„BÚJJ EL, JANKÓ…” 

Petőfi Sándor és Arany János levelezése nem csupán tanulságos és gyönyörködtető, hanem rendkívül mulatságos olvasmány is. Folytonosan ugratják egymást, illetve ezt úgy pontosíthatjuk, hogy Petőfi megereszt valami mázsás gorombaságot, Arany pedig gondosan kalibrálva válaszol. Egy példa: „Egyébiránt meg ne ítélj, ha bekövetkeznek a hallgatás lófasz-hosszuságú epochái … szívem, mint minden élő halandóé, folyvást szokott dobogni, és dobogásában hangzani fog neved, ha majd ritkábban írok is.” (1847. március 31.) Arany nem marad adós; igaz, hogy első levelében nem talál rá alkalmat, hogy visszalőjön, ugyanis leégett Szalonta, és így egész, április 21-én írott levelét a tűzvész rémségeinek szentelte,^[1] de már május 27-én így riposztozik: „Azért ne is gondold, ha bár részedről beállnak is azon epochák, mellyeket te bizonyos vürstli nemhez hasonlítál: o nem! bennem hatalmas ‘non missura cutem’-re találsz.” (A Horatiustól való idézet kb. annyit jelent, hogy úgy fogom véredet szívni, mint egy pióca; Petőfi, ha akarta, érthette akár a „virsli” vérbőségére is.)

De minden epocha véget ér egyszer – akármihez hasonlítjuk is a hosszúságát –^[2] ezért Petőfi mint vátesz, a palermói felkelés után így ír Aranynak 1848. január 29-én: „– Bújj el, Jankó, mert háború lesz, már itt van a szomszédban, Olaszországban… be szeretnélek lóháton látni avval a pörge kalapoddal.” Arany sem rest, így válaszol az újabb lóalkatrészre:

„TE pedig, barátom, siess, írjad Lehelt,
Kit lelkedbe szárnyas géniuszod lehelt,
írjad, mert nem érsz rá, ha itt lesz a nagy had
Harc és háború és igazi hadd-el-hadd.
Akkor látom én meg arcodat, hogy langal
Hősi elszántságban tiszta sárga langgal;
Vágtatsz paripádon, mint por a szélvészen,
Mellyet szárnyaira száguldó szél vészen;
Kedves komám asszony kezét tördelve sir;
„Sándor, ha te elméssz, engem elnyel a sir”
Mégis elhagyod őt s oly tüzelve méssz el,
Mintha tele volna szíved forró mésszel.
Látom a derék hőst, ahol villog kardja:
‘Ist das Schwerdt zum fechten?’ „Mellyik? ez a kard? Ja!”
Többet nem beszélnek, hanem össze csapnak:
Vére a németnek úgy foly, mint a csapnak;
Sándor vitézünknek egy sem állhat ellent:
Épen mint a semmit, úgy ontja az ellent.

Dumb Show

Sárga pitykés, zöld hajtókás, kurta szárú fűzött csizmás magyar huszár jelenik meg egy kis ajtón a kert alatt. Kedvese addig kiséri, könyörög, sír, elájul. A vitéz elrohan egy dombig, onnan széttekint, lát iszonyú magas kukoricát és rettentő sok ázott kendert. Visszafut a kis ajtóhoz, hol hő karok fogadják a győzedelmest. A hős juhászbundát terít le s borostyánai árnyékába heveredik.

(Dumb show exit.)

És mivel nem harcolt borsóért vagy babért
Homlokára tűzik a diadal-babért;
Annyi érdemjellel rakva tér vissza már,
A mennyit bizony nem mindenütt visz szamár.
Eredj, Sándor vitéz, hadd zengjek én neked
Viselt dolgaidról XXIV éneket!”

Arany – humorosan tiszta rímekkel írott versében, amelyekkel egyébként a debreceni mesterkedő költőt, Háló Kovács Józsefet parodizálja – nem csupán a Petőfi által neki kívánt huszárságot fordítja vissza és csinál kedves Sándorjából János vitézt, hanem céloz Lehel vezérre is, arra a népies elbeszélő költeményre, amelyen Petőfi 1848 elején dolgozik és amelyről így tudósította barátját: „Te pedig bájdús Jankóm, nagyon szép verset küldtél Jókaynak, azt a ‘télben’. Csak iparkodjál, mindig mondtam én, hogy lesz belőled valami. Én most Lehelt írom elbeszélő költeményben, röviden, de egész életét Ázsiából az akasztófáig, ollyan nyolc soros alexandrinusokban, mint a te Schedeled vagy Toldid.”

A Lehel-témának Petőfi háromszor is nekirugaszkodott. Ez az utolsó, befejezetlen változat, amelyből csupán 456 sor maradt fönn – azaz az 53 strófás első ének és a második ének első négy versszaka – több szempontból is figyelemre méltó. Az egyik és talán a legfontosabb, hogy eddigi ismereteink szerint itt szerepel először az a hagyomány, mely szerint Attilát hármas koporsóba, a Tisza medrébe temették; egyelőre még senki sem tudja, honnan vette ezt a költő, még Kerényi Ferenc barátom sem tudta, aki pedig élete legutolsó napjaiban éppen Petőfi 1848 első negyedében, tehát március végéig írott verseinek kritikai kiadásán dolgozott. A másik pedig nyilvánvalóan összefügg Petőfi világtörténelmi sejtelmével a nemsokára kirobbanó összeurópai forradalomról, és benne az új, sorsdöntő magyar–német összecsapásról.

A költemény hangja végtelenül ironikus, sőt szarkasztikus. Lehel vezér például ilyen pohárköszöntőt mond:

„Fűnek-fának ittunk már egészségére,
Talán el is fogyott már a hordók vére,
Pedig még hátra van egy nagy isten-éltess’,
Mit el nem hagyhatok, hogy ne legyek vétkes,
És akiért inni nekem áll tisztemben,
Minden jó magyarnak részt kell venni ebben.

A mi szerelmetes szomszédunk, a német,
Akiért ezennel csavarom elmémet,
Hogy találjak hozzá nem-méltatlan szókat,
Mire engem forró barátságom nógat;
Mert barátja vagyok a német sógornak,
Mint e tolakodó légy itt az orromnak;
Noha neki nem kell az én barátságom,
Odatolakodom és reátukmálom.

Nem tehetek róla, hogy engem nem kedvel,
Én a lelkén függök teljes szeretettel…
Bár szeretetemnek olyan súlya volna,
Hogy lehúzhatnám őt véle a pokolba.
Kedves németjeim, hogyne szeretnélek,
Legvigabb napjaim nálatok telének,
S kinek boldogságom részét köszönhetem,
Hogyan állhatnám meg, föl nem köszöntenem?

Jámbor szomszéd, német, világ minden kincsét
Szerencse markai országodra hintsék,
Legyen oly bőséged, annyi gazdagságod,
Hogy színig megtöltsön minden magyar zsákot,
Adjon isten neked mindig bő nadrágot,
Hogy elférjen benne egész bátorságod,
S a mennydörgés mennykő ne üssön meg téged.
Bízza a magyarra ezt a mesterséget!”

Hogy március történelemformáló napjaiban mit csinált Petőfi, azt szinte óráról órára tudjuk. Más a helyzet Arannyal. A fennmaradt jegyzőkönyvek szerint csak annyi biztos, hogy a szalontai nemes hadnagyi szék jegyzőjeként segített behajtani Oláh Ferenc kanász elmaradt béréből a kérelmezett süldőket, kalapot és csizmatalpalást, továbbá Ambrus Péternét utasította, hogy panaszával, mely szerint szomszédja nem engedi használni az ablakot, forduljon a városi tanácshoz. Március 17-én, mivel „Medveczki András tót fiúcska sírva panaszolja”, hogy Szöllősi Ferencné piaci rőfösné 10 forinttal megrövidítette, lélektani alapon elmarasztalta a ravasz asszonyságot és két esküdtet küldött ki, hogy vegyék vissza a csalfa nőszemélytől a kisfiú pénzét.
Március 18-án pedig másik hivatalos minőségében, a városi tanács ülésén mint aljegyző bíráskodott az egymást kölcsönösen vádoló Balog Zsuzsánna és Lukács János ügyében.
„Balog Zsusána folyamodik, hogy őt Lukács János Váradon egy csapszékben kurva névvel becstelenítette, pofon vágta, s összekörmölte.
Lukács János elismeri, hogy miután őt folyamodó [ti. a leányzó, Sz. L.] csúnya szavakkal illette, kutyával miveltette, ő pofon vágta hogy pedig, mi után őt tolvajnak mondta, ő megkurvázta, ezzel nem becstelenítette, mint a kinek, hajadon létére, gyermeke van, s köztudomás szerint igen feslett életű.

Ítélet

A becstelenítés dolgában kielégítvén egymást a felek: mivel Lukács János elismeri a pofonvágást: ezért hat órai árestommal fenyíttetik.”

(Dánielisz Endre, aki ezt a szöveget a kritikai kiadás számára sajtó alá rendezte, méltán jegyzi meg Arany bírói bölcsességéről, hogy az salamoni.)

A március 15-i pesti forradalom híre legkorábban március 20-a után érkezhetett meg Szalontára (ez csak feltételezés; a korabeli forrásokból annyit lehet tudni, hogy aznap szereztek tudomást róla például Szarvas vagy Zilah lakói). Arany János aznap fejezte be a Toldi estéjét. Mindenesetre Petőfi március 21-én kelt levelét, amelyben beszámol neki a történtekről mint forradalomról, nem kaphatta meg még március 26-án sem, mert aznap így ír kedves Sándorának: „Vedd szíves kézszorításomat polgári dicső küzdelmeidért! Nem következett ugyan még rám a levélírás: de meg nem állhatom hogy örömem és büszkeségem teljében fel ne kiáltsak:
’O et delicium et dulce decus meum!’
Add át kézszorításomat s ölelésemet a lelkes Jókai Mórnak is (…) Toldi estéje készen hever: még nem indítottam útnak, mert a közelebbi nagy dolgok miatt iszonyúan elment a másolnivaló kedvem. Pünkösd után sem lesz az késő. Isten áldjon meg benneteket.”

Nagyon érdekes nem csupán a Horatius első könyvének első ódájából vett magasztalás, hanem a precíz szakkifejezés a március 15-én történtekre: polgári dicső küzdelmek. Ez is tulajdonképpen latinból kompilált és fordított. A „civile bellum” mintájára csinálja Arany, de a „bellum”-ot persze kerüli, mert úgy polgárháborút jelentene magyarul, ezért e szó helyére a „certamen”-nek megfelelő küzdelmet csempészi, amely békés versengést is jelent, egyenrangú polgárok között valami nemes célért, vagy díjért. Másrészt a „polgári” szó a latin értelmezés szerint azt is jelenti, hogy valaki azzal érdemel ki dicsőséget, hogy megmenti egy polgártársa életét! Arany értelmezésében tehát semmi esetre sem forradalomról van szó, amely Petőfi levelében sem erőszakos átalakulás, hanem vér nélküli, polgártársat vagy polgártársakat mentő (pl. Táncsicsét kiszabadító, a népet felszabadító stb.) dicső küzdelem.

írói álnévül
Arany emberképe talán borúsabb volt, mint Petőfié. Az előbb idézett tréfás verses levélben saját magára egy tiszta rímben olyan nevet alkalmaz, amelyet legelső, nyomtatásban megjelent művében használt írói álnévül, azaz saját neve francia fordítás: „Imádott barátom, jó Petőfi Sándor, Szíves üdvözlését ime küldi Jean d’Or.” Ebben a Népnevelési ügyben címet viselő írásában (1841) a huszonnégy éves Arany pontosan rögzíti a népi oktatás helyzetét:

„Kikerülvén a pórfiu iskolájábul, (ha ugyan oda bekerült volt, mi ugyan még sok helyen csak kivételkép történik) mint börtönből szabadult rab, nyílt ajakkal fut a szabad légnek élvezetére, apja ökrei őrzésére, az unalmas szótagolást minél talán tovább három télen-át számtalan ütleg dacára sem haladhatott, ostorosi hivatallal felváltandó. Összevegyülten azokkal, kik iskolában soha nem voltak, s azoktul guny-tárgyul tétetve-ki: szégyenli kevés lelki elsőbbségét, mint uj cimboráitul kinevetett tulajdont; szégyenli a művelődésnek rá ragadt némi kis jelenségit; az iskolában netalán megtiltott hajzsírozást, a zord tekintetet adó homlokhaj-nevelést (vidékünket értve) uj erővel életbe hozza; tiszta ruhát, nehogy a szurtosok által gunyoltassék, nem vészén; imát mondani, iskolában nyert isméreteit napfényre hozni, közkacajtól rettegve, nem meri; – ellenben, csupán hasonlat kedviért, káromkodik, iszik, s mivel ez utóbbinak föltéte, a pénz, ritkán honos nála, aprólékos lopásokra, majd némelyik nagyobbakra veteműl, s mind ezt a tanyacimborák kedviért!”

Néhány évvel később írta Az elveszett alkotmányt. Mindjárt a költemény elején hasonszőrű ifjak lovagolnak alkonyatkor a határba, lovat vagy marhát lopni; pedig a költő – már a Kisfaludy Társaság díjának elnyerése után – kihúzta a mű legelejéről azt a magyarok istenéhez egy falusi fűzfapoéta modorában írott levelet, amelyben – mintegy parodizálva Kölcsey Hymnusát – az országban élő nemzetiségeket csak olyan állatkákhoz hasonlítja, amelyek az örök renyheségben szundikáló magyarok felcsiklandozására vannak:

„Ó te hatalmas lény, kit népem, mint Jehovah-ját
Júda leánya, saját s a többire rá se tekintő
Istenéül követel, – hozvát nagy Szittyia gombás
Téreiről, – ki előtt örmény, rác, német, oláh, tót,
Mind csak hangyabolyok, patkányok, hörcsögök, ürgék,
Mellyeket ölnéped tej-méz folyamú Kanaánja
Térein, egy korig, és csak azért szenvedsz el ödöngni
Hogy szeretett magyarod napot, éjt végig ne aludjék,
Hogy legyen a mi, ha vírad (azaz reggel, mivel estve
Szinte virad soknak) hemzsegje, csikolja fel újabb
Élvre a boldogokat, szóval, hogy légyen irígyünk,
Magyarok Istene! (más nevedet nem tudjuk) o halld meg…”

Miközben Petőfi kevés számú elvbarátjával a forradalmat készíti elő Pesten, addig Arany próbálja leleplezni a nagy tűzvész utáni újjáépítéskor elkövetett csalásokat és lopásokat Szalontán, illetve javaslatot tesz, egyébként hiába, egy puszta bérbeadására, hogy a várost a fenyegető csődtől megmentse. (A mindenki által ismert életkép szenvedő hőse A szegény jobbágy egyébként konkrét, az újjáépítés alkalmából elkövetett, csaláson alapuló közmunka-visszaélésre utal.)

A Toldi estéjének az a kézirata, amelyet nemsokára felküld Petőfinek, igen sok, lényeges ponton különbözött a végül is csak 1854-ben megjelent szövegtől. Toldit először is erőteljes bűntudat gyötri. Az I. ének 30. versszaka után például ez állt:

„Bűnömért, mi sok volt imádkoztam sokat,
Megszántam és bántam lelkemből azokat,
Hiszem, megbocsátja isten, ha nem értem,
Szentjeért, a kinek hamva felett kértem.
Oh! ha – kit a szülék igazsága terem –
Ezeriziglen kisarjad a kegyelem:
Ugy vétkimet ott fenn szememre nem vetik,
Mert én vagyok az első és az ezeredik.”

Még meglepőbb, hogy Toldit honszerzőként teszi meg a magyarság jelképes képviselőjének, mert az eredeti változatban, a III. ének 31. versszaka még így hangzott:

„Hogy nem ért a szórul…? vagy hol az a talján?
Most jőjjön erejét fitogtatni, hadd lám!
Vagy talán odébb állt az országcímerrel,
Szégyellve, hogy ahhoz jut oly könnyű szerrel?
Ó! hogy ez a várhegy meg nem nyitja száját
S e bámész juhoknak el nem nyeli nyáját;
Nem elég, hogy hazát szerzett s hagya rátok
Védni azt feljárjon sírból ős apátok?”

Az arcát eltakaró, magát csuklyás barátnak álcázó vitéz egyenesen úgy jelenik meg az elkorcsosult utódok között, mint a honszerző Árpád, aki kísértetként tér vissza! (Hasonló Vörösmartynál az Árpád ébredése, a Pesti Magyar Színház megnyitására írott alkalmi darab.) Mint tudjuk, Arany később visszariadt ettől a Toldi=Árpád azonosítástól és imígyen enyhítette a strófa utolsó két sorát:

„Nem elég, hogy szabad címert hagya rátok –
Védni azt a sírból járjon fel apátok?”

Van arra is bizonyítékunk, hogy – mint már Tolnai Vilmos észrevette – Arany később is kísérletezett Toldi történelmi álcájának megteremtésével; ugyanis a Daliás időkben a páncélba öltözött Toldi futamítja meg a tatárokat Erdélyben, akik őt a feltámadt Szent Lászlónak nézik. Mint tudjuk, a későbbi finomítás során ebből készült a ballada, amelyet Arany a Toldi estéje végleges változatába illesztett.

Van egy másik hallatlanul fontos javítás is a párbaj-jelenetben. A III. ének 41. versszakában eredetileg Toldi még meghallja a király kegyelmet adó parancsát.

„Nyomba fejét venné, (mert harag miatt ég)
De király parancsol ‘kegyelem adassék!’”

Tehát az első változatban Toldi még életben hagyja az olaszt, 1854-ben és azóta már így olvashatjuk:

„A király engedne: ‘Kegyelem!’ kiáltja,
De elébb járt a vas, Toldi Miklós bárdja.”

A rakoncátlan, de kitanult és europaizálódott apródok nyelve is sokkal mocskosabb az eredeti változatban.

„Egyszer egyik éles hangon közbevágott:
‘Hé, fiuk mit kérdek: tudtok-e újságot?
Udvarunkhoz jön ma Toldi, a vén medve,
Kit Heródes király sem látott nevetve.’
‘Hát baj az? hiszen majd nevetünk mi rajta.
Ő aztán morogjon, ríjon ha akarja.
Bizony a mi fogunk ő hozzá nem fűlik,
És addig boszantjuk, hogy megint elzüllik.’”

Ebben az első változatban Toldi is a lehető leggorombábban vagdossa szemrehányásait a király fejéhez, miután már agyonvert három apródot:

„Avvagy hát csihések leszünk itten már mi?
Az igaz magyarnak tilos idejárni,
Hacsak, mint a cigány, tamburát nem penget –
Nem kendőzi arcát s viganót nem kerget.
Ezt tanuljuk el mi, átkozom a lelkét!
Vesszen országában az ilyen műveltség!
Nem evvel szerezték a hazát őseink,
De majd elveszítjük így mivelődve mink.
Hát szégyell a magyar cserfa lenni végre,
Minthogy annak durva, darabos a kérge
És azon törekszik, hogy’ lehessen káka,
Mert tetszősebb néki annak simasága!
Hova lesz, hová lesz a sivó oroszlány
Mellynek hangja végig mennydörgött a pusztán?
Gyíkkal és kígyóval egy tanyába vonul
És tőlök sziszegni, csúszni-mászni tanul!
Verjen meg az isten, csússzatok, másszatok
Gyilkos nyelvü kígyók, elfajult állatok!
Tegyetek úgy, majmok! mint a majom, a ki
Beretvát kapott és torkát vagdalta ki;
Ördög bánja többet, ha veszni akartok:
Én ma-holnap úgy is a sír felé tartok;
Ne is érjem azt meg, azt a czudar szégyent,
Hogy az ős magyar nép külföld majma légyen!”

Közismert, hogy Arany engedett Petőfi unszolásának, elvállalta A nép barátja című népfelvilágosító kormánylap szerkesztését Vas Gereben mellett, fokozatosan idomult a valódi forradalomba, majd szabadságharcba rohanó országos politika igényeihez, és a Nemzeti dalnak mintegy párdarabjául megírta még áprilisban a Nemzetőr-dalt, ismerünk is olyan ponyvanyomtatványt, ahol a két vers együtt jelent meg. Körülbelül ősz végére – mint tanúsítja néhány levele és verse – a sztoikus polgári kötelességteljesítés mellett, hiszen fegyveres nemzetőri szolgálatot is teljesít, hivatalnokként is kitart – Arany a legmélyebb kétségbeesés felé halad.

Látnia kell, hogy a Toldi által nemrég lemajmozott ifjak honvédként és polgári áldozatként seregestül esnek el:

„Vérpatakot látok, mindenfelé sokat,
Indúlok keresni fel a forrásokat,
Keresem, keresem rebegő szememmel,
És oh! megnyílt honfi szívekben lelem fel.
Fölkacagok búmban, és dühömben sírok
Értetek, zsengéül elesett mártírok!
Szívem fáj. Erősen megtörlöm szememet:
Ébresztem magam, de nem lehet, nem lehet!

Oh zsenge mártírok, hazám vérvirága,
Korán sírba hulló nemes ifjúsága,
Kikben egy-egy bölcs vész el s megannyi bajnok,
Kikben a jövendőt öli ádáz zsarnok:
Lesz-e, vajon, ennyi áldozatnak bére?
És derít-e hajnalt a nemzet egére,
Mely sebeitekből kiözönlik, a vér…?
Vagy apákat Isten most a fiákban vér?!

Lesz-e nemzet, mely a győzedelmi helyen
Csontjaitok felett oszlopot emeljen,
Ahol majd az anyák, kik még jól ismertek,
Könnyel növesszenek egy virágos kertet;
Ahol a késő kor, e hálás tanítvány,
Emlékezettöket ünneppel ujítván,
Össze-összegyűljön: férfi, nő,… s a gyermek
Olvasni az oszlop betűin kezdjen meg?

Lesz-e költő, ki az édes anyanyelven
Rólatok korának csudát énekeljen?
Vagy elszórnak majd az éjszaki vad szelek.
S idegen nép tombol hamvaitok felett?
Vagy nem lesz, aki egy könnyet ejtsen rátok:
Ősi hajlékában ég meg ősz apátok,
S kis testvéreitek, amint térdepelnek,
Martalékul jutnak a játszó fegyvernek?”
(Álom-való; megjelent: 1848. december 10-én)

Jellemző tehát, hogy a második változatban felmagasztalja a két Gyulafi testvérben a hősi önfeláldozást, a csúfolódó apródok között felléptet egy tisztességest is, aki a Szent László-balladát dalolja. Alaposan megrövidíti az ifjak gúnyolódását és Toldinak Lajos király előtti dörgedelmét, és végül érthető az is, hogy Toldi bűnbánatáról hallgat, az olasz bajnok fejét levágatja, és enyhít az apokaliptikus képen, amely az eredeti változatban a Toldi koporsóját kísérő sokaságra vonatkozott:

„S mint valamely erdő az özönvíz alatt,
A nép nagy sötéttől elborítva marad.”

Ha így marad, a magyar nép sorsára a Noé-féle özönvízben elpusztult ante-diluviális természet és emberiség sorsa lett volna a megfelelő párhuzam; így a végső változatban, amelyet mindnyájan ismerünk, csak abba a sötétségbe zuhant vissza az ország, amelyben Toldi dicsőségének felragyogása előtt is élt.

„Egyszersmind az égő fáklyák kialusznak,
Csupán négy világol, mintegy kalauznak,
Mely a Nagyfaluba vivő úton halad,
Míg a nép sötéttől megborítva marad.”

Petőfi már nem írhatott levelet, de Sándor valamiképpen beköltözött Jean d’Or lelkébe.
„Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.

Szobámba leng az a nyílt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyű lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?…

S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

’Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.’”

(Emlények, III.)

1. Persze viccelni a tűzvészen is lehetett volna, meg is tette egynéhány újságíró és író Arany legnagyobb felháborodására, pedig talán csak azt az 1842-ben megjelent Kiss Mihály-féle Angol nyelvtant utánozták, amelyben a magyar utas így reagál az angol inas gyászos közlésére, mely szerint London egy egész negyede leégett: 
   „– Igen megijedtem a tűztöl, és egy kanál borkőt veszek, mielőtt ágyba megyek.
   – Úgy hiszem, a szegény leégettek ijedtsége még nagyobb volt, mint az öné.” (Ne sajnálja a száját kinyitni, sajtó alá rendezte és a szöveget gondozta Szabó G. Zoltán, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1978. 113.) ↑
2. Tudhatták ezt persze mindketten, ha mástól nem, Vörösmartytól: 
   És hosszú béke van ‘s az ember
   Rémítő szapora,
   Talán hogy a’ dögvésznek egyszer
   Dicsőbb legyen tora:
   (Az emberek, 1846.) ↑

kép | Giulio Turcato művei, wikiart.org