Hidvégi Máté

SZOMBATON BELZBEN!

1995 augusztus

SZOMBATON BELZBEN!

Az ortodox zsidó szakrális népi misztikus mozgalomnak, a chászidizmusnak – melyet a 18. században indított el Lengyelországból R. Israel ben Eliezer, a Csodatévő, a Baál-Sém – egyik központja volt a lembergi körzetbe tartozó Belz. A 19. század elejétől az amszterdami Eleázártól származó Rokeach Belz család adta a közösség vezetőjét, rabbiját, a rebbét, a cádikot. Az első dinasztikus cádik, R. Solem Rokeach (1779–1855), árvaként került Belzbe. Ő tervezte a község zsinagógáját, egyet a földkerekség azon tizenkét zsinagógái közül, melyeket a Messiás majd sorra meglátogat és átröpít Jeruzsálembe a Siratófalhoz. A cádik ezer éjszakát töltött virrasztva a Zóhár fölött a templomépítés titkát keresve. Az ezredik éjszakán megjelent neki Illés (Elijáhu) próféta, és kinyilatkoztatta a titkot. Már másnap maltert kevert a rebbe, és hívei segítségével felépítette a templomot. A külső falak egy részét vakolatlanul hagyták az élet ideiglenességére és a Szentély pusztulására emlékezve. A mennyezetre az állatövi jegyeket és Izrael tizenkét törzsének címereit festették. A zsinagóga szentségétől, mint mondják, még a jaroslawi főrabbi is megrendült, körbecsókolta a falakat.

A 20. század elején a belzi chászidok vezetője az anticionista nézeteiről is ismert R. Jisachar Dov Rokeach (1854–1927), a legendás csernobili cádik, R. Aharon tanítványa és lelki követője. Feltehetően a nála tett látogatás emlékeit tartalmazza Patai József A belzi csodarabbinál című útibeszámolója, mely később a Zsidó írások második kötetében jelent meg 1920-ban a Múlt és Jövő kiadásában.

kultúrcionizmus

Patai József (1882–1953) újságíró, költő, műfordító, a magyarországi kultúrcionizmus vezéralakja, a Múlt és Jövő című folyóirat – melyet Kőbányai János indított újra 1988-ban – alapító főszerkesztője volt. Tel-Avivban halt meg. „Szombaton Belzben!” – idézi Patai írását Schmelzer Hermann Imre – St. Gallen-i főrabbi, Scheiber Sándor tanítványa – a Múlt és Jövő 1994/2. számában, Ötven év távlatából – Egy chászid rebbe a Holocaustról című cikkében. Idézzünk mi is – kicsit bővebben – a Patai-írásból, mert régen elmúlt minden, amiről szól.

,,’Szombaton Belzben!’ – ki tudná leírni, mit jelent ez annak, aki mint hívő zarándokol valamelyik emlékezetes szombatra a cádikhoz. Magam elé idézem apám boldog arcát, hogy sugárzott és ragyogott már hetekkel azelőtt, ha Belzbe készült. A hétköznapok minden gondja, vesződsége semmiségbe süllyedt, az ünnepek előestéinek illata és hangulata varázsolódott a szobába, a boltba és mindenüvé. (…) A vonaton még tudákos tanulmányozó voltam én is, Belzbe érkezve meghatott hívő lettem. Ünnepi arcokkal, ünnepi fénnyel a szemekben rajzanak a zarándokok befelé a városkába, és az úton már felénk csillognak a cádik zsinagógájának ragyogó rézgömbjei. (…) Lábujjhegyen, halkan lépkednek a hívek az üres szobán át a harmadikba, a cádik szentélyébe. Odabent már sokan feszengnek szinte mereven és szótlanul, visszafojtva még a lélegzetüket is, nehogy a cádik szent elmélyedéseit megzavarják. (…) Az ősz cádik görnyedten ül az asztalnál, a hívek egymás után járulnak elébe megindultan és alázatosan. Remegő kézzel nyújtja át ki-ki a maga céduláját (…) A péntek esti ima után a belzi cádik még visszavonult az ’Egyedülség szobájába’, és néhány órára a Zóhár könyvébe merült. Közben az ebédlőcsarnok zsúfolásig megtelt hívekkel. Akik már otthon megvacsoráztak, a terem közepén helyezkedtek el, akik pedig a rebbével együtt akarták az ünnepet köszönteni, és a szombat első lakomáját elkölteni, a hosszú asztal körül foglaltak helyet és a Szombatköszöntőt bevezető melódiákat zümmögték. Majdnem éjfél volt, amikor a termen végigszáguldott az izgatott hír: ’Jön a rebbe’. Az ajtó megnyílt, és a cádik belépett tetőtől talpig tiszta hófehérben. ’Jó Szombatot”, ’Jó Szombatot’, üdvözölte sugárzó arccal a híveket, akik meghatottan nyitottak utat az asztalfőhöz.”

hidvegi2 0605

Jisachar Dov az első világháború idején Magyarországra menekült. 1914–18 között Újfehértón élt, abban a közösségben, melyet a századvégen meghalt szent életű cádik, Hercka Halévi nevelt. R. Dov az oda zarándokló hívek ezreit nyerte meg a belzi rítusnak. Újfehértóról Munkácsra költözött, ahol híres, az irodalomban is fennmaradt teológiai vitát folytatott a munkácsi nyilvános rabbiiskola gaonjával (igazgatójával), R. Chájjim Eleázár Spirával. R. Spira Chájjim Eleázár (1868–1933) maga is legendás chászid rabbidinasztia leszármazottja volt. Végrendeletéből Scheiber Sándor idéz egyik tanulmányában: „Koporsómat készítsétek tanházam szombati asztalából.” R. Dov 1921-ben visszatért a jaroslawi járásban fekvő Holschitzba, majd 1925-ben Belzbe, ahol haláláig újra hívei rajongásának középpontja volt. A belzi főrabbiságban utóda, fia, R. Aharon Rokeach (1880–1957) lett. Schmelzer Hermann Imre cikke az ő 1944-es budapesti megnyilatkozásairól szól, annak kapcsán, hogy a közelmúltban Izraelben reprint kiadásban megjelent a belzi cádik budapesti nyilatkozatait, beszédeit és tóramagyarázatait tartalmazó folyóirat (Haderech, Choveret Alef) 1944-es – első és egyetlen – füzete. Aharon Rokeach szavait – mint Schmelzer is feltételezi – hallomás alapján publikálta Menachem Mendel Lebovics csapi főrabbi Budapesten. Tehát a szövegromlást, az elhangzott és a leírt beszédek közötti különbségek lehetőségét nem zárhatjuk ki. Ezt hangsúlyoznunk kell, mert a Múlt és Jövő MAGYAR HOLOCAUST számában megjelent cikk olyan kérdéseket vet fel, melyek az egyén és a közösség, a vezető és a vezetettek közötti erkölcsi kapcsolat legmélyebb rétegeit érintik.

híveitől búcsúzott

A belzi rebbe – írja Schmelzer Imre – a náci üldöztetés idején pár fős kíséretével Budapestre menekült, ahonnan 1944. január 17-én Palesztinába távozott. Az elutazása előtti napokban a cádik elbúcsúzott híveitől és az egész magyarországi zsidóságtól. Két közvetlen és egy közvetett megnyilatkozásáról tudunk. Először egy szűk körtől búcsúzott el, az ortodox hitközség vezetőitől Róth Chájjim szentegyleti titkár magánlakásán. A rebbe az életveszélyben lévő zsidók kiváltásának erkölcsi kötelességét (micva) hangsúlyozta. Az elutazása előtti szombaton az ún. harmadik lakomán tartott tóramagyarázat keretében híveitől búcsúzott a belzi cádik. Szentföldre távozása „nem félelem következménye vagy esetleges veszélyérzet diktátuma” – mondta.

„Az utazást megelőző vasárnap este a budapesti ortodox hitközség dísztermében hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy egy ’szijum’ (befejező talmudi elmélkedés, H.M.) keretében elbúcsúzzanak a belzi rebbétől. Ez alkalommal a bilgorai rabbi (Mordechai-Mateli Rokeach, a cádik öccse) beszélt a belzi cádik megbízásából és annak autorizációjával. (…) Részletesen szól, az általános helyzet komolyságához méltóan a már említett ’kiváltás’ nagy parancsáról, s mint testvérének döntése szól, mindenki kötelessége vagyonának több mint az ötödét erre a célra felajánlani. A beszéd utolsó részében rátér az út ’megmagyarázására’, elhárítva a menekülés látszatát is, utazásuk célját többek között mégis a ’megmaradottakért való isteni kegyelem fölkeltésében’ jelöli meg. Sőt a cádik úgy látja, hogy ennek az országnak a lakói különös kegyelem folytán békességben és nyugalomban fognak maradni, és a zsidóknak csak jóban lesz osztályrészük. (…) A történtek után – írja Schmelzer – nyomasztó érzéssel regisztráljuk a fentieket, nem elkerülve a kérdést, mi vezethette a belzi rebbét az említett megnyugtató kijelentések megtételére? Nyugtatni akarta a hazai zsidóságot, vagy talán tudattalanul is ráirányítani a figyelmet arra, hogy veszély esetén az életet anyagiakkal kell ’megváltani’?”

R. Aharon Rokeach-ot a vészkorszak idején városról-városra hurcolják, később menekítik. 1941. november 1-jén Belz mellett megkezdi működését a belzeci haláltábor, a kelet-európai chászidok egyik kivégzőhelye, a chászidizmus egyik temetője. Kriminal-Kommissar Wirth, Kurt Gerstein, egy dr. Kallmeyer nevű vegyész és a lublini SS-parancsnok, Odilo Globocnik Chelmno után itt tökéletesítik az emberirtást elgázosítással, mert költségesnek és kényelmetlennek tartják az addig alkalmazott ún. Einsatzgruppen-módszert, azaz néhány száz vagy néhány ezer fős csoportokba gyűjteni az embereket, megásatni velük a sírjukat, s ezután egy mozgó SS-egységgel körbejáratni a területet és az embercsoportokat belelövetni a gödrökbe.
hidvegi3 0605

A belzi cádikot először Sokolba, majd Przemyslbe viszik. Itt családja harminchárom tagját lemészárolják. A rebbe néhány rokonával a vizhnitsai, ezután a krakkói, végül a bochniai gettóba kerül. Innét Kassára deportálják, ahonnét Ungvárra, majd 1942 végén Budapestre menekítik. 1944 januárjában Palesztinába távozik. Tel-Avivban hal meg 1957-ben, miután megalapította az „új” belzi közösséget, és létrehozott egy sor jesivát országszerte. Sírját a szentek sírjának kijáró tisztelet övezi. Utóda unokaöccse lett.

*

A háború kitörése óta Magyarországra folyamatosan menekültek a zsidók a megszállt területekről. Egyes források szerint számuk 1941-re meghaladta a negyvenezret. Egy részük allijázási (a Szentföldre vándorlási) céllal érkezett, ők a budapesti Palesztina Ügynökség védelme alatt álltak. Egy másik részük bujkált, a többieket a külföldieket ellenőrző hivatal, a KEOKH felügyelte. 1941 nyarán – Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter és Bajcsy- Zsilinszky Endre minden tiltakozása és közbenjárása ellenére – a KEOKH mintegy húszezer menekültet, főként lengyelországi ortodox zsidót, marhavagonokba zsúfolva, Kőrösmezőn átadott az SS-nek. A Magyarországról deportált húszezer menekültet augusztus 27–28-án Kamenyec-Podolszkban ,,Einsatzgruppen-módszerrel” meggyilkolták. Néhány deportáltnak sikerült megszöknie a vérengzésből. Visszajöttek Budapestre. Köztük volt Stern Lajos, a magyar cionisták egyik vezetőjének, Joel Brandnak a veje. Az ő beszámolója is hozzájárult ahhoz, hogy 1943 januárjában a különböző cionista szervezetek és mozgalmak összefogásaként megalakult a Vaada Ezre ve’Hazalach, mely Kasztner Rezső vezetésével sok embert kimenekített Palesztinába.

A belzi cádik lakása a Józsefvárosnak azon a részén volt, ahol a nagyon vallásos galíciai zsidók is éltek, a Lujza utcában, a Teleki tér környékén. Egy mai útikönyv (Orbán Ferenc: Magyarország zsidó emlékei és nevezetességei) is megemlékezik a cádikról: ,,A Népszínház utca, Teleki tér, Lujza utca, Dobozi utca környékén sok (…) kis imaház működött. Ilyen volt például (…) a Köztársaság (Tisza Kálmán) tér 12. Ebben az imaházban lelt menedéket a II. világháború idején a megszállt Lengyelországból kalandos úton kimenekített belzi csodarabbi.”

kóser zsidók

A napokban elmentem megnézni a belzi cádik józsefvárosi zsinagógáját. Kánikulában, déli órákban sétáltam összevissza – szagolva, nézve a hihetetlenül szomorú levegőt – ebben a porladó városrészben, ahol trikóra vetkőzött munkanélküliek meg öregek bámulják az erre járót omló házak földszinti ablakaiból. ,,’Kóser zsidók’, mi csak így hívtuk őket – mondja egy nénike nekem az egyik Lujza utcai ház udvarán –, abba a lakásba jártak, ahol most a Laciék laknak, szombaton a házmestert hívták át, az gyújtotta meg nekik a gyertyákat.” Még megnézem a néni unokáinak és dédunokáinak a fényképeit, és átmegyek a szemközti épületbe, hulló vakolat, homokkupacok, malteres vödrök közé és tovább, a többi lógó kilincsű házba, az európai chászidizmus utolsó színtereire. Egy ,,night club topless dancing” feliratú helyiség melletti kapun lépek be abba a házba, ahol a belzi cádik zsinagógája volt. Találok olyan lakót, aki már a harmincas években itt élt, kislányként, ő mutatja meg az egykori zsinagógát – most szőrmekészítő üzem – az udvar végében. ,,Jöttek ide, kérem, imádkozni, volt, hogy az udvaron sem fértek el, annyian. Bentről meg világítottak a fények, a gyertyalángok, de már nagyon régen volt ez, kérem. Az úr külföldi?” „Pesti vagyok” – mondom, s közben elsétálok a világítóudvar felé, a pince irányában. Cipőmmel söpröm a port, nézegetem a falakat. Én keresgélek itt, tudatosul bennem a helyzet, keresgélek a porban valami imakönyvet, valami régi írást, ezért rugdosom a törmeléket, kotrom cipőmmel a talajt. Pedig itt semmi sincs, csak egy rossz tévé, meg pár kidobott szék. „Ott járt hátul? – kérdezi a néni az emeleti körfolyosóról, mikor visszajövök az udvarra —, ott tartották a sátoros ünnepüket, énekeltek kérem, meg táncoltak ott.” Nézem az udvart, a körfolyosó szép vaskorlátait, az egykori imaház ajtaját, a belzi rebbe utolsó pesti szombatjának színterét. A hűség filozófusa, Gabriel Marcel írta 1944–45-ben: ,,Az ember létének egyik feltétele, hogy állandóan emlékezzék: arra rendeltetett, hogy bizonytalan utat törjön magának egy összeomlott mindenség vándorkövein keresztül…”
hidvegi4 0605

*

R. Aharon Rokeach negyvenhét éves volt, amikor a belzi főrabbiságban édesapja örökébe lépett. Feljegyezték aszkétizmusát, s azt, hogy eszmeileg – különösen a cionizmus megítélésében – apjától eltérő utakon járt. Kétségbevonhatatlan vallási és vezetői tekintélye s az a tény, hogy az ortodox vezetők közül többen is rajongó hívei voltak, sokban hozzájárult, hogy pesti tartózkodása idején, 1943. november 16-án az ortodox zsidó vezetők és a cionisták megállapodást kötöttek, melyben összehangolták az ortodox segélyező és menekítő bizottság és a Vaada embermentő tevékenységét. Ennek az együttműködésnek ezrek köszönhetik életüket.

kép | George Saru művei, wikiart.org