SZÓRAKOZOL VELEM?!
2009 december

Hannah Arendt azt sugallja[1], hogy ami szórakoztató, nem lehet magas színvonalú. Úgy gondolja, a tömegkultúra hibája, hogy a magas kulturális értéket szórakoztatóvá alakítja, s így az elveszti kulturális értékét. Tudományszociológusként a tudomány berkein belül maradva próbálnék finomítani Arendt ítéletén.
A hazai tudományos közélet – Hannah Arendt gondolataira hajazva – általában elítéli a népszerűsítő cikkeket, azokat alacsonyabb rendűnek, felszínesnek bélyegzi. Olyannak, ami nem üti meg a magasabb tudományos színvonalat. A klasszikus felosztást az első tudományszociológiai esettanulmány szerzői, Bruno Latour és Steve Woolgar vetették papírra. A szerzőpáros „irodalmi műfajuk” alapján különbözteti meg a publikációkat, amelyek voltaképpen megértési szinteket képviselnek. A vizsgált biokémiai laborban a cikkek öt százaléka a laikus közönségnek szólt, olyanoknak, akik a Scientific Americant és más tudománynépszerűsítő folyóiratot olvasnak. Ezek a cikkek közalapítványokat nyerhetnek meg a kutatások számára. A publikációk második típusa (27%) olyan tudósoknak íródott, akik nem a szűken vett szakterületen munkálkodnak. Vagyis beszámolók az adott tudomány állásáról, az elért eredmények összefoglalásai, de tanulhatnak belőlük a diákok is. E szakcikkeket a laikus közönség nem érti, a szaktudósoknak viszont érdektelenek. A harmadik típus (a cikkek 13%-a), az igazi szaktudományos cikkek csak a szakterület legszűkebben vett kutatóihoz szólnak, amúgy érthetetlenek. Ezeket rendszerint sok szerző jegyzi és neves szaklapok közlik, s csupán itt akad újdonság a szakma számára.
pontosabban fogalmaz
Több tudóssal készített interjúm és személyes megfigyeléseim is rávilágítottak, a kutatók úgy vélik, bizonyos értelemben pontosabban fogalmaz a szerző a laikusoknak írt cikkekben, mint a szakcikkekben, mert nagyobb az ismeretterjesztő cikkek tétje. Igaz, a laikusok számára írt cikkben a szerzők „ékesszólóvá” válnak, ugyanakkor óvatosabbak is, mert ezek az írások összefoglalják az adott terület ismereteit, s egyúttal kutatási irányt is kijelölnek.
Éppen ezért érdemes rendszeresen olvasni a népszerűsítő cikkeket, hiszen azokat általában neves szerzők írják, és a hangsúlyokból következtetni lehet, mit tud, mit nem tud, mit tart fontosnak a szerző. Vagyis a szakmabeli akár többet tanulhat az ismeretterjesztő cikkekből, mint a szakcikkekből, mert az előbbi némileg a folyosói beszélgetésekhez hasonlatos: olyasmibe enged belepillantani, amibe a szakcikkek nem.
Az elmefilozófia egyik meghatározó filozófusát, Danniel Dennettet azért kedvelem, mert rendkívül provokatív elképzeléseit úgy tárja a közönség elé, szóban és írásaiban, hogy azok kristálytisztán és szórakoztatóan világítanak gondolatai lényegére. Az egyik írásában például amellett érvel, hogy nem létezik a „tudatosság”. A probléma Dennett szerint az, hogy egy jelenség-együttesnek nevet adtunk, s emiatt azt valós létezőnek tételezzük fel. Cikkében egy ohiói bűvész, Rulph Hull híres trükkjéről, a „Zenélő kártyák”-ról mesél. „Tisztelt közönség, ez egy varázs kártyapakli” – kezdte a mutatványt a bűvész. „A kártyák zenélnek, és ha a fülemhez emelem a paklit, pontosan tudom, melyik kártya hol helyezkedik el.” A trükk a hagyományos sémát követte: választani kellett egy lapot a pakliból, és a bűvész megmondta, melyik volt az. A mutatvány lényege, hogy a bűvész mindig más trükköt mutatott be, és azért nem jöttek rá még a kollégái sem a megoldásra, mert ha azt gyanították, hogy az A típusú trükköt látják, az ismétlésnél emberünk már egy B típusút mutatott be, majd egy C típusút és így tovább. Soha senki nem jött rá, hogy a lényeg a megnevezésben rejlett: mihelyst Hull bejelentette a közönségnek, hogy most a „Zenélő kártyák” trükköt fogja megmutatni, a trükk már meg is történt, az összes többi mozdulat (a legközismertebbek) csak körítés volt a mutatványhoz.
tiszta és világos
A kép tiszta és világos: Dennett azt akarja megmutatni, hogy nem létezik egy központi vezérlő az agyban, egy lélek vagy tudat, csupán egymástól merőben különböző jelenségeket vonunk egy név alá, s azt hisszük, ettől valóban létezik ez a központi vezérlő. Írhatta volna Dennett a következő egyszerű mondatokat is: Nem létezik egyetlen szubjektum, amely különféle percepcióinkra reflektál. Nincs olyan entitás, ami mentális aktivitásaink összességét összefogná stb. stb. De vajon ettől a szikár stílustól érthetőbb volna? Nem hinném. Vajon más gondolatokat sugall, ha nem használ metaforákat? Nyilvánvalóan nem! Akkor miért baj, hogy szórakoztató és mindenki számára érthető formában mondja el, miről mit gondol?
A tudományban (csakúgy, mint a művészetben) könnyű ellenkező végletekbe esni. Csak az tud könnyed és szórakoztató lenni, aki valóban tudja, érti, amit csinál. Aki érti, az képes világosan, közérthetően fogalmazni. Aki nem érti, az kénytelen handabandázni, tudományos mondatok kliséi mögé bújni.
Ezt a hibát karikírozta Alan Sokal, neves New York-i fizikus, aki 1996-ban A határok áttörése: arrcal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé címmel kínos paródiát jelentetett meg a Social Text című színvonalasnak számító társadalomtudományi folyóiratban. A cikk posztmodern szlengben íródott zagyvaság.
A tréfát leleplező írásában Sokal el is mondta, hogy a posztmodernizmusról, a tudományfilozófia antirealista felfogásáról, a tudásszociológia „erős programjáról” akart képet adni. A cikk ráadásul a folyóiratnak abban a különszámában jelent meg, amely a tudomány posztmodern bírálatát közölte. A kipattanó botrányban ezerféleképpen értelmezték Sokal gesztusát, ő pedig – Jean Bricmont francia fizikussal – könyvben is összefoglalta kritikáját. Lám, az „olyan híres értelmiségiek, mint Jacques Lacan, Julia Kristeva, Luce Irigaray, Jean Baudrillard és Gilles Deleuze visszaéltek a tudományos gondolatokkal és terminológiával; összefüggéseikből kiragadva, minden értelmes indoklás nélkül használtak tudományos fogalmakat … másrészt a tudományos ismeretekkel nem rendelkező olvasót elárasztották olyan tudományos szakzsargonnal, amely a téma szempontjából vagy irreleváns volt, vagy pontos jelentésével nem is voltak tisztában”.
Baudrillard például ezt írta: „a mi nemeuklideszi fin de siecle terünkben van egy baljós görbület, ami makacsul eltérít minden trajektóriát … ennek a végtelenbe hajló történelmi retroverziónak, ennek a hiperbolikus görbületnek köszönhetően az évszázad elkerüli saját végét”.
elkápráztatás
Vajon miért ír valaki így? Ha nem kell szó szerint venni, akkor minek mondja? A cél valószínűleg az elkápráztatás, illetve a laikus olvasó elbátortalanítása. Az ilyesféle szövegeknek ugyanis sajátos tekintélyük van. Azt a látszatot keltik, hogy azért bonyolultak, mert a bennük lévő gondolatok igen mélyek. Sok esetben azonban a szövegek látszólagos értelmetlenségét éppen az okozza, hogy csakugyan nincs semmi értelmük. Nehéz belátni, milyen előny származhat abból, ha egy szerző döntően nem-tudományos olvasóközönségnek írva olyan tudományos fogalmakat használ, akár metaforikusan, amelyekről nem sokat tud.
Vajon mi maradna sok neves értelmiségi gondolataiból, ha megfosztanánk őket a verbális álcától?
-
Az írás a Kell egy jó szó című sorozatba készült – egy Hannah Arendt idézethez. Az idézet: „A szórakozás a munkához és az alváshoz hasonlóan megmásíthatatlanul a biológiai életfolyamat része… A szórakoztatóiparnak gargantuai étvágyat kell kielégítenie, mivel termékei a fogyasztás során eltűnnek, folyton új cikkeket kell kínálnia. Szorult helyzetükben a tömegmédia kiszolgálói tűvé teszik a múlt és a jelen egész kultúráját, remélve, hogy megfelelő anyagra lelnek. Ez az anyag ráadásul nem kínálható úgy, ahogy van; át kell alakítani, hogy szórakoztató, elő kell készíteni, hogy könnyen fogyasztható legyen. Akkor jön létre tömegkultúra, amikor a tömegtársadalom ráteszi a kezét a kultúra tárgyaira…” (A kultúra válsága) ↑