SZUBKULTÚRA

Hogyan is hihettünk urunknak?
Hangja tévesztett meg,
netán a szemében tükröződő tűz,
ahogy mesélte, mi zajlott benne,
látva a ligetben kiturkált gumókat,
érezve nyirkos orrunkat kézfején matatni?
Pedig képtelen volt kitalálni jobbat,
mint hogy csakis értünk izzadt
évekig az öt csillagos testen,
a kéj csúcsán hogy szavát vegye:
a varázst feloldja. Rávághattuk volna
kapásból: a sikolyra nyíló szájat
kár volt akkor két kézzel befogni,
felfigyelhettünk volna korábban
az ellentmondásokra. Csak hát
hosszú nélkülözés után ellenállni
a fűszerezett sajtoknak és bornak,
nem a mi világunk. Épp eleget láttuk
az alkonyati vízben négykézláb magunkat,
hogy azonosuljunk a felkínált szereppel.
Lófráljunk a parton hiányos öltözetben,
várva, hogy terített asztalukhoz hívnak.
Cirógatnak, hogy az írott változatnál
szaftosabbat is meséljünk,
egy ideig kéretjük magunkat.
A hajósok nagy családját emlegetjük,
babrálunk a fémmel alkarunkon,
végül az alfa hím lép egyet előre,
és lenyűgözve szülővárosunk lakóit,
felütéssel indít.

kép | Lars Hallstrom, shutterstock.com