G. István László

SZONETTEK

1997 április

SZONETTEK

Miféle árnyékruha ez? Ha hozzád
szólnak, szemed bárányfelhők alatt
befogja az utolsó sugarat,
mielőtt fényleni küldi a honvágy.

Ólomhangú beszélgetésben inkább
hallgattál és nem hagytad magadat
vezetni, nehogy beteg szavakat
mondjál. A régi záporfény hatott rád,

a dallamoknak az a szürkesége,
mert minden kísértet hivalkodó
 —
Árnyékruha ez. Miféle folyó

lenne egy régi árnyéknak való?
Jól megmártózni… kinek jut eszébe,
hogy szeméből ragyog ki büntetése?

*

Ami nem vagyok, be kell lélegezni —
átbomlik akkor bennem, ami van,
otthonnak hiszi, ha otthontalan,
emlékszik arra, ahogy elfelejti

(amikor már csak a tüdőm feletti
árnyék), ami már nem az én utam,
még megmondaná (nem érti hogyan),
mi voltam, de nem tudja megjegyezni.

Kitágulok. Mint szoborból a tenger
(két hullám között elfolyó idő)
nem érzi át, hogy nincs, vagy újra nő,

nem tud mit kezdeni a félelemmel,
utána nyúlna, amit most hagyott el,
kilélegezne mindent, ami kő.

*

Rohanó felhők keresztmetszetében
mozgó síkká lesz a tér. Ott eléred 
(kiterjedéstelen vágy sose téved), 
amire a sok növény gyökerében

áhítozik, hogy úgy legyél — a szégyen
helyett is: álomtalan, félreértett 
mozgás, se hang, se fény —, mintha elégett 
szemek látnának szemed idejében

későbbi képet: olyan a halál
(csak fehér nyújtózás, hogy élsz, sokat
látsz, lassan vakulsz), és felhőkbe száll

vagy felhők közé beszorul. Talán
fel kéne nőni, gyökerek alatt 
lobbanásra bírni egy sugarat.

kép | adobe.com