánosak a hódításra, illetve az eredményes fejlődésre utaló terminusok. Az Űrhajózási Lexikon fülszövegében olvasható ajánlás: „Az Űrhajózási Lexikon mindazoknak szól, akiket érdekel korunk egyik legnagyobb tudományos-technikai vívmánya, a világűr birtokbavétele.” 41 Nézzünk egy másik példát: Dala László az űrkutatás eredményeit összegző könyvében írta: „Az űrhajózás első tíz évének eredménye, hogy kidolgozta és megvalósította a valóságos alapjait annak, hogy az ember idegen égitestre léphessen, hatalmát a Földön túlra is kiterjessze.”42 Az űrkutatást kezdetben határtalan optimizmus övezte, még a legsötétebb hangulatú regényekben is, amikor szörnyeket képzeltek a világűrbe, vagy rettenetes háborúkat, kozmikus katasztrófát, még akkor is jelen volt az optimizmus: a technikai fejlődésbe vetett hit, hogy az ember el tudja érni ezeket a távoli helyeket, érintkezésbe tud lépni idegen civilizációkkal. A SETI-kutatások azonban nagyon fontos problémára hívták fel a tudósok figyelmét. Minthogy ez idáig semmiféle üzenetet nem kaptunk idegen civilizációktól, felmerül az emberben a gyanú: léteznek-e egyáltalán idegenek. A kételkedés – de általában a SETI-kutatás – azzal az előfeltevéssel jár, hogy a Földön kívüli társadalmaknak a miénkhez hasonló fejlődési folyamatokon kellett keresztülmenniük. Ennek értelmében tehát az idegen civilizációk is növekedés-orientáltak, csillagközi gyarmatosító utakra indultak. Mindez a mi nyugat-európai fejlődésünk kivetítése.

A haladás ideájának persze nem csak az űrkutatás volt a legfőbb szimbóluma. Végtére ugyanilyen idea volt az igazságos társadalomba vetett hit is, amely a kommunizmus kimúlásával alapjaiban rendült meg. A kommunizmus önmagáról alkotott képe és az űrkutatáshoz kapcsolódó mítoszok között van egy nehezen megfogható, mégis érezhető hasonlóság. Ez a hasonlóság talán a közös szemantikai magban, azaz a haladás mítoszában ragadható meg: az űrkutatás az emberiség jövőjének zálogát jelentette, s ez összecseng a kommunizmus ígéretével. A kozmosz kutatása, illetve az űrhajózás a kommunista mitológia egyik kedvelt, centrális témája volt – s vélhetőleg nem csupán a Szovjetunió és az Egyesült Államok rivalizálása miatt. Egy volt szovjet űrhajós, German Tyitov önéletrajzi könyvében az emberi fejlődés valóságos apoteózisa jelenik meg: „Az ember azáltal lett naggyá, hogy elragadta a természet szépsége és ereje, igyekezett behatolni titkaiba, tudásra szomjazott, munkájával megváltoztatta a dolgokat és önmagát is. Ki hiszi el, hogy az embert, aki fejlődése során ilyen hosszú és nehéz utat tett meg, sikeresen átalakította az őt körülvevő világot, kezébe vette bolygónk sorsát, megállítja a világűr ismeretlensége, a más bolygókra indított repülések veszélye és nehézségei, zavarba ejti néhány száz vagy ezer millió kilométer!43

Lucky Starr és a Szaturnusz gyűrűi, Don Maitz illusztrációja

Egy, főként a középiskolások számára kiadott orosz nyelvtankönyv egyik olvasmánya szerint Gagarin, amikor a világűrben először nézett körül, azt mondta: „Hol vagytok, ti istenek?” Még ha a sztori nem is igaz, csak amolyan „bolsevik propagandafogás”, akkor is mutatja az önbizalmat, a saját mindenhatóságba, s ezzel szoros összefüggésben, a racionális társadalomba és a megállíthatatlan fejlődésbe vetett hitet, s ez a szemlélet természetesen erősen rányomta bélyegét a kommunista sci-fi irodalomra is. Talán Jefremov regénye, Az Androméda-köd jelenti ennek az antropocentrizmusnak a csúcsát. A történet szerint az embernek magasztos hivatása van a világmindenségben; el kell jutnia egy másik galaxisba, hogy ott a mi földi (már régóta kommunista) társadalmunk mintájára szervezett társadalmat hozzon létre.

Az ember előtt kinyíló lehetőségek, a végtelen jövő mellett a kommunizmus további meghatározó mítosza volt az internacionalizmus – a népek békés együttélése.44 A nemzetközi összefogás pedig éppen az űrkutatás területén tűnt a legzökkenőmentesebbnek, a két űr-nagyhatalom közül ebben a kérdésben persze a kommunizmus megvalósításán munkálkodó Szovjetunió volt a kezdeményező. Az SZKP KB, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége és a Szovjet Minisztertanács Gagarin repülése után kiadott hivatalos közleményében hangsúlyozta: „A világűr meghódításában elért győzelmeket nemcsak a mi népünk, hanem az egész emberiség eredményének tartjuk, ezeket szívesen átadjuk az egész emberiségnek a tudomány, a haladás, a siker érdekében.45 A Szovjetunió ennek megfelelően igyekezett mind több országgal együttműködési megállapodásokat kötni. Az emberiség nagy közös céljába vetett hit átmenetileg háttérbe szorította a hidegháborús feszültségeket is. Elsősorban Amerikával kötöttek kétoldali kapcsolatokat a közös kutatások reményében, majd ezt követően a többi szocialista országgal is. 1966-ban hozták létre a Szovjet Tudományos Akadémia mellett működő, a nemzetközi együttműködésen alapuló világűr kutatási és felhasználási Tanácsot, az Interkozmoszt. 1972 és 1975 között a szovjet és amerikai űrhajósok több mint húsz alkalommal találkoztak az űrben a „Szojuz–Apolló” program keretében. Az első nemzetközi személyzettel történő űrrepülést is a Szovjetunió kezdeményezte az interkozmosz programjának megfelelően 1978-ban, amelyet azután számos további nemzetközi repülés követett. L. A. Gilberg az űrutazások történetét összefoglaló könyvének végén elégedetten nyugtázza: ,,A szocializmus küldöttei példát szolgáltatnak a világűrben bolygónk emberiségének a baráti népek együttműködésére.46

űrkutatás és kommunizmus

A Szovjetunióban az űrkutatás és a kommunizmus eszméjének összefonódása az űrhajósok attitűdjében is tükröződött. A sikeres utazásokat követően a hős pilóták gyakran egy-egy könyvben örökítették meg életútjukat, aminek csúcspontján természetesen az űrutazás állt, mint a legmagasabb rendű életcél, amelyet ember maga elé tűzhet.

Egyfajta kontrasztként érdemes megemlíteni, hogy Amerikában az űrhajósok többsége katonai feladatként fogta fej az űrutazást, illetve egyfajta technikai problémaként, amit egy jó szakember ügyesen megold. Jóformán semmiféle eszme, ideológia nem tükröződik visszaemlékezéseikben. Jól példázza ezt egy Neil Armstronggal készített interjú:

„– Mégis nagy öröm lehetett az űrhajósok közé kerülni.

– Nem is tudom. Hadd gondolkodjam… Számomra ez nem jelentett mást, mint hogy egyszerűen áthelyeztek egyik hivatalból a másikba. Voltam egy hivatalban, és most áthelyeztek egy másikba. No, igen, azt hiszem, azért örültem. Mindig öröm, amikor az ember egy fokkal feljebb jut. De egyik hivatal vagy a másik, olyan mindegy: nincsenek személyes ambícióim. Egyetlen ambícióm, hogy hozzájáruljak ennek a programnak a sikeréhez. Nem vagyok romantikus lélek.47

Lucky Starr és a Vénusz óceánjai, Don Maitz illusztrációja

Vagy egy másik példa: James Dean, az Apollo program egyik űrhajósa arra a kérdésre, hogy fontos-e neki leszállni a Holdra, a következőket nyilatkozta: „Technikai szempontból a leszállás nagyon érdekes, amennyiben felvet számos, nem könnyen megoldható problémát; de én egy cseppet sem bánnám, ha a röppályán kellene maradnom az Apollo űrkabinnal ahelyett, hogy leszállnék a LEM-mel.” 48

De a technikai fejlődésbe, illetve a haladásba vetett hit nem csupán Keleten fonódott össze az igazságos társadalom eszméjével, hanem Nyugaton is, még a hatvanas-hetvenes évek új baloldali mozgalmaiban. Bár a radikális baloldal képviselői úgy vélték, hogy a szocialista kísérlet, ami a tiszta racionalitás talaján állt, embertelen, igazságtalan, s a szolidaritás a legfőbb érték, mégis hittek abban, hogy ez az újfajta igazságos társadalom a technikai fejlődés eredményeképpen fog beköszöntem. Marshall McLuhan szerint a technikailag roppant fejlett „globális faluban” a televíziónak, illetve a számítógépeknek köszönhetően az információ mindenki számára hozzáférhető lesz, s ezzel az egyenlőség és igazságosság új alapja teremtődik meg. Paolo Soleri milliárdnyi városlakót befogadó hatalmas piramis alakú építményekkel kívánta megoldani a korszak ökológiai problémáit, Gerald O’Neil pedig űrkolóniákat tervezett, melyek belsejében kertes házak épülnek. Persze ne túlozzunk, hiszen a hippikor nemzedékének számos tagja, illetőleg „az ellenkultúra számos képviselője úgy képzelte, hogy az ipari csúcstechnika eredménye lesz, hogy a törzsi demokráciában élő lakosság szarvasbőr ruhákba öltözve bogyókat gyűjtöget az erdőn”. 49

De időzzünk el még egy keveset a kommunista sci-finél! A tudományos-fantasztikus irodalom gyakran vált a vulgarizált politikai eszmék szócsövévé. Míg az amerikai science fiction a szabadversenyt és a kapitalizmust hirdette, szovjet párja a kommunizmust és a kollektivizmust. A harmincas-negyvenes évek szovjet sci-fijében a Földön kívüli látogatók vagy a kapitalizmus veszélyeit, vagy a kommunizmus áldásait példázzák. Vagy barátságos vendégek, vagy undorító szörnyek, gusztustalan csápokkal.

majd jobb világban

A kommunizmus dicsérete különösen hangsúlyozottan az utópista regényekben jelenik meg. A tökéletes társadalom álma szinte egyidős az emberiséggel, hiszen az ember mindig is reménykedett, hogy utódai majd jobb világban élhetnek. De soha sehol nem volt olyan népszerű az utópiára alapuló irodalom, mint Oroszországban, közvetlenül a forradalom után. Százával jelentek meg az utópista regények és novellák, ami nem meglepő, hiszen Oroszország éppen ebben az időben próbálta megvalósítani a modern utópiát. Lenin például lelkes csodálója volt Tommaso Campanellának és híres utópista regényének, a Napvárosnak, s tudatosan próbálta Campanella elképzeléseit megvalósítani az új szovjet államban. Erről az időszakról Borisz Ljapunov a szovjet sci-firől szóló nagyszerű áttekintésében írja:

„Azoknak az éveknek a során, amikor a szovjet rendszer megszületett, a forradalmi harc pátosza volt fiatal irodalmunk alapvető témája. Ez volt a tudományos–fantasztikus irodalom virágzásának oka is. A harcok még meg sem szűntek a polgárháború frontjain, az újjáépítés még el sem kezdődött, de a sci-fi írók máris egy jobb jövőről álmodoztak, a tudományos ismereteket művészi eszközökkel népszerűsítették. (…) Ebben az időben társadalmi utópiák is kezdtek megjelenni, s folytatták az orosz utópista regény hagyományát a dolgok új rendjében is. Ahogyan múlt az idő, egyre jobban megteltek konkrét és változatos tudományos–technikai tartalommal, s egyre élettelibb képet festettek a jövőről. Ezeket a műveket az a törekvés jellemezte, hogy úgy ábrázolják a tökéletes társadalmat, mint a forradalom igazi végcélját, bár jellemző volt rájuk bizonyos töredékes és sematikus forma (…) a társadalmi problémák túlságosan egyszerűsített felfogása is.50

A sztálini terror időszaka alatt központilag nyirbálták a képzeletet. „Azt mondották, hogy az irodalmi anticipációnak csak a legközelebbi jövő technikai problémáit kell megoldania, s nem szabad túllépni ezeket a határokat.”51

Harc a Vénuszon, Harry Borgman illusztrációja, 1963

Habár a sci-fi hosszú múltra tekint vissza, újkori fellendülése a XIX. század végére tehető. Lundwall négy irányt különböztet meg, melyeken a modern sci-fi fejlődésnek indult. Számunkra ezekből most kettő érdekes, melyeket a korszak egy-egy meghatározó írója fémjelez: Jules Verne, illetve H. G. Wells. Verne a viktoriánus haladás optimizmusának lelkes hirdetője volt, aki korlátlan és végtelen tudományos evolúciót ígért, s hitt a Földön belátható időn belül megvalósuló utópiában. Verne szinte szolgai módon ragaszkodott a tudományos pontossághoz, ezzel szemben Wells nagyobb teret engedett a fantáziának, a képzeletnek; s a fantasztikus irodalomhoz mint művészethez közelített, amelynek feladata, hogy az illúzió segítségével ejtse rabul olvasóját.

Én felhasználom a fizikát – panaszkodott Verne –, de ő feltalálja. Én ágyúgolyóban megyek a Holdra, s a golyót ágyúból lövik ki. Itt nincs szó új találmányról. Ő léghajóval megy a Marsra, amelyet olyan fémből épít, amely nem törődik a nehézkedés törvényével… Mutassák meg nekem ezt a fémet. Hadd produkálja, ha tudja.”52

A Szovjetunióban (és persze a többi „baráti” országban is) egészen az ötvenes évek derekáig voltaképpen ez a „Verne-féle” sci-fi dívott, de még később is ez maradt a domináns. Ennek a sci-fi típusnak szinte az „ars poeticája” fogalmazódik meg a sci-fi-kutatás elismert nemzetközi tekintélye, Darko Suvin egyik cikkében: „A sci-fi sok olvasónak egyszerűen egészséges kaland lehet. De az emberiség számára több, mint fájdalommentes technikai tanulság: új hangszere a megismerésnek és az élvezetnek, a tudomány és a technika lefordítása költészetté, a tudat képessé tétele, hogy több hullámhosszot kapcsoljon be. Ebben a humanizáció felé orientálódásban az ember új érzékszervvel ellátásában nem kell túlságosan félni a tarkaságtól. A ’tudományos szépirodalomból’ csupán azok a művek maradnak meg, melyek a tudományban gyökereznek. A szocializmus pedig remény is, tudomány is.53

Suvin egyébként úgy gondolta, hogy a science fiction igazi kibontakozása csak a szocializmus idején várható. Véleményével nem volt egyedül. A magyar sci-fi egyik legmeghatározóbb alakja, Kuczka Péter A holnap meséi című tanulmány-kötetének bevezetőjében írta: „Szeretnénk bizonyítani és igazolni, hogy a science fiction igazán korszerű irodalom, mert kísérője és tükrözője annak a forradalmi folyamatnak, amelynek két arca van, a proletárforradalom és a tudományos-technikai forradalom, és amely – mint Miklós Pál írja – ’kölcsönös egymásrahatásban és szüntelen kiegyenlítődésben működik, s együttesen szabja meg az emberiség jelenét és jövőjét’.54 A szocializmusban nyugvó hit és remény csillan fel számos sci-fi szerző írásában. Jefremov is, a már említett, 1958-ban született híres regénye, Az Androméda-köd előszavában írja: „Írás közben megváltoztattam a cselekvés idejét: közelebb hoztam korunkhoz. Eleinte úgy láttam, hogy a Földünknek és életünknek a regényben ábrázolt gigantikus átalakulása háromezer évnél hamarabb nem valósulhat meg. Számításaimat az emberiség egyetemes történetére alapítottam, de nem vettem tekintetbe a műszaki haladás gyorsulásának ütemét, főként pedig azt a gigászi lehetőséget és lényegében szinte korlátlan hatalmat, amelyet a kommunista társadalom ad az emberiségnek. Amikor véglegesen megformáltam a regényt, egy évezreddel közelebb hoztam az eredetileg tervezett időszakot.55

reményteli optimizmus

Ez a reményteli optimizmus még a hatvanas évekre is jellemző maradt. Persze hajlamosak volnánk egy kézlegyintéssel elintézni mindezt, mondván, hogy a szocialista országok kultúrpolitikája határozta meg az írók munkásságát. Pedig az írók többsége – csakúgy mint az értelmiség többsége – valóban hitt az eljövendő „aranykorban”. Érdemes elolvasni olyan szerzők ekkortájt írt műveit, akiken idővel mindinkább elhatalmasodik a kétely. Így például a később oly szkeptikus, a morbiditásig groteszkké váló Lem pályáját olyasfajta írásokkal kezdi, mint az Asztronauták (1950–51), amelyben: „2003-ban befejeződött a Földközi-tenger vizének részleges átömlesztése a Szaharába, s a gibraltári vízi erőművek most először szolgáltattak áramot az észak-afrikai hálózatnak. Sok esztendő eltelt már az utolsó kapitalista állam bukása óta. Vége felé járt a világ igazságos átalakításának nehéz, fájdalmas és nagy időszaka. Nyomor, háború és gazdasági zűrzavar immár nem fenyegette a Föld lakóinak nagy terveit. (…) A tudománynak soha többé nem kellett pusztító eszközöket termelnie. A kommunizmus kezében a világ átalakításának mindennél hatalmasabb eszközévé vált.56

Űrállomás, David Mattingly

Regényében egyébként ezek az eredmények tették lehetővé az űrkutatást.

Az igazságos társadalom megvalósítása és a világűr meghódítása mellett a haladás ideájának egyik legfőbb formája magának a tudománynak a kultusza volt. Ez azonban éppúgy megrendülni látszik, mint a másik kettő. Voltaképpen már közhely számba megy, hogy a racionális világképnek vége, lehanyatlott. Ennek okai és megjelenése is igen sokféle. A szétesés már a tudományon belül is megkezdődött (kulturális relativizmus, posztmodern dekonstruktivizmus stb.).57 S habár Kuhn vagy Feyerabend érvei ma már sok ponton elavultnak tűnnek, a szkepticizmus beivódott a tudományról folyó közbeszédbe. A tudósok okosabbjai pedig szerényebbek lettek. A ma élő egyik legnagyobb fizikus, Hawking így panaszkodik erről Az idő rövid története című könyvének utolsó fejezetében:

„A tizennyolcadik században a filozófusok az emberi tudás egészét, benne a természettudományt is, saját területüknek tekintették, és azt a kérdést tették fel: ’Volt-e kezdete a világegyetemnek?’ A tizenkilencedik és huszadik század folyamán azonban a tudomány műszakivá és matematikussá vált a filozófusok számára. A filozófusok oly mértékben csökkentették vizsgálódásuk területét, hogy Wittgenstein, századunk leghíresebb filozófusa kijelentette: ’Nem maradt más feladat a filozófia számára, mint a nyelvek elemzése.’ Micsoda bukás az Arisztotelésztől Kantig terjedő nagyszerű filozófiai tradícióhoz képest!58

technicizált világkép

A világnézeti válság tüneteit egyébként nap mint nap tapasztaljuk: irracionális világképek, divatvallások jelennek meg, az okkultizmus, miszticizmus egyre inkább tért hódít, ráadásul éppen a legfejlettebb országokban. Az irracionalizmus, a mindenféle neookkultista irányzatok terjedésének lehetünk tanúi, amelyek mintha felváltanák a technicizált világképet. (Legalábbis a populáris kultúrában.) Ugyanígy az emberi racionalitásba vetett hittel összefüggő igazságos társadalom eszméje is háttérbe szorul. Az új baloldal (egykori) képviselői közül sokan „zöldek” lettek, vegetáriánusok, környezetvédők, illetve valamely (nem keresztény) új vallási forma, New Age-es mozgalom hívei. Ezt fogalmazza meg szellemesen és kesernyésen Umberto Eco a Foucault-ingában: „Amikor elmentem, bárkinek a hanghordozásából, a mondatfűzéséből, a szentszöveg-idézeteiből meg tudtam mondani, milyen ideológia híve az illető. Mire visszatértem, már fogalmam sem volt, ki kivel van. Forradalomról többé nem esett szó, a Vágyra hivatkoztak; aki baloldalinak mondta magát, Nietzschét és Céline-t emlegette, a jobboldali lapok meg a harmadik világ forradalmát ünnepelték.

Betértem megint Piladéhoz, de idegenül éreztem magam. (…) Megtudtam, hogy néhány egykori törzsvendég transzcendentális meditáció-tanfolyamot meg makrobiotikus éttermet nyitott. (…) Nagy nehezen kibontakozott az emlékek köréből a túlélők ismerős arca: az egyik szerkesztő lett egy reklámügynökségnél, a másik adóügyi tanácsadó, a harmadik még mindig könyveket árult részletre, csak éppen most már nem Che Guevarával házalt, hanem füvészettel, buddhizmussal, asztrológiával.59

Ám nem csupán az egykori baloldali értelmiség fordult az okkultizmus, a miszticizmus felé, hasonló fordulat figyelhető meg a hajdani sci-fi olvasók körében is. Erre a változásra pedig a legjobb példa John W. Cambell, az Analog című sci-fi folyóirat főszerkesztője, aki először a dianetika lelkes híve és hirdetője lett, nem kímélve folyóiratának olvasóit, majd miután abból kiábrándult: „Felfedezte azt, ami körül az okkultisták és a lélekbúvárok hasztalanul tapogatóztak egy évszázadon át; az általa ’pszi’ erőnek elnevezett képességet és folyóiratának számait és ezek nyomán az egész sci-fi irodalmat (…) úgy olvasták, mint a pszichikai Kutató Intézet bulletinjének irodalmi változatát. A varázspálca, a telekinézis, a telepátia, a jövőbe látás, a pirománia és a Viktória korabeli szeánszok és médiumok összes többi hagyatéka új köntösben vonult fel a ’mutáns’ energiák címkéjével, és az olvasókat arra ösztönözte, hogy előítéletek nélkül szemléljék ezeket a pszichikus csodákat.

Lucky Starr és a Merkúr nagy Napja, Don Maitz illusztrációja

Ezt is tették, mert az olvasók ekkor már főleg a műszaki tudományok területén dolgozók közül kerültek ki, akik ugyanolyan kevéssé ismerték a pszichológiát, a történelmet, a teológiát és a szociológiát, mint maga Cambell.60

Említettem már, hogy megfigyeléseim szerint Magyarországon is nagyon sok hajdani sci-fi rajongó érdeklődése fordult a misztikus, okkult tanok felé. A rendszerváltás körüli években, amikor a sci-fi-rajongók tábora összeomlott, sok új folyóirat is alakult (Elixir; 3. szem; UFO magazin stb.), amely az addig „tiltott” területekkel foglalkozott, mint a telepátia, ufók, keleti tanok, meditáció, Tarot-kártya vetés, asztrológia és hasonlók. Ám éppen ebben a kezdeti időszakban a folyóiratok még nagyon sok sci-fi novellát is közöltek, valamint az űrkutatás, illetve a csillagászat bizonyos eredményeivel is foglalkoztak tudományos ismeretterjesztő cikkekben. Ezeknek a folyóiratoknak a nagy része néhány éven belül megszűnt, amelyek viszont megmaradtak, egyre inkább a természetgyógyászat, illetve a mentálhigiénia, a „valósítsd meg önmagad” magazinjaivá váltak. Eltűntek belőlük a sci-fi novellák, eltűntek a tudományosabb cikkek, eltűnt az űrkutatás és a csillagászat.

életadó és életfenntartó

A haladás ideájának további megjelenése az állandóan fenntartható gazdasági növekedésbe vetett hit, ami magában rejti mindenki jólétének utópiáját. Nos, ez a remény éppen most látszik szertefoszlani, miután szembetalálkozott a biofizikai korlátokkal. Egy véges bioszférában ugyanis az egyenlőséget csak úgy lehetne biztosítani, ha a gazdagok csökkentenék fogyasztásukat, nem pedig úgy, hogy a szegényeket ösztönözzük további gazdasági fejlődésre. Hogy környezetünk korlátozott, bizonyos értelemben véges rendszer, többek között éppen az űrhajózás segített felismerni. Amint eltávolodtak űrszondáink a Föld felületéről az űrbe, és onnan visszapillantottak a Földre, érteni és értékelni kezdtük a Naprendszerünk egyetlen és egyedülálló „kert-bolygóján”, a Földön rejlő életet, fizikai lehetőségünk globális alapelemeit: a tiszta vizet és légkört, a termőtalajt, valamint az alkalmasan szűrt napsugárzás életadó és életfenntartó erejét. Az űrkutatásból eredő kitáguló világszemlélet a földi életlehetőség ápolásának forrásává vált. Az Apollo 13 katasztrófája döbbentette rá az embert a szűkös erőforrások beosztásának problémájára, egyúttal az alternatív közgazdaságtanban mindinkább elterjedő „Föld-űrhajó” metafora alapjául szolgált. Schumacher írja: „Egy üzletember nem mondaná egy vállalatról, hogy megoldotta termelési problémáit és hogy életképesen működik, ha azt látná, hogy rohamosan emészti fel önnön tőkéjét. Akkor hát hogyan tekinthettünk el ettől az életbevágó ténytől e rendkívüli nagy vállalat, a Föld Űrhajó gazdaságának, különösen pedig az űrhajó gazdag utasainak esetében?61

Egy másik közgazdász, K. Boulding pedig megkülönbözteti a „cowboy gazdaságot” az „űrhajós gazdaságtól”. Míg a cowboy a végtelen tér, a korlátlan terjeszkedés, a nemtörődömség, az egyre növekvő fogyasztás emblematikus figurája, az űrhajós zárt ökológiai rendszer működtetője, fenntartója, akinek nincs hova továbbmenni, ha az erőforrások elfogytak, a levegő vagy a víz szennyezetté vált. 62 Egy fenntartható társadalom a minőségi termelésben érdekelt, nem pedig a fizikai expanzióban. A haladás mindinkább az intellektualitás síkján elért eredményekben értelmeződik. Ez a szemléletváltozás mellesleg a SETI-kutatások irányvonalát is befolyásolta. A földi példát alapul véve feltételezhető ugyanis, hogy előbb-utóbb minden civilizáció szembekerül növekedésének korlátaival. A népesség szaporodásával szükségszerűen megjelenik az élelmiszerhiány, az energiahiány, a környezetszennyezés. Az amerikai csillagász Papagiannis szerint ilyenkor a válságot csak azok a civilizációk élhetik túl, „amelyek az intellektuális értékeket előnyben részesítik az anyagiakkal szemben.”63 Ez lényegében azt jelenti, hogy a civilizációk szükségképpen befelé fordulnak, abbahagyják a hódítást, terjeszkedést, azaz többé nem akarják hatalmuk alá vonni a fizikai univerzumot.

David Mattingly, 1979

A megismerés iránti vágyaikat, kíváncsiságukat, érdeklődésüket saját önmegismerésük során, illetve belső terekben elégítik ki. Ez a felfogás feloldhatja a Fermi-paradoxont is, azaz megfelelő magyarázatot nyújthat, hogy miért is nem látogatnak el hozzánk az idegenek.

A külső térrel szemben megjelenő belső térnek azonban már nem csupán az olyan egyszerű, jól ismert formái léteznek, mint amilyen a „belső élmény”, az „önmegismerés”, illetve a pszichikum előtérbe kerülése. Megjelenik valami más is: egyfajta „külső befelé fordulás”, amelyet a mostanság sokat emlegetett virtuális valóság reprezentál. A számítógépes játékok, szimulátorok kínálta világok, valamint a fantasykból kifejlődő szerepjátékok világai olyan belső világok, amelyek az egyre jobban elfogyó külső világot szimulálják. Talán mondhatjuk, ezek a terek az egyre fogyatkozó elérhető külső tér (vö. világfalu problémája) pótlékai. A haladás útja tehát (ha egyáltalán van ilyen) kettős lehet. Az egyik úton a számítógépek, a mesterséges intelligencia (ki)fejlesztésével a hódítás virtuális terekbe helyezhető át. A másik utat pedig a Delphoi Jósda örökérvényű tanácsa már több mint 3000 évvel ezelőtt kijelölte: „gnóthi szeauton!”

 

1 Az adatokat lásd pl. Brown, Lester R. (2000): ‘Az új évszázad kihívásai’. In: A világ helyzete 2000. A washingtoni Worldwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról. (5–25.) Föld Napja Alapítvány.
2 Fodor István (1984: 22–23): Földön kívüli élet. Budapest, Natura Kiadó.
3 CETI: Communication with Extra-Terrestrial Intelligence, azaz üzenetváltás Földön kívüli intelligens lényekkel. R. Pesek cseh csillagász javasolta először a témakör elnevezésére, s hamar elterjedt, mert jól rímelt az egyik legelső kutatási célpontnak, a Ceti csillagnak a nevére.
4 Űrhajózási Lexikon (1981: 84): Budapest, Akadémiai Kiadó.
5 Communication helyett Search for Extra-Terrestial Intelligence. Először 1959-ben Giuseppe Cocconi és Philip Morrison javasolta ezt a megoldást, a hidrogénvonalhoz közeli frekvenciákon (a mikrohullámú ablak kisfrekvenciájú végén, a 21 cm-es hullámhosszon).
6 Idézi Fodor (1984: 142).
7 Erről részletesebben lásd: Kőháti Attila (1979: 254): Az űrkutatás a Föld szolgálatában. Budapest, Gondolat Kiadó.
8 A NASA, illetve a Hold-kutatás terveiről lásd pl. Hédervári Péter (1970: 275–286): A Holdés meghódítása. Budapest, Gondolat Kiadó.
9 Nagy István György (1969: 195): ’Laboratóriumok a Holdon’. In: A Hold kapujában, szerk. Nagy István György. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó.
10 Tverdovszkij, Vlagyimir (1979: 149): Az űrrepülőtér. Budapest, Kozmosz Könyvek.
11 Kulin György (1968: 190—191): ’Tudomány és fantázia’. In: Élet más bolygókon. Cikk-gyűjtemény. Szerk.: Dala László. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó.
12 Hédervári (1970: 31).
13 Bergier, Jacques (1973: 52): ‘A tudományos-fantasztikus irodalom’. In: A holnap meséi. Írások a sci-firől. Szerk.: Kucka Péter. (38–57.) Budapest, Kossuth Könyvkiadó.
14 Kuczka Péter (1973: 256): A holnap meséi. Írások a sci-firől. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.
15 Uo.: 310.
16 Lundwall, Sam J. (1984: 243): Holnap történt. Tanulmányok a science fiction világtörténetéből. Metagalaktika 7. Kozmosz Könyvek.
17 Bergier (1973: 39).
18 Bergier (1973: 47).
19 Prabhupáda, A. C. (é. n.: 32): Bhaktivedanta Swami. A tökéletes jóga. Az isteni szeretet jógája. Egy világhírű jógamester feltárja a jóga igaz titkait. The Bhaktivedanta Book Trust.
20 Almár Iván (1999:173): A SETI szépsége. Kutatás Földön kívüli civilizációk után. Budapest, Vince Kiadó.
21 Farkas Henrik (2000: 84): IgaZ akták. Budapest, Athenaeum Kiadó.
22 Almár (1999: 73).
23 Almár (1999: 78).
24 Übelacker, Erich (1995: 451: A bolygók és az űrkutatás. Tessloff és Babilon Kiadó.
25 Fodor (1984: 150–151). Ez a jelek hiányából kiinduló spekuláció, az ún. Fermi-paradoxon. Állítólag még Enrico Fermi utalt így 1950 nyarán a Földön kívüli látogatók hiányára: „De hol vannak a többiek?” Negyedszázaddal később Michael Hart csillagász írt arról, hogy az idegenek hiánya a Földön olyan szignifikáns jelenség, amelyből egyedülvalóságunk következik. Őket követte Frank Tipler fizikus.
26 Persze ez nem jelenti, hogy totálisan kiesett az emberek érdeklődési köréből az űrkutatás. Ezt bizonyítják pl. a főként az USA-ban szerveződő amatőr SETI-kutatások, amelyek a kilencvenes évek második felében mozgalmi jelleget is öltöttek. Ilyen pl. az amerikai SETI League Argus nevű programja, melynek lényege: amatőr rádióvevők összekapcsolása. A másik jelentős amatőr SETI-program típus a számítógépet használja. A mintegy 50 000 személyi számítógép összekapcsolásával jelentős adatelemzési munka végezhető el. Ez a SETI@home program. Mindezekről lásd: Almár (1999: 109–111).
27 Kuczka (1973: 280).
28 Erdei Pálma (2000): ’Korunk folklórja válságban?’ (A science fiction könyvkiadás Magyarországon 1989 előtt és ma.) In: Az idő hídján. A mai magyar SF tükre, szerk.: S. Sárdi Margit. (289–334.) Möbius könyvek. N & N Kiadó.
29 Uo.: 319.
30 Uo.: 320.
31 Michel Butor (1973: 290): ‘A science fiction növekedési válsága.’ In: Kuczka i. m.
32 Lundwall (1984: 202)
33 Idézi Lundwall (1984: 104).
34 Spengler, Oswald (1994: 298–299): A Nyugat alkonya. Budapest, Európa Kiadó.
35 Uo.: 553.
36 Aldiss, Brian W. (1973: 131): ‘A science fiction és a képzelet.’ In: Kuczka i. m.
37 Nugyelman, R. (1973: 314): ’Beszélgetés a vasúti kocsiban.’ In: Kuczka i. m.
38 Bereczkei Tamás (1998: 24): A belénk íródott múlt. Budapest – Pécs, Dialóg Campus Kiadó.
39 Dieter B. – Hermann: Az égbolt felfedezői című könyv mával foglalkozó része: Az új Kolombusz. Bp. Gondolat, (1981).
40 Hédervári i. m.
41Űrhajózási Lexikon (1981).
42 Dala László (1969: 164): ‘Az első évtized eredményei’. In: Nagy i. m.
43 Tyitov, German (1976: 264): Kék bolygóm. Budapest, Kozmosz Könyvek.
44 Ennek az eszmének a megtestesítője volt az eszperantó nyelv is, ami mint köztudott, szintén elbukott.
45 Idézi Gilberg, L. A. (1979: 183): Az ég meghódítása. Budapest, Műszaki Könyvkiadó.
46 Uo.: 199.
47 Fallaci, Oriana (1984: 424): Ha meghal a Nap. Budapest, Európa Könyvkiadó.
48 Uo.: 417.
49 Roszak, Theodore (1990: 254): Az információ kultusza, avagy a számítógépek folklórja és a gondolkodás igaz művészete. Budapest, Európa Könyvkiadó.
50 Borisz Ljapunov: „V mire fantasztyiki” 1975, idézi Lundwell (1984: 83).
51 Darko Suvint idézi Lundwell (1984: 65).
52 Idézi Lundwall (1984: 60).
53 Suvin, Darko (1973: 117–118): ‘Afféle végkövetkeztetés – a sci-fi mint a tudományos korszak folklórja’. In: Kuczka i. m.
54 Kuczka (1973: 6).
55 Jefremov, I. (1960: 5): Az Androméda-köd. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó.
56 Lem, Stanislaw (1983: 132): Asztronauták. Metagalaktika 5.
57 A kulturális relativizmus látásmódja az antropológiában már Boasnál megjelenik, akit az eszkimók körében végzett terepmunka tapasztalatai rádöbbentettek, hogy az addig primitívnek tartott népeknek is meglehetősen összetett, bonyolult, kifinomult hitviláguk, szokásrendszerük lehet, azaz hogy minden kultúra egyszeri, saját történelemmel rendelkező, önálló világ. A fejlődés tehát nem egyvonalú, hanem multilineáris. Az elmúlt évtizedre a kulturális relativizmus – s vele a tudományos világkép egyeduralmának megkérdőjelezése – valóságos értelmiségi divattá vált.
58 Hawking, Stephen W. (1995: 177): Az idő rövid története a nagy bummtól a fekete lyukakig. Budapest, Maecenas Kiadó.
59 Eco, Umberto (1992: 269–272): A Foucault-inga. Budapest, Európa könyvkiadó.
60 Wollheim, Donald A. (1973: 260): ’Verne egyik dicső követője’. In: Kuczka i. m.
61 Schumacher (1991: 13): A kicsi szép. Budapest.
62 Boulding, Kenneth E. (1966): The Economics of the Coming Spaceship Earth’. In: H. Jarrett (ed): Enviromental Quality in a Growing Economy. (3–14) Baltimore, Johns Hopkins Press.
63 Idézi Almár (1999: 76).
felső kép | A Kristály Birodalom, David Mattingly borítóterve, 1985
kép  | Tom Simpson, flickr.com