
Hogy indulok útnak? Falak falak
mögött, falak alatt, s hogy mit mitől
zár el a fény, hova fér, hova dől
(s hogy kiengednek vagy befojtanak
a fénnyel párhuzamos oldalak)
egy lépés, amikor az égre tör
és a földre lép, és nincs semmiből,
azt nem tudom, ha elszólítanak –
fulladásom is csak emlékezés:
aki elfelejti a levegőt,
mert álmában szedte, azé, előbb
indulok, tehát, mint a lepedők,
amiket rám tekernek majd, kevés
fényben, mint akit elborít az ég –
*
Látványtalan vagy. Mintha visszaszórna
a fény – s középen, sugarába metszve
(ahol nem hunyhatod le egy szemed se,
ahol úgy nyit ki az éj, mintha volna
vagy lett volna még, ami zakatolna)
látni lehetne, zakatolna benne,
hogy látványtalan: új és új terekbe
szóródna szét, bántó gondolatokra.
Csak a gyász tudja, hogy mi a fehér.
Szemedbe nézel, nem a tükrön át,
szembe szem, egy az egybe; mert magát
felejti a szem, ha szemet talált,
s már a felejtésről annak beszél…
Nem lát, de néz. Nem néz, de mint a szél –
*
mind idegenebbül lesz megszokott
az itt maradt árnyéktenyérnyi térben
egy mozdulat (a maga idejében) –
visszhangzik bennem, de nem hagy nyomot,
(mindent) a mozdulat, ahogy kopott
ruhában, kopott szemmel telenézem
a teret, ki kéne férni… egészen
(a magam idejében) nem tudok
odakerülni, összehajlanak
a tenyér körül az ujjak, ha látsz még,
ne lássam, ha engem nézel, ne rám nézz…